A magzati életet védelem alá helyezni társadalmi kötelesség.
Ezt a társadalmi kötelességet Magyarország Alaptörvénye is elismeri, amikor így fogalmaz
„Az emberi méltóság sérthetetlen. Minden embernek joga van az élethez és az emberi méltósághoz, a magzat életét a fogantatástól kezdve védelem illeti meg.” (II. cikk)
Ma reggeli hír, hogy Magyarországon is bevezetésre került az ún. szívdobbanás-szabály. Pintér Sándor belügyminiszter módosította a magzati élet védelméről szóló 1992. évi LXXIX. törvény végrehajtási rendelet 4. számú mellékletét, vagyis a terhesség megszakításához szükséges kérőlapot.
Ezentúl a kérőlap 2. pontja előírja, hogy az állapotos nőnek be kell mutatnia egy olyan, szülész-nőgyógyász szakorvos által kiállított leletet, amely rögzíti, hogy az állapotos nő számára az egészségügyi szolgáltató a magzati életfunkciók működésére utaló tényezőt egyértelműen azonosítható módon bemutatta. Ez a magzati életfunkciók működésére utaló tényező lehet a magzat ultrahang-képének megnézése vagy szívdobogásának meghallgatása.
A magzati életet méltán megillető védelem természetében kell, hogy legyenek (1) erkölcsi; (2) szellemi; (3) anyagi; (4) egészségügyi és (5) büntetőjogi elemek. A magzati jogokból nem lehet kikapcsolni a szülői jogok és kötelességek kérdését.
RÉGI KOROK
Amikor régen az egyedülálló anyák semmi pluszjuttatáshoz nem jutottak, azt a társadalom lerendezte, hogy „Legalább érezze, hogy paráználkodott.” Ez nem volt helyes, mert a bűnöstársat (vagyis a parázna férfit) érintetlenül hagyta. Persze a polgári jogban akkor még nagyon nehéz volt bizonyítani, hogy az a nő csak vele paráználkodott-e.
Stefan Zweig sem véletlenül írta, hogy a polgári társadalom szenteskedő moralitását a hátsó udvarról beszűrődő bűzös szag lengi át, a prostitúcióé. Az előkelőbb, gazdagabb családok „megoldották”. Vagy abortusszal – gondoljunk itt Kosztolányi Édes Annájára vagy a „van az hozomány” elvének alkalmazásával. Csak a szegény lányoknak maradt a szajhaság, a megesettség, a kitaszítottság bélyege.
Amikor erre válaszul az USA-ban az 1960-as években a johnsoni jóléti állam kapcsán a fekete kisebbség védelmében pozitív diszkriminációban részesítette az egyedülálló anyákat, ez a helyzet sem bizonyult áldásosnak, hiszen végleg szétszedte az afroamerikai családok gazdasági és erkölcsi összetartó szövetét.
Tehát sem az “A”, sem ellentéte “B” nem jó, mivel egy “C” tényező módosulása változtat a képleten.
Hasonló a helyzet a nemi erőszakból fogant gyermekekkel is. „A megfogant kis élet nem felelős az apja bűnéért!” <-> „Egyetlen erőszakoló sem használhat akarata ellenére egy ártatlan nőt saját genetikája gazdatesteként!” „Milyen dolog rákényszeríteni egy nőt, hogy napról napra »gyümölcsében« szembesüljön élete legmegrázóbb traumájával?!” Mindkét szélső pólusban van igazság. De nem tudjuk kiegyensúlyozni őket, mert ott van az a bizonyos “C” faktor.
Hogyan is fogalmazza meg Pál apostol ezt a dilemmát? „Készen állunk megbüntetni minden engedetlenséget, mihelyst teljessé lesz a ti engedelmességetek.” (2Kor 10, 6). Annak a korinthusbeli gyülekezetnek írta ezt a mondatát, amelyik a bűnök egész tárházával adott okot a fegyelmezésre. Megdöbbent bennünket, hogy a „legkisebb apostol” még a pártoskodás, szeretetlenség, bálványimádás, paráznaság, gyülekezeti rendetlenségek, hitetlenség ily garmadáival terhelt közösséghez is Isten népeként tudott viszonyulni és mily nagy szeretettel tudta durva vadhajtásaikat nyesegetni!
Mi az, amit ebből a mondatból megtanulhatunk?
