Mióta hagyjuk, hogy a sötétség a fejünkre nőjön? (Tauriel) #küldetés

Igazság szerint az egyházak nagy kérdése ez. Jó ideje már hagyja az egyház, hogy ez megtörténjen és szép lassan ennek immár az egész európai civilizáció elsüllyedése az ára. Komoly következménye van ennek a hallgatólagos és hallgató hozzáállásnak. A vita, ami e hozzáállást keretezi az egyház és kultúra viszonya. E vita ma is létezik és eldöntetlen. Persze korántsem mentes külső befolyásoló tényezőktől…

Valahogy újra és újra előkerülnek bizonyos személyek és csoportok, akik mint jól értesültek és egyben az igazság birtokosai, így arra hivatottnak érzik magukat, hogy megmondják az egyháznak miről beszéljen és miről ne. Közismert a szekularisták álláspontja miszerint a “vallás magánügy”, következésképpen az egyház ne beszéljen semmiről, ami a közügyek kategóriája. Sőt, manapság szerintük az is egy erős érv, hogy nem vagyunk szakemberek, tehát ne szóljunk bele és ne is véleményezzünk, szakmaiság híján. Erre egy példát hozva, amikor a méhlegelőről írtam vagy a fővárosi dugókról megkaptam, hogy “nem vagyok szakértő” ezért ne szóljak hozzá!

Momentán én azt gondolom – egy másik példával élve – hogy bár fogalmam sincs arról, hogy hogy működik a mikrosütő, ám ahhoz nem kell szakértőnek lenni, hogy észrevegyem ha nem működik és ezt adott esetben szóvá is tehetem mégpedig jogosan. Másodsorban közéleti szempontból, mint szólásszabadsággal rendelkező polgár (és még budapesti polgár is) elmondhatom a véleményem a gaz kontra méhlegelő ügyben – miért is ne tehetném meg? Ám szerintük nem tehetem meg… és hogy miért nem? Először is azért nem, mert egyházi ember vagyok, másodszor azért nem, mert nem vagyok szakértő. Nos, ezek a toposzok vannak forgalomban, még ha oly komikusak is.

Ez a kis példa arról szól csupán, hogy azok, akik általában lándzsát törnek a sajtószabadság és szólásszabadság ügye mellett úgy tűnik, csak bizonyos gondolatok szabadságaként gondolnak erre, amit viszont rendszerint elmulasztanak megemlíteni, azaz: nem mindenkinek és nem minden gondolatnak jár ez a szabadság, hanem történetesen csak az ő általuk preferáltaknak.

EGYHÁZI ÖNKÉNTES KARANTÉN?

A napokban látott napvilágot Márkus Tamás András remek írása az evangelikalizmus.hu honlapon, melyet mi is szemléztünk (ITT) mely ennek a kérdésnek teológiai hátteréről és annak dinamikájáról szól. A cikk apropója tudniillik, hogy az az előre nem várt esemény fordult elő, hogy a keresztyénséget karanténba zárni akaró trend már a keresztyéneknél is értő fülekre talált. Egyeseknél és számos szabadkeresztyén csoportnál és egyháznál is. Persze nem ilyen durván mondják, mint én, hogy karantén, ám lényegében pont erről van szó, hiszen bezárkózásról van szó és külső világ kizárásáról. Az ellenérdekelt fél szempontból nézve épp ez az ő szándékuk megvalósulása, miszerint: vonuljatok karanténba, nehogy megfertőzzétek káros szemléletetekkel a modern társadalmat! Hogy ez kiknek jó, ez már így nem is lehet kérdéses.

