Pocsolyában úszó színes, csillogó konfetti darabok – az év utolsó napján, a zebránál állva saját lelkiállapotomra ismertem. Néha olyan, mintha visszafelé haladnék. Vagy lehet, hogy egy helyben állok és csak azért hiszem azt, hogy előre tartok, mert körbe-körbe forogva folyton új látvány tárul elém.
Várakozás helyett számvetéssel indul az év: nem tudom, sikerült-e már valakinek úgy, ahogy tervezte. Túl nagy célokat, irreális fogadalmakat már rég nem teszek: csak a szégyen marad, hiszen már kimondásuk pillanatában is tudom, hogy úgysem. Amit merek, azok apró változások. Csak egy kevés, azt is csak szépen lassan, hogy legyen ideje beérni a vágyott folyamatoknak. Alaposabbnak lenni. Jobban figyelni. Magamra és másokra, de legfőképp fölfelé. Levetkőzni magamat, ezt az állhatatlan személyt. Aki bánt, amikor szeretni kéne és nem tudja, hogyan kell jól szeretni.
Írásban könnyű keresztyénnek lenni. Leírva minden egyszerű, fekete-fehér. Vajon ebben az évben több leszek pár betűnél?
És a döntéseim. Végül csak én maradok, akárkire fogom. Minden konfetti darab egy újabb halál és nem vagyok ártatlan. Magam asszisztáltam töréseimhez, de legalább már nem akarok másokra mutogatni.
Illatokat érzek és emberek jutnak eszembe. A metrón, a körúton sétálva, egy félig lekopott graffiti láttán. Eltaposott pillangó a latyakban, tél közepén. Nem vette észre senki a csendes elmúlást. Minél többen, annál inkább egyedül. Szétzúzott szárnyakkal, kiszolgáltatva.
Idén is újra kell tanulnom élni, igaz könnyen lehet, hogy sosem tudtam, mit jelent ez igazán. Minden a félelem után kezdődik, az „utánon” túlra kell eljutni.
Ha mindenkitől bocsánatot kérnék, egy lépést sem tudnék tenni, így az Egytől kérem a bocsánatot és a lépést is; bocsássatok meg ezért.
Valahogy így tekintek előre, nem tudva, mit spóroltam meg. Mert nem egy dátummal kezdődik az élet, azok csak segítik az eligazodást. Bekötött szemmel tapogatózok, azt remélve, hogy évről évre lazítok egy kicsit a csomón.
