Kelt levelem: irodám magányában november 11-én.
Kedves Barátom!
Divatos szó ez manapság: „korszellem”. Én nem is tudom, hogyan lehetne ezt definiálni, meghatározni. Talán azt lehetne mondani, hogy korszellemnek nevezzük egy adott történelmi időszakban, adott földrajzi keretek között, az emberek legnagyobb többségének a világ dolgaihoz való, általában egységes hozzáállását, ill. felfogását. Azt a világlátást, amely meghatározza az emberek legjavának döntési mechanizmusait, gondolkodását, sőt életformáját is, annak mindenféle összefüggésében.
Ma a korszellem leginkább a liberalizmusban, ill. a libertinizmusban ragadható meg. A demokrácia, az egyenlőség, a szabadság jelszavai alatt. Ez sem új jelenség. Már kétszáz esztendeje ennek a burjánzását éljük, de ahová, a nyugati világokat tekintve eljutott, az lassan mindeneket felülmúl. Korábban írtam: meghasadott evidenciák világa a mienk. Az evidenciák hasadása pedig, ezen a téren a Nagy Francia Forradalommal kezdődött. Egyesek szerint ez volt az emberiség egyik, ha nem a legszervezettebb lázadása az egyház, és a keresztyénség ellen. A korbeli egyház tekintetében, leginkább a római katolikus egyházat értve ez alatt, lehettek is az akkori meghatározó értelmiségnek, ill. az emberek zömének fenntartásai Franciaországban.
De a lázadás túllépett az egyház, ill. a felekezet keretein, és magát a keresztyénséget, a Bibliát, annak erkölcsiségét, szellemiségét, normáit illetően. Onnantól jelent meg a liberalizmusnak bizonyos cinikus válfaja, amely a későbbi korokban beszüremkedett a teológia világába is, belülről kikezdve magát a Szentírást, annak hitelességét és történetiségét. A relativizálás folyamata indult meg akkor a reformáció alapvető tanait, bibliai világát illetően, s a 20. század elejére, közepére, már csak vita kérdése volt, hogy ki, mit tart igaznak Isten Igéjéből. Egyfajta belső rothadás indult meg közöttünk, aminek református egyházunk tagjai sokáig ellene álltak. Kiváltképp a falusi gyülekezetek nem tudták bevenni sokszor a papjaik által képviselt szélsőséges teológiai liberalizmust.
A századközép ébredési mozgalma változtatott a helyzeten, de aztán jött a háború utáni idők egyházrombolása, és egy megmaradt, de, tönkrement egyház került ki a negyven éves babiloni fogságból. De a belső rothadás, azóta is zajlik. Ma nem a teológia mezején, a liberalista irányzatok és az orthodoxia, vagy az ébredési teológia, egyáltalán: nem a teológiai felfogások miatt, legalábbis a Magyarországi Református Egyházban nem, a nyugattal ellentétben.
Azt látom, hogy a legfőbb táptalaja a mai, csendes, közönyös időkben ennek a belső rothadásnak maga a korszellem, ill. a korszellem erőteljes beszivárgása egyházunk falai közé. Több példát is lehetne mondani, de kezdjük a legfontosabbal: magát az üdvtant is megfertőzte, s ami még döbbenetesebb: leginkább a hitvalló réteg soraiban, a korszellem. Azt értem ez alatt, hogy megfigyelhetően Istent is bele akarják (sokszor a tanítás hiánya miatt, és nem rossz szándékkal) gyömöszölni a humanizmus és a demokrácia keretei közé. Eleve elborzaszt, hogy kálvinistának tituláljuk magunkat sokan, holott a lelkipásztorok zöme sem kálvinista a kifejezés eredeti értelmében.
Ott jelenik ez meg az üdvösségtan tekintetében, hogy még Istenre is rá akarják sokan húzni a demokrácia s a humanizmus uniformisát, utasítva őt, hogy igenis, mindenkinek kötelessége, egyenlő módon megadni a hitre jutás lehetőségét, aztán majd az ember eldönti, hogy akar-e hitre jutni, vagy nem. Akar-e megtérni, üdvözülni, vagy sem. Mert nem tudunk elképzelni egy, úgymond „igazságtalan” Istent. Mindezt a demokratikus egyenlőség jelszava alatt. Nem tudom, hol olvastak ilyenről a Bibliában? Isten teljesen szuverén arra, hogy a maga örök rendeléséből kifolyóan kin könyörül, és kit hagy benne abban az állapotban, amibe mindannyian beleszületünk. Ő Isten, mi pedig emberek vagyunk, akik őt semmiféle kategóriába, skatulyába nem húzhatjuk bele, a legjobb szándékkal sem. Ugye érzed, hogy a korszellemnek ez milyen ravasz támadása a Szentírás legfontosabb, az üdvösségről szóló tanítása ellen?