A karantén fogalma azt hiszem manapság a Covid miatt érthetőbb, mint valaha… Mivel pedig itt arról van szó, hogy keresztyének és bizonyos csoportok saját maguk tartják ezt az álláspontot követendőnek, ezért voltaképpen önkéntes karanténról beszélhetünk. Ez viszont merőben új fejlemény, hogy a keresztyének maguk zárják ki magukat a nyilvánosságból. Ehhez elég gyenge teológiai érveket használnak, melyeket áthat a szekuláris liberalizmus által kondicionált keretezés és egyfajta másik hibás teológiai álláspont is: a keresztyén dualizmus. Olyan vita ez, amit úgy kéne lefolytatni, hogy az nyugvópontra jusson. Nincsenek illúzióim, hogy minden keresztyén egy állásponton lesz, ám azt gondolom, hogy a döntő többség tekintetében ez mégiscsak lehetséges. De érdemes rákérdezni, hogy

– mit üzen ez az epizódjelenet a Hobbitból?

Történt ugyanis, hogy Thandruil az erdei tündék királya lezáratja bakacsinerdőt és az ország többi határát és minden erődítmény kapuját. De még előtte a tünde amazon, Tauriel távozik a területről, mert bizonyos törpök és üldözőik után ered. Barátja Legolas, aki a király fia utánamegy, hogy visszahozza. Mikor aztán megtalálja kérleli, hogy térjen vissza. Tauriel ezt válaszolja:

Bezárjuk kapuinkat és lezárjuk határainkat? Ez lenne a válasz a sötétség támadására? Mégis mióta hagyjuk, hogy a sötétség a fejünkre nőjön? Felperzselik a világot! Mi talán nem vagyunk e világ részei?

Azaz Tauriel számára a világ nem felosztható: nincs két világ, hanem csak EGY. Duális világfelfogásnak bizony Tauriel fejében nincs helye!

Azok a keresztyének, akik úgy gondolkodnak, hogy mi közünk ahhoz, ami a “várfalainkon” kívül történik Thandruil királyhoz hasonlóan látják a dolgokat. Feladják a világot, a világunkat. Nincs közünk hozzá, nem is kell foglalkozni vele, Urunktól nem kaptunk erre felhatalmazást, hogy azzal törődjünk, hogy mi lesz a világgal. Bezárkózás a várba! De vajon helyes-e, teológiailag alátámasztható-e ez az álláspont? Vagy éppenséggel egy külső, a keresztyénségtől idegen ideológia erősít egy rossz teológiát? Tartok tőle, hogy az utóbbi eset forog fenn!

A KÖZÉLET POLITIKA VAGY SEM?

Ma túl bizonyos halovány teológiai érveken azért is tartják veszélyesnek a közéleti megszólalást, mert a közélet politikai dimenzió (is). Ha meg politikai jellege van – akkor az bizony eredendően gonosz. Ez persze szimplifikáció és persze könnyű út így elintézni egy bonyolultabb ügyet. Természetesen a közéletnek mindig is voltak politikai dimenziói és ez nem tetszik/ nem tetszik kérdés, hanem csak így van és kész. Miképp a politika alapját képező fundamentum mindig is egy ideológiai vagy egy vallási fundamentum volt. Tehát, a politika sosem ideológiamentes, avagy sosem mentes vallási alapoktól. Ez is természetes és magától értetődő dolog, annak ellenére is, hogy korunkban rendkívül népszerű a valóságtagadás. Továbbá mai nyugati társadalmakban a hivatalos politika mellett egy sereg politikai akciócsoport is működik – és ez is közismert tény. Mindez azonban számos zavarba ejtő következménnyel jár, például:

Abban az esetben, ha a progresszívek az ismert erkölcsi-közerkölcsi kérdésekben jogokért (sőt pozitív diszkriminációért) harcolnak (módfelett agresszíven és arrogánsan), akkor szerintük jogi kérdésről, erkölcsi kérdésről, társadalmi kérdésről van szó és a szabadságról és nem politikai kérdésről. Azaz egyszóval kulturális kérdésről van szó, ahol ők a kulturális háború jó oldalán állnak – kétségkívül. Az nem különösebben zavaró tényező sem számukra, sem pedig a közvélemény számára, hogy követeléseiknek éppenséggel politikai nyomásgyakorlással és eszközökkel akarnak érvényt szerezni és bekényszeríteni a jogba, hogy kikényszeríthető legyen mindenki felé – de ők azért azt állítják: ez nem politika!

