
Ma sok szó esik a Nyugat alkonyáról. E diskurzus Oswald Spengler fogalommá vált könyvcímével beszél el valami megfoghatatlant. A Twilight Zone hideglelős érzése uralkodott el, mintha beléptünk volna valami alkonyzónába, melynek meg kell hagyni: határozottan van valami világvége hangulata! És már hallom is a reklámszöveget: a lenyugvó napnak is van ereje… de, hogy miért is nem nyugtat meg ez engem?
A témához Molnár Attila Károly eszmetörténész egy írását hozom ide, mely szerintem lényegi megfigyeléseket tartalmaz. Míg Spengler a nagy folyamatokat, illetve az emberi közösség fő elemeinek tektonikus elcsúszását taglalja (mint állam, társadalom, gazdaság), addig Molnár Attila Károly a rejtettebb, belső, de közös szellemi-lelki meggyőződésekre irányítja rá a figyelmet. Nézetem szerint az utóbbiak megelőzik azt, amiről nagy léptékben beszél Spengler, de a magyar katolikus filozófus Molnár Tamás is ezt elemzi liberalizmus kritikájában, csakúgy mint kortársunk a Notre Dame egyetem professzora Patrick J. Deneen. Persze kérdés – mi köze a keresztyénségnek ehhez?
Történetesen épp az, hogy
maga a keresztyénség hiányzik a civilizációs képletből!
Márpedig nekünk ez korántsem az “elhanyagolható” kategóriája! Akkor sem, ha keresztyénség célja a misszió és nem az, hogy civilizációkat hozzon létre vagy tartson fenn, mégis e kettő számos ponton összefügg. Tehát: nagyon is érdekes kérdés ez, sőt, megfejtendő dilemma, épp a misszió okán. De civilizációnknak sem a “mindegy” kategóriája, ezért nem csupán hazabeszélés ez. A civilizációs hanyatlás a nyugati keresztyénség hanyatlása is, ám ez csak a nyugati keresztyénséget jellemzi – a globális dél keresztyénsége erős és növekszik. E kettő: civilizációnk és keresztyénségünk mélyen összefügg.
a 6 civilizáció és a La revanche de Dieu
Samuel P. Huntington 1993-ban megjelenő könyvében (1) meggyőzően mutatja ki a többi civilizációban végbemenő folyamatokat, melyek közös jellemzője szemben a Nyugattal, hogy “vallási reneszánszok” előzik meg és kísérik e civilizációs újjászületéseket. Ezzel tényszerűen világít rá a vallási mag jelentőségére, mert a kultúra a kultuszból nő ki. Azaz meglepő módon épp a többi civilizáció gyarmatosítástól jelenkorig tartó története azt bizonyítja, hogy a vallási mag megerősít, életképessé tesz – ellenben eltűnése a civilizáció vesztét okozza. Civilizációjuk újra felfedezése vallásaik talapzata nélkül aligha lett volna lehetséges.
Huntington 6 civilizációs kört azonosít a nyugatin kívül: orthodox, latino, hindu, konfuciánus, iszlám, és japán. Mindegyik esetében ezek a jelenségek megfigyelhetők, miként a nyugattal szembeni önállósodás ambíciója is. A nyugattól átvett technológiákat hasznosítják, és már saját maguk gyártják (és sokszor jobban, pl. e-autók), ám saját maguk – nem nyugati – érdekeit messzemenően szem előtt tartva. Szemben bizonyos tévhitekkel a nyugat értékeit (mint pl. az individualizmus, demokrácia, szabadság, mint legfőbb érték) megvetik saját civilizációjukat pedig magasabb rendűnek tartják. A technikát átveszik, azonban a civilizációs értékeket nem! Az a helyzet, hogy mindig először valaminek az ázsiója törik össze, utána maga az a valami is összeomlik.
