Athén és Jeruzsálem kettős szellemi hatása dilemmáikkal átmágnesezik az egész kultúrát, de a hajtóerő nem csak ebben a feszültségben gyökerezik. A szellemi inkoherencia és annak elviselése mégiscsak a tanult emberek jussa, ezzel a közemberek nem igen foglalkoztak, legfeljebb csak nagy áttételeken keresztül érzékelték. Viszont, ami foglalkoztatta őket, az az eszmények, amiket kultúrájuk sugárzott feléjük. Legalább annyira volt ennek követelmény oldala, mint amennyire vonzó is volt. Vágytak rá, de közben átérezték méltatlanságukat is kudarcaik miatt, és ezt szintén el kellett viselni. De a küzdelem ettől nem állt le, mert mozgatta valami. Ez a tökéletlenség– tökéletesség feszültségíve, melynek központi szála az erkölcs, aminek célja a jóság és annak megnyugtató tudata, hogy “én egy jó ember vagyok”. Paradox, hogy e vonzás épp elérhetetlensége miatt áll fenn folyamatosan (ethosz- éthosz), ha elérnénk nem vonzana többé.
az erkölcs az a tengely, ahol maga a tökéletlenségtudat lett civilizációs hajtáslánccá!
Ezt a felfedezést ezúton köszönöm meg Molnár Attila Károlynak, mert úgy gondolom igen fontos kérdésre tapintott rá. Ha ezt halljuk mindjárt evidens a régi más volta, hiszen manapság épp az ellenkezője általános: mindenki csaknem tökéletesnek gondolja magát, és aki nem az épp ezen dolgozik egy pszichológus vagy egyéb trénerek bevonásával. Jó ember vagyok vagy leszek – hogy ez alapvetően nem így van az nem merül fel. Miért? Mert: Think positive! Mert mai kultúrája ezt tanítja meg neki, minden évezredes tapasztalat, bölcselet és hit ellenében. Hamis önmegnyugtatás ez, ha pedig bizonytalanság lenne, úgy egy egész iparág épült e rossz közérzet leküzdésére, habár tüneti kezelésekkel. Ez azért jó, mert a páciens visszatérése újabb kezelésekre így biztosított.
Ám a tökéletlenségtudat nem csupán a keresztyénség sajátja, hanem már az antikvitásban is világosan megjelenik. A neve akrázia és azt jelenti, hogy habár tudjuk mi a jó, igeneljük is, mégis épp az ellenkezőjét cselekedjük. Számos ókori bölcs ezt észreveszi és megfogalmazza, miközben értetlenül áll a jelenség előtt. A keresztyénség viszont megjelöli e hasadttság okát: ez a bűn. Pál apostol így ír e kérdésről : “Hiszen nem azt teszem, amit akarok: a jót, hanem azt cselekszem, amit nem akarok: a rosszat. Ha pedig azt teszem, amit nem akarok, akkor már nem én teszem, hanem a bennem lakó bűn. Azt a törvényt találom tehát magamban, hogy – miközben a jót akarom tenni – csak a rosszat tudom cselekedni. Mert gyönyörködöm az Isten törvényében a belső ember szerint, de tagjaimban egy másik törvényt látok, amely harcol az értelmem törvénye ellen, és foglyul ejt a bűn tagjaimban lévő törvényével. Én nyomorult ember! Ki szabadít meg ebből a halálra ítélt testből? Hála az Istennek, a mi Urunk Jézus Krisztus!” (Róm 7,19-25). Szintén ő a tökéletlenség-tökéletesség dinamikáról: “Nem [mondom], hogy már elértem, vagy [hogy] már tökéletes volnék; hanem igyekszem, hogy el is érjem, amiért meg is ragadott engem a Krisztus Jézus” (Fil 3,12).
Ady Endre más oldalról közelít versében és énekli el ugyanezt az egészről, a teljességről: “Minden egész eltörött/ minden láng részekben lobban/ minden szerelem darabokban/ minden egész eltörött” (Kocsi-út az éjszakában). Ami egész az tökéletes, és a költő szembesít eltört világunkkal, széttört emberségünkkel, mely végtelen szomorúsággal sírva fáj. Nem hamis önmegnyugtatás, hanem realizmus van ebben, mely tükrözi az embert és helyzetét (conditio humana).
