Atomizált virtuális közösségben élünk. De ellentmondásosan hangzik ez! Félünk az elmagányosodástól, az egyedülléttől, közben pedig régen elmagányosodtunk a húsvér valóságban. „Social Justice Warrior”-nak képzeljük magunkat, közben igyekszünk a valódi emberi nyomorúsággal szemben szemellenzősnek lenni, mert nem akarjuk, hogy lelkünk tengerén fodrozódjanak a hullámok habjai. Elutasítjuk, utáljuk a politikát mondván, milyen erkölcstelen, elvtelen, miközben elég ránéznünk arra, hogy semmisítjük meg és sározzuk be a másikat a kommentszekcióban. „A fész tele van mindenféle lényegtelen béna dologgal. Ha jól sejtem azért, mert Mark barátunk letiltotta a politikát, mondván, hogy ez megbánthat valakiket és egyébként is csúnyán polarizálja a társadalmat. Mintha eleve nem lenne polarizált…” – fogalmazott találóan Pocsaji Miklós (ITT).
Pedig „véresen benne élünk a Poliszba”
– ahogyan Illyés Gyula mondta a nyolcvanas évek államszocializmusában; legfeljebb „eltávolítom magamtól az alacsonyrendű politikát”! Lehetünk apolitikusak – ha éppen nem bírja gyomrunk az emberi gyarlóság fölhalmozódott hamisságait. Elutasíthatjuk a pártokráciát – ahogyan ezt egyes tradicionalisták teszik. Tekinthetünk a közéletre cinikus szemmel, mindenben a gunyoros pénz-csinálhatnék mammonját keresve. Viszont valahányszor a gyarló közéletet kritizáljuk jusson eszünkbe, hogy mi is esendő egyének vagyunk, akik egy közösség sejtjét alkotjuk!
Én is mondom néktek, szerezzetek magatoknak barátokat a hamis mammonból, hogy mikor meghaltok, befogadjanak benneteket az örök hajlékokba. (Lk 16,9)
Illyés Gyula: Költészet és közgondok (1982):