Geopolitikai szempontból is tükröződik ez a folyamat, hiszen a globális dél államait tömörítő BRICS egyre erősebb és nagyobb jelentőségű. Pár napos hír, hogy Törökország – melyet George Friedman “várakozó nagyhatalomnak” aposztrofál számos ok miatt (2) – az EU-hoz való hosszú sikertelen csatlakozási kísérlete után (melyben az is szerepet játszott, hogy muszlim ország), most a BRICS-hez kíván csatlakozni (NATO tagsága ellenére). A globális-dél az orosz-ukrán konfliktus és a Nyugat arra való reakciója nyomán hihetetlen mértékben kitágult és megerősödött.
Vallási szempontból kevéssé ismert jelenség a keresztyénség növekedése a globális délen. E növekedés hihetetlen mértékű, a keresztyének többsége már a globális délen él (Goheen), miközben a nyugati keresztyénség egyre csak fogy. Világszinten a keresztyénség hihetetlen mértékben növekszik, és ez ellentétes a visszaszorulás nyugati tapasztalatával. Mindezek jelentős változások, a “Nyugat és többiek” viszonylatában, hiszen egyfajta inverz folyamatokként állnak előttünk. A keresztyénség növekszik és nem keresztyén vallások civilizációs erőforrássá lesznek a “többiek” számára – kivéve a Nyugat. Ez a La revanche de Dieu – Isten revansa – állapítja meg Huntington (3). “A vallás a civilizációk lényegi, meghatározó eleme; Christofer Dawsont idézve: a nagy vallások a talapzatok, amelyeken a nagy civilizációk nyugszanak” (4) – és ha ez így van, akkor kérdés, hogy a Nyugat a keresztyén talapzat elvetése után mégis min nyugszik most?
Sokan kutatták- kutatják, hogy a Nyugat hogyan volt képes globális hatású civilizációvá fejlődni. Niall Ferguson (5) például érzékletesen mutatja be, hogy a sáros, betegségekkel terhelt, megosztott, egymással sokszor háborúzó államokban élő Nyugat és például Kína között mekkora égbekiáltó különbség volt minden szinten. A mennyei birodalom léptéke és színvonala messze-messze meghaladta a nyugatit, és ennek ellenére a Nyugat mégis legyőzte a hatalmas Kínát! Hogyan lehetséges ez? Mi volt a Nyugat civilizációs motorja? Mi a “meghajtása” ennek a történelmi mozgásnak? Ferguson 6 párhuzamos sávot jelöl meg, melyek együttes hatásában találja meg az okokat: verseny, tudomány, tulajdon, orvostudomány, fogyasztás, munka. Ferguson szerint ezek azok a pályák, melyeken keresztül a Nyugat legyőzi a többi civilizációt. Talán nem túlzás azt mondanom, hogy Ferguson a hogyan kérdésről beszél, míg Molnár Attila Károly a szellemi okokról, s ezek szerintem fontosabbak!
a régi európai civilizációs motor Athén és Jeruzsálem kettőse volt
Kezdésnek ismételjük meg a kérdést Molnár tolmácsolásában: “Az európai történelem sajátossága, hogy e meglehetősen barbár kontinensnek a Nyugatnak nevezett, latin kereszténység formálta része hogyan tudta a tudományban, az államszervezésben, gazdaságban és technikában olyannyira megelőzni a világot a reneszánsz utáni századokban, hogy volt képes meghódítani a világ nagyobb részét, és nagyban a maga képére alakítani. Néhány kicsi, szegény, sáros és belharcok szaggatta ország … Nem csak felfedezték, összekapcsolták, de meg is hódították és átalakították a világot. Honnan eredt ez a dinamizmusuk? A válasz az, hogy abból a kereszténységből, amit Kőszegnél védtek az eleink. A nyugati kultúra keresztény kultúra volt, a sikere a kereszténység sikere.” (6)
Athén és Jeruzsálem – közismert terminológia – Tertullianus egyházatyától. Habár én jóval pontosabbnak tartom Orbán Viktor megfogalmazását, miszerint Európa három dombra épült: az Akropoliszra, a Kapitóliumra és a Golgotára (7). (Ebből a megfogalmazásból látványosan hiányzik a Mars domb vagy mező, mely a francia forradalom és felvilágosodás szimbóluma… (mondjuk nekem nem hiányzik). Mindenesetre, ha az antikvitást egynek vesszük, akkor a másik nagy hatóerő a keresztyénség.
