Az utóbbi időben elgondolkoztam azon, hogy a szekularizált Európában élve még mindig mennyire jó dolgunk van a szabad véleménynyilvánítást és lelkiismereti szabadságot illetően. No, nem elsősorban a hitvalló keresztyénekre/keresztényekre gondolok, hanem azokra a kételkedő ateistákra, agnosztikusokra és szabadgondolkodókra, akik nevetségesnek, ódivatúnak, vagy egyenesen gyűlöletesnek tartják a keresztyén hitet.
Pedig, pont a bibliai hitből és az évszázadok alatt felgyűlt keresztyén hagyományból fakadóan lehet egyáltalán létjogosultságuk azoknak a kételkedő, és nem egy esetben harcos ateistáknak, akik ma ugyanúgy káromolják Krisztus Jézust, mint a keresztre feszítésnél a kárörvendő sokaság!
Szemünkre lobbantják, hogy mi Krisztust követők mennyire álszentek, képmutatóak vagyunk, amikor felebaráti szeretetről és az erényes életről prédikálunk. Ilyenkor az egyházakban a fejét felütő szexuális visszaéléseket, az inkvizíciót, boszorkánypereket, vagy a gyarmatosítási időszak bűneit szokták felemlegetni.
Való igaz, a bűn az bűn marad! Csak azt már nem szívesen veszik tudomásul, hogy minden ember hajlamos a gonoszságra, a bűnre. Éppen azért, mert az ember szívének minden gondolata szüntelenül csak gonosz már ifjúságától fogva (1Móz.8:21.). Valakinél leplezettebben, valakinél leplezetlenebbül tör elő a szívében lévő gonoszság. Akár keresztyén, akár istentagadó, akár más vallású. A gonoszság csírája ott lakozik mindnyájunkban.
Úgy is lehetne fogalmazni, hogy az embernek szabad (szolgai) akarata van arra, hogy a bűnt, az önfejű gonoszságot szaporítsa. Ezért szükséges az embernek Isten Igéjét olvasnia és/vagy hallgatnia, hogy hathatós elhívásban, újonnan születésben, megtérésben, megigazulásban, megszentelésben részesedjen.
Nemcsak a hitetlen ember szorul Isten kegyelmére, elhívására! A hívő embernek is napról-napra törekednie kell arra, hogy a saját akaratát a Szentháromság-Isten akarata alá rendelje, és még így is lehetnek botlások, bukások.
És mihez kezdjünk a bibliakritikus véleményekkel, miszerint nem szent a Biblia, kiváltképp az Ószövetség a benne írva található sok vérontás, kegyetlenség és (felületes) „ellentmondások” miatt? Ez esetben az ezoterikusokra, vagy a különféle keleti vallásokat választók vádjaira gondolok.
Egyrészt, Isten nem pusztán szeretet, ahogyan sokan képzelni szeretik. Ez az éremnek csak egyik oldala. A mennyei Szentháromság
bűngyűlölő szent Isten és a kegyelmes szeretet Istene.
Ahogyan a kereszt üzenete egyszerre hordozza a kárhozatos ítéletet a bűn után, úgy egyszerre van jelen benne az üdvözítő ígéret Evangéliuma mindazok számára, akik töredelmes szívvel, megfáradtan leborulnak a kereszt tövénél, amire a mi vétkeinkkel szegeztük föl az Úr Jézust.
A latin kereszt szimbolikájának is ez a lényege: a vízszintes szára a világot, az alsó, hosszabbik szára Jézus gyehennára szállását jelképezi, ahogyan halálával kiengesztelte az Atyát velünk szemben. A felső, rövidebbik szár pedig megnyitja az utat Krisztuson keresztül a Mennyek Országába.
No de, tényleg igazuk van a keleti vallásokat jobban kedvelőknek, hogy azok hitelesebbek, erőszak-mentesebbek és erkölcsösebbek lennének hozzánk képest? A rövid válasz, hogy nem.
A buddhizmus szent szövegei között található egy szutta, amely egy bizonyos Angulimála nevű gyilkosról szól, aki azzal vált hírhedté, hogy áldozatainak levágott ujjaiból készített magának a nyakába füzért. Neve is ezt jelenti: „ujj-füzéres”.
Miután Buddhával találkozott, az önmegváltás útját kezdte járni, és a buddhista hit szerint ő is elérte a megvilágosodást, nem kellett többet újjászületnie sem a földön, sem a pokolban. A buddhizmus szerint az ő története is > az ember alapvetően jóságos természetét bizonyítja <.[I]
Kevésbé ismert, de a buddhizmus ugyanúgy erőszakos tud lenni, mint bármely más vallás képviselői. Elég a pár éve Mianmarban (Burma) történt üldözésekre és erőszakosságokra gondolni, amit a helyi théraváda buddhisták követtek el a muzulmán rohingyákkal szemben.
Érdemes arra is kitérni röviden, hogy a reinkarnáció-hit következtében hogyan vélekednek a keleti bölcseletben a másik ember életének kioltásáról a hinduk egyik szent könyvében, a Bhagavad-Gítában! A történet szerint egy Ardzsuna nevű előkelő Krisnával, Visnu isten egyik avatárájával – megtestesülésével – közösen készül megküzdeni az ellenséges sereggel, ahol Ardzsunának rokonai, testvérei vannak. Mikor ezt észreveszi, csüggedés és szánalom fogja el, hogy saját családtagjait kelljen legyilkolnia.