Abban az esetben viszont, ha az egyház ugyanezzel a kérdéssel kapcsolatosan megszólal (nem mintha ezt tenné, de tegyük fel), az nem társadalmi, nem erkölcsi kérdés, nem jogi kérdés és nem is kulturális, hanem természetesen elítélendő, mert »mocskos politika« és politizálás!

Felmerül a kérdés, hogy mégis hogy is van ez? Ez tán valamilyen csiki-csuki játék lenne? És ha már játék: ki fog győzni benne? Ahogy elnézem mi biztos nem! Az igazat megvallva ez már nem mese továbbá bizony a fele se tréfa! Viszont elgondolkodtató… például abban a tekintetben, hogy meddig hagyjuk, hogy csiki-csuki játékot játszanak a kárunkra. Avagy, ahogy az Utolsó Mohikánban hallhattuk: mit tegyenek a Huronok – tette fel a nagy kérdést az indiánfőnök baljós tüzek körül, sajnálatos kipusztulásuk előestéjén. Na és mi mit tegyünk? Szóljunk, esetleg kiáltsunk? Vagy simuljunk bele az áramlatba? A csend és a hallgatás pusztító – továbbá hosszú távon egyenesen kipusztító!

A SÖTÉTSÉGBEN FÉNYLIK A VILÁGOSSÁG…

Lehetséges megfogalmazni valóságmezőket úgy is, hogy a valóság bizonyos síkjait ezzel inkább kitakarjuk, de gondolom ezzel nagy újságot nem mondtam. Lehet modern társadalmi formákról, demokráciáról, pluralizmusról, szekuláris államról és számos más dologról is beszélni, megannyi tetszetős ideológiai sarokpontról. Ez egy keretezése a valóság elbeszélésének (mely hegemóniára törekszik) és tegyük hozzá: oly keret, mely számunkra meglehetősen fontos dolgokról nem beszél: mint igazság, erkölcs, jó és gonosz, bűn, szabadítás, amelyek mind a látásunkhoz és küldetésünkhöz kapcsolódnak. Olyan keretrendszer ez, melyben ha gondolkodunk nem lehet győznünk, azaz: nem szerezhetünk érvényt küldetésünk sarokpontjainak, de még csak elmondani sem mondhatjuk el. Ez a keretrendszer a számunkra lényeges pontokat kikapcsolja, megkerüli és semlegesíti. A kultúrát pedig immunizálja a világossággal szemben!

Viszont, ami minket illet az nem a szekularizmus keretezése, hanem a Kijelentés! A Kijelentésnek kell kereteznie gondolatainkat – és itt nincs két univerzum, ahol hol egyikbe ugrunk, hol másikba, hol az egyik nézőpontját használjuk, hol a másikét. A kijelentés keretében ilyen, Isten világosságával szemben álló dolgok is megtetszenek, mint a sötétség. Sötétség az, ami tagadja Istent és szemben áll vele és akaratával. Ha tetszik, ha nem, ha ebben a keretrendszerben nézzük, akkor egy sereg dolog, mely jelen van a mai modern közéletben vagy egyikhez vagy másikhoz áll közelebb vagy a bibliai értelemben vett világossághoz vagy a sötétséghez és ez egy polarizált helyzet. Ezzel szemben a modern plurális és szekuláris társadalmi közösség életébe minden és mindenki beleférhet, aki és ami nem köztörvényes bűnt követ el. Azonban az egyházat meghatározó szellemi-lelki keretrendszerbe már nem férhet bele a sötétség világossággal való egyenjogúsítása! Mert az egyház küldetési keretrendszerébe nem fér bele, hogy a bűnt nem nevezi bűnnek és ne az abból való megtérésre hívjon. Igazság nélkül evangélium sincsen és ezt jó volna megérteni.