Athént és Jeruzsálemet Európa nem szintetizálta
mivel nem lehetett annak ellenére se, hogy számos ponton összekapcsolódnak, amint számos ellentét is van közöttük, ugyanakkor a Nyugat egyiket se adta fel – és ez ellentmondásosságot szült. Kifejlődik egy szellemi hozzáállás, mely tisztában van az ember esendőségével, a dilemmákkal, és habár nem adja fel a feloldás lehetőségét mégis elviseli a lehetetlenségét. Nem adja fel az eszményt, miközben tudja magáról: nem eszményi. Ha egy kicsit belegondolunk, akkor egyből rájövünk, hogy ebben hihetetlen ösztönző erők rejlenek!
mert az ellentmondásosság dinamizál!
Így ír erről Molnár: “A nyugati (keresztény) kultúra legszembeszökőbb tulajdonsága a számtalan belső feszültsége és vitája, amikkel boldogtalanul együtt élt, eldönteni nem tudott, legfeljebb ideiglenesen elfelejtett egy másik miatt, amelyik jobban lekötötte figyelmét. A perplexusokkal [homályos szövevényesség – szerk.] és dilemmákkal való együttélés – amely az alább tárgyalandó tökéletlenségtudathoz is hozzájárult – egészen a modernitásig jellemezte a Nyugatot. Csak az eretnek mozgalmak vagy a gnosztikus szcientizmus változatai – mint a pozitvizmus és marxizmus – ígérték az inkoherencia végét és a zavartalanságot … az ellentmondásosságból cseppet sem következik, hogy e kultúra és gyakorlata bukásra van ítélve annál jobban, mint amennyire a kultúrák előbb-utóbb hanyatlani szoktak. Ezért a Nyugat ellentmondásai nem végzetes hibáinak, hanem dinamizmusának forrásai.” (8)
A dinamika lényege tehát a feszültség, melyet az ellentmondásosság és annak elviselése táplál. Én magam az ellentmondásosságra a paradoxon szót szoktam használni és a valóság paradox jelleget értem rajta (bár lehet: ez egyfajta leegyszerűsítés). Kultúránk épp azért nem tudta ezeken az ellentmondásos igazságokon túltenni magát, sem szintetizálással, sem pedig az egyik vagy másik ellenpont elvetésével, mert a paradoxonok kikerülhetetlenek, megkerülhetetlenek és ráadásképp nem lehet figyelmen kívül sem hagyni őket. Érdekes, hogy G. K. Chestertont nagyszerű intellektusa pályája elején arra késztette, hogy feloldja a paradoxonokat. Ám, amikor ezt feladta, akkor nem csak elfogadta az elkerülhetetlent, hanem rájött, hogy a paradoxonok a világ alapvető építőelemei. Ezután már briliáns módon sziporkázva játszott velük, míg a hálás utókor pedig a megtisztelő Paradoxonok Hercege nevet adományozta neki.
az ellentmondásosság adja a feszültséget, a feszültség pedig az energiaforrás mely meghajtja civilizációs motort!
folytatás a második részben
IRODALOM:
(1) Huntington, Samuel P: Civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása, Európa Könyvkiadó, Budapest 2019
(2) Friedman, George: A következő 100 év, New Wave Média kft. Kiadó, 2015 Budapest, 101-103. o.
(3) Huntington 2019:144
(4) Huntington 2019:66
(5) Ferguson, Niall: Civilizáció – a Nyugat és a többiek, Scolar Kiadó, Budapest, 2011
(6) Molnár Attila Károly: Ki mit konzerválna? Századvég Kiadó, Budapest, 2022, 81-82. o.
(7) Mikolas Dzrurindához írt nyílt levél
(8) Molnár A. K. 2022:82-83. o