Orbán Balázs egy interjújában elhangzott mondatai miatt magyarázkodni kényszerült. Bevalljuk, magunk is szerencsétlennek tartjuk a gondolatfűzést. Arra azonban felhívnánk a figyelmet, hogy Orbán Balázs nem az 1956-os magyar forradalmat és szabadságharcot hasonlította össze a mostani orosz-ukrán háborúval, hanem az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc történelmi tapasztalatát aktualizálta az ukrajnai helyzetre vonatkozólag.
De tegyük fel a kérdést: mi a magyarok 56-os történelmi tapasztalata? Ezt egy háromfelvonásos drámaként lehetne jellemezni.
1. felvonás – az elárultatás és a becsapottság érzése
Különös történelmi pikantériája a dolognak, hogy az Amerikai Egyesült államok számára 1956-ban is a Közel-Kelet, a csatornaövezet és Izrael volt a fontosabb. Ezért a térségért az akkor ereje teljében lévő Szovjetunió is hajlandó lett volna atomháborút kockáztatni, mint ahogy – ellentétben a mostani ukrajnai helyzettel – az 1956. október 29-i Eisenhower-nyilatkozat (az Egyesült Államok nem tekinti Magyarországot potenciális szövetségesének) gyorsan lezárta az atomháború -kérdést Magyarország vonatkozásában.
Nem sokkal azután, hogy a Szabad Európa Rádió mégis bemondta a „Tarsatok ki, jövünk!”-et, és (az amerikaiak) mégsem jöttek, a magyarok az alábbi viccet mesélték: Szent Péter elé kerül egy amerikai, egy orosz és egy magyar. – Sz. P.: – Mindannyiótoknak teljesítem egy kívánságát. A (gyorsan közbevágva): – D*g*lj*n meg minden ruszki! Sz. P.: – Rendben, de még végig hallgatjuk a többi kívánságot is, ha már egyszer ezt ígértem. O: – D*g*lj*n meg, minden amerikai! Sz. P.: – Rendben, és Te, magyar? Te mit kérsz?
M: – Én, ezek után? Nem is tudom… talán kérnék egy kávét.
2. felvonás – a gyors felejtés és új Messiás keresésének fázisa
Az 1960-as években egy rendszeridegen református lelkészt is kiengedtek egy protestáns világgyűlésre. (A szovjet fellazító propaganda eszköztárába néha ilyen váratlan húzások is beleillettek.) Ő utólag úgy emlékezett vissza az eseményre, hogy egy dél-amerikai küldöttel kölcsönösen győzködték egymást: A Szovjetunió a Sátán, az USA a megmentő! – Nem, éppen megfordítva van: Az USA a Sátán, a Szovjetunió a megmentő! Na, ekkor jöttem rá, hogy valami nagyon nincs rendben a világban! – nyilatkozta visszatekintve emberünk.
A magyar „újMessiás-várás” időszaka legalább 1999-ig, Magyarország NATO-csatlakozásáig kitartott. Jelen sorok írója tiszta lelkiismerettel mondhatja: ő az ekkori népszavazáson a törpe kisebbség részeként „nem”-mel szavazott. Úgy vélte ugyanis, hogy 1.) a NATO az Amerikai Egyesült Államok világkormányzási eszköze; 2.) a hidegháború lezárultával Európa olyan új helyzetbe került, amikor is – elsősorban Németországnak – el kellene érnie a szovjetekhez hasonló amerikai csapatkivonást (Ó, minő naivság! – gondolok így vissza akkori önmagamra); 3.) a volt szovjet blokk országainak a „jaltai kimaradókkal” együtt– saját védelmük megerősítése mellett – a finnlandizáció és az osztrák „örökös semlegesség” formájában kellene berendezniük saját új világpolitikai helyzetüket.
3. felvonás – a kijózanodás fázisa
Ez az utóbbi évek tapasztalatai alapján erősödött meg, amikor sokunk számára nyilvánvalóvá vált, hogy az amerikai politika fordulataiban az is simán benne van, hogy ha nem tud (vagy túl költséges) győzni(e) Ukrajnában, akkor az egész általa generált problémahalmazt egyszerűen rátestálja Európára, hogy oldja meg, ahogy akarja, vagy ahogy tudja.
A magam részéről úgy vélem, hogy ennek a háborúnak a végeztével az ukránoknak a traumatikus gyászfeldolgozás valamilyen formáin mindenképpen át kell esniük. A személyes gyászok fájdalmai még akkor is megmaradnak, ha – valamilyen csoda folytán – úgy aratnának Oroszország feletti totális győzelmet, hogy azután a megmaradt húszegynéhány milliónyi ukrán több mint 600 ezer négyzetkilométeren ülve elmondhatja: – Orosztalanítva lettünk, tehát megérte!
Inkább tartom valószínűnek, hogy – mint mi ’56-ban – a becsapatás és elárultatás valamilyen keserű szájízével lesznek kénytelenek visszatekinteni a velük történtekre, amiért „őket” (vagyis az amerikaiakat így, un block) is (a halálos ellenség oroszok mellett) kollektíven hibáztatni fogják. Ha a harci cselekmények lezárulta után az 56-os magyar vicchez hasonlót a az ukránok is mesélni kezdenek, csak talán a rájuk jellemző keresetlenebb formában, az már a gyászmunkájuk része lesz.
És akkor térjünk rá kérdésünk második vonatkozására, Orbán Balázs tényleg szerencsétlen történelmi hasonlatára. Úgy vélem, hogy ha a miniszterelnök politikai igazgatója kényszert érzett arra, hogy történelmi példát kelljen felmutatnia, akkor sokkal inkább az 1604-1606-os Bocskai-felkeléssel kellet volna példálóznia. Itt ugyanis a magyarság fegyveres erővel kényszerítette ki a Habsburgoktól, hogy kössenek az oszmánokkal békét.
Tették ezt annak ellenére, hogy a Habsburgok váltig állították, hogy már csak egy lépésre vagyunk Buda visszafoglalásától. (Ez az egy lépés még 1684-86-ban sem bizonyult olyan egyszerűnek. Arról nem is beszélve, hogy még akkor is a döntő fordulat után is 11 évig tartottak a harcok. 1604-ben pedig már 13, 1686-ban még „csupán” három év háborúskodás volt Magyarország háta mögött.)
A Habsburgoknak is meg kellett érteniük, hogy lehet, hogy csak egy „kicsi” hiányzott volna, de az ország totálisan lepusztított állapota (a 16. század végén becsülhető népesség a 17. század elejére kétharmadára–felére esett vissza), bizonytalanra menve már ezt az „aprócska kitartást” sem engedhette meg magának. Ennek megfelelően Bocskai Istvánt a magyar történeti tudat általában nemzetünk legnagyobbjai között tartja számon.
Ezzel ellenkező hangok néhány pezenhofferista (szélsőségesen klerikális) katolikus részéről emeltetnek. Ezek „pápábbak akarván lenni a pápánál” úgy nevezik Bocskai Istvánt haza- és felségárulónak, hogy maguk a Habsburgok deklarálták a 17-dik századtól a 20. századig bezárólag többször az ellenkezőjét ennek.