Ha megnézzük a kezdeteket az apostoli kort (mely mindig is referenciapont volt az egyház számára), akkor azt látjuk, hogy az apostolok a teljes nyilvánosságban munkálkodtak. Azzal, amit mondtak egy új világképet is meghirdettek és koránt sem csak és kizárólag az egyéni-személyes életre vonatkoztatták az evangélium üzenetét. A Krisztus esemény az egész világmindenségre vonatkoztatott volt és érvényességét hirdették minden és mindenki felett. Nem mellesleg ez a régi istenek által uralt világképet egyúttal ripityára törte. És továbbá a római békét, a Pax Romana-t szavatoló vallási és kulturális pluralizmust is, mert az egy igaz Isten valósága azt is jelentette, hogy az összes többi isten imádata undorító bálványimádás. Így bizonyos korlátok között még az is érthető, hogy a rómaiak ettől nem voltak elragadtatva.

Az apostoloktól és az apostoli kor misszionáriusaitól megtanulhatjuk azt a szemléletet, melyet következetesen alkalmaztak, hogy az igazság és evangélium az egész világra érvényes függetlenül vallásától, kultúrájától és koroktól. Mert Krisztus a küldő Úr uraknak Ura és királyoknak Királya.

Tauriel kérdése ezért nagyon is nekünk szól, miszerint:

mióta hagyjuk mi, hogy a sötétség a fejünkre nőjön?

A DUALIZMUS VÉGE – A SZŐLŐ ÉS A VÁROS

Az új “erkölcs” felégeti a régi erkölcs által felépített világot! Nem szabadság ez, hanem elszabadítása a tűznek és aki ezt nem látja az sajnálatosan vak. Talán a világ részei lennénk, hogy ez kellene érdekeljen bennünket? Igen, a részei vagyunk a mennynek, de a Földnek is – kettős állampolgárként. És épp azért mert a mennyei polgárság a jóval erősebb és fontosabb kérdés – ezért nem hagyhatjuk, hogy „fejünkre nőjön a sötétség!” Sőt, a mennyei polgársáság azt is jelenti, hogy itt e földön nagykövetek vagyunk – így a menny értékeit és érdekeit képviselnünk kell! Ez kötelesség: ez a küldetés! Ám földi polgárok is vagyunk és ezért is számít a többi ember, számít a hazánk, számít, hogy mit oktrojálnak a gyerekeinkre az iskolában, hogy milyen korszellemet szabadítanak rá a tudatokra. Igaz, lehet bent ülni a várban, nyugodtan – és ez is volt a haladárok célja mindig is: maradj a várban és ne pofázz bele! Tauriel ezzel a defenzív “stratégiával” szemben azt üzeni: a harc nélküli csend, a zárt ajtójú várban ücsörgés az bizony invalid! – mi nem ezek vagyunk – mármint a tündék… De ez csak egy mese ugyebár – mondhatná valaki.

Az viszont már nem mese, amikor Krisztus a gonosz szőlőmunkások példázatban nyilvánvalóvá teszi, hogy a szőlő a Gazdáé. Jogos tulajdonának termésrészét kívánja elkérni a tulajdonos, ám mindig csalódnia kell, mert nem hajlandók megadni a munkások, megverik a küldötteket és végül mikor fiát küldi el megölik Őt. Mi is a motiváció? “Jertek öljük meg őt és miénk lesz az örökség” – mondják (Mk 12,7). Hogy jön ez ide? Úgy, hogy ez a világ az Istené, mert ő teremtette. Az univerzum felfoghatatlan nagyságától egészen az utolsó atomig, beleértve mi magunkat, még a lelkünket is. A mai pluralista szekularista banánköztársaság dönthet úgy, hogy őket nem érdekli a “szőlősgazda” és ez itt mind az ő territóriumuk, ám ettől ez még nem lesz valóság.