A tökéletlenség tudatát azonban feltételezi a tökéletesség létezésének hite, mely kifejeződik az eszményekben. Mind az antik világ, mind a keresztyénség eszményeket támaszt, pontosabban: a keresztyénség részéről az eszményit Isten kijelentése mutatja meg. Az eszmény léte és hatása tekintetében az antikvitás és a keresztyénég szinte egybevágó. Az eszményi arra késztet, hogy ne legyek megelégedve magammal és a világgal. Ez pedig továbbá arra ambicionál, hogy küzdjek egy jobb önmagamért és egy jobb világért. Kelet tökéletesre csiszolja azt, amit meglátott és ezzel kész, befejeződött, lezárult valami. Nem gondolkodik azon, hogy merre tovább, mert ontológiai lét-ciklusokban él, s nem célokat tűz ki. A Nyugat teleologikus, halad valamerre. Ezt a célorientált gondolkodást a keresztyénség az, ami belevezeti a civilizációs gondolkodásba, hiszen Európa a keresztyénségtől tanulja meg, hogy a történelmet Isten vezeti célja felé. A Nyugat ma is célorientált, de a célt a szekuláris humanizmus és az ideológiák megjelenése óta lecserélték: a cél az evilági üdvösség, az evilági boldogság, evilági Isten országa itt és most. Az, hogy az evilági paradicsom közepette egy idő után sajnálatosan mindenki jobb létre szenderül csak egy apró zavaró tényező csupán, amit majd wir schaffen das (hogy klasszikusokat idézzek) meg lesz oldva- egyszer, de ez az egész nem tartozik kifejezetten a földi paradicsom reklámspotjához.
A régi dinamika lényege, hogy a tökéletlenség állapota, melyben vagyunk és az eszményi tökéletesség úgy hat egymásra, hogy az embert elindítja, erőfeszítésre készteti, hogy legyen tökéletes. Krisztus mondja: “Ti azért legyetek tökéletesek, miként a ti mennyei Atyátok is tökéletes” (Mt 5,48). A régi Európa ellenségei világosan látják, hogy az antikvitás és keresztyénség bizonyos értelemben szövetségesei egymásnak – nem véletlen, hogy a nyugati oktatásból kikerül az antikvitás is (Rod Deher, Gad Saad). Az igazi mélyreható mozgató az erkölcs, mely lelki békét adhat, vagy épp békétlenséget okozhat a kudarcos élettel szemben. Ahogy Molnár írja: “A nyugati embert a kultúrája megtanította a tökéletesedés vágyára, a tökéletlenség tudatára és ennek elviselésére magában és a világban” (9).
A tökéletlenségtudat és a tökéletesség vágya belső hajtóerővé lesz, mely az éltet egyszerre fegyelmezi és inspirálja. Belőle szüntelen újítás- és felfedezésvágy születik. Ebben hasonlít arra, amit Byung-Chul Han mond a neoliberális kapitalizmus emberéről: “A teljesítmény-szubjektum, aki szabadnak hiszi magát, valójában szolga. Annyiban abszolút szolga, hogy úr nélkül, önként zsákmányolja ki magát. Nem áll vele szemben úr, aki munkára kényszerítené. A puszta életet abszolutizálja, és dolgozik. A puszta élet és a munka ugyanannak az éremnek két oldala … Az úr szuverenitása abban áll, hogy felemelkedik a puszta életen, és ezért akár a halált is elfogadja.” (10). De a hasonlóság csak látszólagos. Ugyanis a tökéletlenség hajtotta ambíció az eszményiért, tehát a szellemiért zajló mozgás, nem a puszta életért. Arról nem is beszélve, hogy van remény, a remény meg előrehozza a belső lelki térbe azt, ami tárgya. Ez nem a Csokonay-féle csalfa, vak remény, mert az Istennel való élő kapcsolat biztosít valóságosságáról. A csalfa, vak reménnyel szemben ez élő remény és ezzel a jövő perspektívája, benne a nagybetűs élet horizontjával – az lesz majd tökéletes, s a megváltottak is, nem saját erejükből, hanem kegyelemből.
Molnár így ír erről: “A kereszténység sajátossága az volt, hogy a világban élt, de nem volt a világé: elutasította a világot, bírálta a keresztények életét, de azért, mert nem eléggé keresztény. A keresztény a világban homo viator volt, átutazó. És nem elvetésére, hanem tökéletesítésére ösztönzött, továbbá meglevő csekély, de mégis értékes elemei őrzésére az ellenséggel szemben.” (11)
folytatás a harmadik részben
IRODALOM:
(9) Molnár Attila Károly: Ki- mit konzerválna? Századvég Kiadó, 2020 Budapest, 85. o.
(10) Han, Byung Chul: Pszicho-politika- a neoliberalizmus és az új hatalomtechnikák, TYPOTEX Kiadó, 2020 Budapest, 8. o.
(11) Molnár A. K. 2020:90. o.
