AZ ÉLET VÁRÓTERME
A várakozás általánosan jellemző ránk, mert mindig várunk valamire. Hol erre, hol arra. Aztán megjön, meglesz amire vártunk és még mindig várunk – valamire. Valahogy nem vesszük észre, hogy miközben meglesz amire vártunk (jó esetben), addig a várakozás a lelkünkben továbbra is csak marad és marad.
Miért van ez így? Ha egyszer meglett, amit szerettünk volna, akkor miért nem tudunk egy derűs, megnyugodott lelkiállapottal mosolyogva békében lenni? Amikor betelik vágyunk, akkor a vágyközpont bennünk – mint egy célkereső – azonnal valami új célt kezd keresni és talál. És az a nem túl okos lélek, mely bennünk lakozik elhiszi ismét: „na, ha az meglesz, akkor már…” És meglesz (ismét: jó esetben), de aztán kezdődik az egész előről.
Amennyiben hasonlattal akarnánk élni, akkor ez a “várakozásoktól elmaradó beteljesedés” leginkább ahhoz hasonlít, mint mikor éhesek vagyunk és rendes étel helyett bekapunk egy gumicukrot, mert az megoldásnak tűnik és még tetszetős is… Mondjuk egy piros színűt és menten kellemes érzés árad szét bennünk… valami édes-savanyú ízzel ékesített rugalmas feeling. Ám mikor elillan e rövidke varázs újra felerősödik az éhségérzet és ekkor azt gondoljuk: talán a sárga, vagy a zöld színű, vagy kék – megoldja… és hamarjában bekapunk egy sárga színű rugalmast, és újra kellenes íz, élmény stb. A tény az, hogy ettől jóllakni nem fogunk… mint ahogy egyebektől a lelkünk nem lesz megelégedett.
Az a helyzet, hogy a szüntelen várakozás épp ilyen:
amire várunk azt a földön fellelhető dolgok nem tudják megadni!
És ez jól látható azon gazadagok, ünnepelt celebritások életén, akiknek ezekből a földi kincsekből nagyon sok- vagy rengeteg van. Sztárok, akik mindent megvehetnek, bárhová elutazhatnak luxus körülmények közé, bármikor. És mégsem elég, tehát sem a mennyiséggel, még csak nem is a minőséggel van gond. Tisztelet a kivételnek, de számtalan esetben jön a drog, aztán az se, aztán a belátás, elvonókúra – és még mindig éhesek és még mindig várnak valamire és fogalmuk sincs, hogy mire, de várnak. Úgy látszik ez az egész világ egy jókora váróterem…
MIÉRT VÁRUNK?
Azért, mert van valami csendes sejtés az életről bennünk, Jézus szavaival szólva, miszerint: – „TÖBB AZ ÉLET…” (Mt 6,25). Célkeresőnk mindig másra ugrik remélve, hogy ettől lesz majd több… aztán mégse! Cseri Kálmán egy prédikációjában
az istenarcú ürességről
beszél, mely – ha igaz, ha tényleg ott van bennünk – akkor semmi és senki sem töltheti be az űrt csak az, ami beleillik. Jobban mondva: Aki.
Honnan van ez a vágy bennünk, ha semmi múltja nincs annak, hogy több az élet? És mit jelent az a keserű tapasztalat, hogy ha az egész világ is az enyém, akkor se szűnik az éhség és várakozás?
Nincs más magyarázat erre, minthogy, ha az eszünk nem is tudja, de a lelkünk igen, hogy nem „ennyi az egész” és épp ezért várunk a többre. Azt az ürességet, mely ott van a lelkünkben mondja a teológia az istenképűség elvesztésének. Valójában arra vágyuk, ami elveszett, arra várunk, hogy újra teljesek legyünk.
MIRE VÁRSZ MÉG?
Mi az advent? Az advent az állandó várakozás korszaka! Személyesen pedig azt jelenti, hogy általános várakozásomat arra az ígéretre fókuszálom, hogy eljön, Akinek jönnie kell. Eljött már, karácsonykor és el fog jönni az idők végén és akkor elkezdődik az, amiről Krisztus beszélt a „több élet”, az igazi.
A jelenkor adventjeinek mindegyike nem más, mint emlékeztetés és az igazi életben való remény ébren tartása. Egy dologra emlékeztetnek és egy dolgot reménylenek:
emlékeztetnek hogy már eljött, Akire várunk és hogy el fog jönni hatalommal és akkor több lesz az élet, örökké!
Az advent tehát arra való, hogy bekapcsolódjunk az emlékezésbe és a reménységbe.
Miközben míg itt vagyunk e földi létben lélekben Krisztus megelégít minket ígérete szerint: “Én vagyok az életnek ama kenyere; a ki hozzám jő, semmiképen meg nem éhezik, és a ki hisz bennem, meg nem szomjúhozik soha.” (Jn 6,35) és “Valaki pedig abból a vízből iszik, a melyet én adok néki, soha örökké meg nem szomjúhozik; hanem az a víz, a melyet én adok néki, örök életre buzgó víznek kútfeje lesz ő benne.” (Jn 4,14).
Erről a bennünk élő Isten arc lenyomatról szól Reményik Sándor verse:
Reményik Sándor: Istenarc
Egy istenarc van eltemetve bennem,
Tán lét-előtti létem emlék-képe!
Fölibe ezer réteg tornyosul,
De érzem ezer rétegen alul,
Csak nem tudom, mikép került a mélybe.
Egy istenarc van eltemetve bennem,
Néha magamban látom, néha másban.
Néha állok, mint fosztott ág, szegényen,
Ha rossz órámban eltűnik egészen
Alter-egóm az örök vándorlásban.
Egy istenarc van eltemetve bennem,
A rárakódott világ-szenny alatt.
A rámrakódott világ-szenny alól,
Kihűlt csillagok hamuja alól
Akarom kibányászni magamat.
Egy istenarc van eltemetve bennem,
S most ásót, kapát, csákányt ragadok,
Testvéreim, jertek, segítsetek,
Egy kapavágást ti is tegyetek,
Mert az az arc igazán én vagyok.
Egy istenarc van eltemetve bennem:
Antik szobor, tiszta, nyugodt erő.
Nem nyugszom, amíg nem hívom elő.
S bár világ-szennye rakódott reája,
Nem nyugszom, amíg nem lesz reneszánsza.