De Krisna emlékezteti, hogy tekintsen el a születés, ifjúság, öregség és halál körforgásától, mert az embert megölheti, de a lelket nem lehet, ezért végezhet velük.
Lássuk ezzel kapcsolatosan az I. és II. Énekek válogatott verseit:
„És Ardzsuna látta, hogy ott állnak az atyák, nagyatyák, tanítók, nagybátyák, testvérek, fiak, unokák, barátok, apósok, ismerősök mind a két hadseregben. Összes rokonait szembenállva látta Ardzsuna, s ekkor végtelen szánalom fogta el, és kétségbeesetten szólt: (…) Nem akarom megölni őket, még ha ők ölnek is meg engem, Krisna, a Három Világ uralmáért sem, nemhogy a föld birtokáért.”
Krisna így szólt hozzá: „Kislelkűségnek sose engedj, Prithá fia; ez nem méltó hozzád. Űzd el szíved hitvány gyengeségét, kelj csatára, ellenségeid ostora! (…) Okos szavakat szólsz, de olyanokért bánkódsz, akikért nem szabad bánkódnod. Bölcsek nem bánkódnak sem élőkért, sem az életből távozottakért. (…) Ahogy az embernek ebben a testben osztályrésze a gyermekkor, ifjúság, öregség, ugyanúgy másik testet is fog nyerni. Értőt ez nem zavarhat meg. (…) Az elpusztíthatatlan, mérhetetlen, örök emberi léleknek csak a testei végesek; kelj hát csatára, Bhárata!”[II]
Az ateizmusról pedig legyen elég annyi, hogy ami a nyugati, keresztyén kultúrkörben eltűrt, megengedett istentagadás, azért a világ más pontjain, ahol nem a keresztyén fölfogás alakította a gondolkodást, már réges-régen nemhogy üldöztetés, de egyenesen halál járna!
Valahol érthető is, hogy a keresztyén világban, vagy legalábbis a keresztyén valláserkölccsel keveredett kultúrában megengedett az istentagadás.
Ahogyan a tizenkét tanítvány között is volt egy iskarióti Júdás, aki elárulta Jézust 30 ezüstért, ugyanúgy a keresztyén világban is mindig lesznek iskarióti Júdások. Nemcsak a szűkebb pátriánkban, de Európában, Ázsiában, Afrikában is. Bárhol, ahol az Evangélium gyökeret eresztett.
És Jézus nem ostorozta meg Júdást, vagy hányta kardélre. Csak annyit mondott neki az utolsó vacsorán, hogy „amit cselekszel, hamar cselekedjed”. „Ezt pedig senki sem érté a leültek közül, miért mondta néki.” (Ján.13:27-28.)
És hogy mennyire nem tudja kivonni magát egy nyugati kultúrkörben élő ateista ember a keresztyén üdvtörténet és felfogás alól? Nos, erre álljon példának okául a származása miatt a nemzetiszocialisták elől Japánba menekülni kényszerült Karl Löwith szavai.
Szerinte, a történelem menetének és végcéljának egyedül a keresztyén üdvtörténet miatt van létjogosultsága. Minden más kultúrában ciklikusan gondolkoznak. Másutt nincs értelme egyszeri és megismételhetetlen eseményekről beszélni, főleg nem célt adni nekik. Számukra úgyis minden keletkezik, virágzik, elromlik és elpusztul. Majd minden kezdődik, előröl. És, lássuk be, egy ateista evolucionizmusnak, fejlődéselméletnek is csak a keresztyén üdvtörténet hatása alatt van értelme. Akár a pozitivista ateista Auguste Comte-ról, vagy kedvenc vesszőparipámról, Marxról legyen szó:
„Jóllehet, a kommunista hit álruhát öltött zsidó-keresztény messianizmus, hiányzik belőle annak alapja: a megaláztatásnak és a megváltó szenvedésnek, a győzelem feltételeinek önkéntes igenlése. A proletár kommunista a koronát követeli a kereszt nélkül – földi boldogságban akar győzedelmeskedni. (…) Marxból hiányzott minden igazi érdeklődés és megértés a vallásos tudat problémái iránt. (…) Számára mint tudományos ateista számára a vallás kritikája – mint ahogyan egyáltalán a kereszténység történelmi lezárultsága – befejezett tény volt.” (Világtörténelem és üdvtörténet – a történelemfilozófia teológiai gyökerei, 87. oldal) Utolsó gondolatként jegyezzük meg: ahol egy keresztyén van, ott előbb-utóbb felbukkan egy Krisztust tagadó is. És egészen az Úr második eljöveteléig így lesz. Nekünk pedig állhatatosnak kell maradnunk bárminemű gúnnyal, káromlással, kritikával szemben. Ahogyan mi akarjuk követni Krisztust, úgy a Sátán a mi árnyékunk, aki vádol.
[I] Angulimála története (ITT)
[II] A Bhagavad-Gítá magyarul (ITT)