Azt, hogy minden büntetéshez szükség van az az kiszabó közösség konszenzusára.
A MI KORUNK
Sajnos éppen ez nincs meg a mai magyar társadalomban. Ez a konszenzushiány egymástól szakadékszerűen eltérő bűnfelfogásokra vezethető vissza. Ezen pedig két egymást erősítő eszköz együttes alkalmazásával lehetünk úrrá:
1.) A „jó” és a „rossz” egyező értelmezése (konszenzus) csakis Isten alapján lehetséges, mert Rajta kívül mindenképpen szituatív és relatív lesz etikai gondolkodásunk. Ma itt lehet, hogy jó, az lehet ott rossz; ami nálam rossz, az ahhoz képest még mindig jobb, stb. stb.
2.) A „jó” és a „rossz” egyező értelmezését (konszenzust) a társadalomban csakis az biztosíthatja, ha a keresztyének élnek az Istentől rájuk bízott „szolgáló hatalommal” (potestas servitudinis). Fontos, hogy ez a hatalom csakis az Ige, a Szentírás mércéjéhez igazodhat, és közhatalmi eszközök igénybevétele nélkül szellemi önnevelésünk és bizonyságtételünk alapján hathat a társadalomban.
Elkülönül ettől az „uralkodó hatalom” (potestas maiestatica), mely a társadalom külső és belső békéjét tartja szeme előtt, de rendelkezéseit megtámogatják a fegyelmezés – gyakran a „kard” szigorúságáig elmenő – külső eszközei.
Úgy vélem, ha hitében és erkölcseiben nem is lesz egy társadalom „színkeresztyén” (Már hogyan is lehetne az, hiszen mi magunk is nap mint nap óriási hiányosságokkal küszködünk bennük!), ma már megvannak a megfelelő technikai feltételek egy bizonyos fokú társadalmi egység megteremtésére, amely a már megfogant magzatok életben maradását szolgálja.
Ma már megvan a fogamzás-szabályozásnak kifejezetten férfiakhoz kötött módszere. Ennek szakszerű használatával ma már elenyésző számban keletkezik „nem kívánt apaság”. A mégis keletkezett apaság igazolása révén szigorúan érvényesíteni kell, hogy semelyik férfi se sétálhasson ki „kezét mosva” egy olyan kapcsolatból, amelyet gyermeknemzése okán éppen ő tett „kapcsolattá”.
Ha egy nő meg akarja tartani magzatát, azt tehesse meg az apaságot ellenző férfi kifejezett anyagi–gazdasági terhének rovására is.
Ha pedig azt szeretnénk elérni (a gyermek életéért), hogy a nő megtartsa erőszakból fogant magzatát, akkor szükséges, hogy az erőszakot tevő férfi szenvedjen oly mértékű büntetést, amelyet már az áldozatul esett nő is elégtételnek érezhet.
Ha a bűn már letudta a maga terhét (mert a bűnös bünhődött), az anyának is nagyobb az esélye rá, hogy utána elfogadólag forduljon magzatához.
Az irány jó, azonban korántsem elég!
Ami mindenképpen fontos lenne, hogy a magzat élő emberi lény voltának felismerésével párhuzamosan jelenhessen meg egy segítő – támogató személy, aki – ilyen irányú igény esetén – mindenfajta, a magzat életben maradását szolgáló lehetőség felderítésében segíthesse a krízisben lévő családot, párt, egyedülálló személyt. A megfelelő alternatív oktatási lehetőségektől, az anyagi támogatásokon, családok rendkívüli otthonán át az anonim szülésen és örökbeadásig mindent meg kell fontolni!
Továbbá keresztyén emberként fel kell hívnom arra a visszásságra is a figyelmet, hogy az „anya válsághelyzete” kategória jelenleg bemondásos alapon kerül elfogadásra, és nincs megfelelő társadalmi elfogadottsággal bíró, objektív, jogilag is körülírható kritériumokhoz kötve. Azt hiszem, minden jószándékú, nemzetben gondolkozó polgártársunk egyetért abban, hogy – már csak a magyarság megmaradásának okán is – életfontosságú lenne az úgynevezett „kényelmi abortuszok” 90% feletti arányának visszaszorítása.
Fontos, hogy ezekben a kérdésekben igen komoly – felelősségbe ágyazott – szabadságot adott nekünk Isten. Éljünk vele az Ő dicsőségére és saját magunk hasznára!