A világ nem független és neutrális tér, nem a mienk, hanem Isten SZŐLŐJE!

Ez Isten világa, az Ő szőlője! A világot feladni nem lehet, mert Isten se adta fel. Nem visszafoglaló hadakat küldött (ennek is eljön majd az ideje), hanem a fiát Krisztust, aki volt bátor csecsemőként partot érni. Harca a lelkekért folyt és folyik ma is. Azonban úgy nem lehet, ha modern individualista és szekularizmust elfogadó módon az egyház várában ölünk. Tudniillik így senkinek se lesz fogalma arról, hogy mit üzen az Isten. Ha megkérdezünk valakit az utcán, hogy mit tud arról, hogy ezzel, azzal, amazzal kapcsolatosan mit gondol az egyház – siralmas képet fogunk kapni. Mert azt fogja mondani: fogalmam sincsen! Így esélye sincs, mert a “lélekért vívott harc” nem érte el őt. Vajon ez a helyzet küldetésszerű gondolkodás következménye? Nem hinném!

Egy másik képben Krisztus azt mondja az övéiről, hogy ők a világ világossága és hogy együttesen a hegyen épült város. Nem “néhány magánház” elszórva a térképen, a világ nagy városában, melyekben szép csendben magánügyként csordogál a vallásosság, miközben a szomszédban meg nem igen. De hát törődjön ki-ki a saját dolgával – nem? ELLENKEZŐLEG Jézus szerint

a hegyen épült VÁROST nem lehet elrejteni!

Miért? Azért, mert nyilvános helyen áll egy hegy tetején, ezért látszik mégpedig kitörölhetetlenül, eltagadhatatlanul. De ha ez így van, akkor miért nem látszik ma a hegyen épült város? Ez egy összetett kérdés, de most a lényeg annyi, hogy Krisztus óva int attól, hogy elveszítsük sós ízünket és a lámpást véka alá tegyük. Van még más ok is, de ez az alapvető. Azért mondja Krisztus ezt a példázatos mondatot, hogy érzékeltesse: a városnak látszódnia kell, hogy alternatívát mutasson a körülötte lévő világgal szemben.

Úgy meg elég nehéz alternatívát mutatni, ha azt nem mutatjuk meg. Világosságot sem lehet érvényesen felmutatni, ha a sötétséget nem leplezzük le. Igazság nélkül nincs visszafogadás, befogadás, elfogadás. Képzeljük el, ha a tékozló fiú úgy akarna az apai házba visszatérni, hogy az akarna maradni, ami: mindenét bűnben eltékozló kiüresedett ember, vajon mi hazaengednénk-e anélkül, hogy elismeri, hogy vétkezett? Nyilván nem. A hegyen épült város képét az emberi tudatokban kell megjeleníteni, hogy mi az üzenet: igazság és evangélium kérdésében. Nem épületben, nem társadalmi súlyban, hanem a tudatokban (az előbbiek ebből következnek). Mivel a tudati dimenzióban nincs ott a kép, ezért nem is látják a templomokat és gyülekezeteket annak, amik valójában. A keresztyénséget a római birodalom teljes ereje sem volt képes elpusztítani, igehirdetésével és mártíromságával végül megjelenik a rómaiak fejében a hegyen épült város, mely az örök életet mutatja olyan alternatívaként, melynek nincs alternatívája.

Ezért kell a nyilvánosságban szólni és mondani, nem csak azt ami szép, hanem azt is, amitől nem lesz a mai kor elragadtatva. Ez esetben a mese tanulsága és Krisztusé ugyanarról beszél:

nem hagyhatjuk fejünkre nőni a sötétséget, mert ugye micsoda világosság lenne is az?