Ami aztán a másik jele a belső rothadásnak, ill. a Szentírástól való eltávolodásnak, amikor az adott kor szükségei szerint alakítjuk egyházi életünket, feladva a kálvini egyházalkotmány, sőt: a Biblia fontos alapelveit is. Mindenkinek megvan a maga feladata a bibliai gyülekezeti modellben. Férfiaknak, asszonyoknak, fiataloknak, véneknek egyaránt. S ezt a modellt csak azért átlépni, mert adott időszakban híjával vagyunk például férfi szolgálóknak? Ahelyett, hogy még erősebben ragaszkodnánk eredeti tanításainkhoz, és így böjtölnénk ki a nehéz időket, ha megfogyva is?
Az egyházban eleve nem a demokrácia a fő rendező elv, hanem a teokrácia. Az emberi rendező elvek csak másodrangúak, az isteni rendező elvek mögött. És nézd meg: bibliai érvekkel lehet-e a legtöbb falusi presbitériumot befolyásolni? Mit akar a többség? Ez a vezérelv. Az elő sem fordul, hogy valaki is azt kutassa, arra hivatkozzon döntések előkészítésénél, hogy mit akar az Úr? Mi az ő akarata? Tíz éve szolgálok lassan, de egyszer sem találkoztam olyan presbitériummal, bár bizonyosan van ilyen, aki ezt kereste volna! Kedves, jó szándékkal sokszor találkoztam, de igazi istenkereséssel nem igen. Csak egy példa: amikor gyülekezeti tisztújítások során arra hivatkoztam, hogy mindenkinek megvan a maga sajátos, Isten kijelentése szerinti feladata a gyülekezetben, asszonyoknak és férfiaknak egyaránt, és egyik nem kisebbrendű, mint a másik, hanem ugyanolyan fontossággal bírnak, nem tudták az emberek megérteni. Megkaptam, hogy diszkriminálom a nőket. Eszem ágában sincsen ez! Csupán kézzel-lábbal ragaszkodnék a Bibliában leírt gyülekezeti rendhez. Persze ezt is sokféleképpen lehet érteni, és sokféleképpen megélni is, gyülekezetek szerte. Mondták is ellenvetésként nekem: másutt miért van máshogy? Mit mondjak erre?
Persze, tisztában vagyok én azzal, hogy jókora ellentmondások is támadhatnak akkor, amikor valaki megpróbálja egy gyülekezetben egy egészen másként gondolkodó elődtől átvenni a közösséget. Csak a presbitériumnál maradva: a falvakban ez a grémium az, amely a gyülekezetek lelkileg leggyengébb részeit képezi. Óriási ellentmondás újra: a vezető réteg, a lelki érvekkel leginkább befolyásolhatatlan társaság. Akkor miért nem cseréljük le őket például olyan asszonyokkal, akik rátermettebbek e téren is? Nos, azért nem, mert ezzel látásom szerint egy új helyen bontanánk le a bibliai rend falait ahelyett, hogy belülről kiindulva, kimunkálnánk a férfiakból egy oda való, erre lelkileg is érdemes réteget. Amaz a könnyebb út, emez a hosszabb és sokkal nehezebb. Mindenáron ragaszkodni kell a Szentírás és hitvallásaink, eredeti egyházalkotmányunk felállásaihoz! És nem úgy, hogy lesöprünk mindent, vagy engedünk a korszellemnek, hanem úgy, hogy belülről reformáljuk meg, építjük meg újra a falakat. S ahol az új falak mellett már nincs szükség a régiek egy-egy részére, azokat mi magunk bontjuk le. Mert egy gyümölcsöskertben sem vágják ki addig a bár már gyéren, de még termő fákat, amíg az új hajtások termőre nem fordulnak.
Azt tapasztalom Barátom, hogy elképzelhetetlenül nagy fába vágja a fejszéjét az, aki csak a maga gyülekezetében megpróbál elindulni, lépésről lépésre, egy megújult, hiteles gyülekezeti felállás kialakításának útján. Értetlenség, felháborodás, ellenkezés vár arra a lelkipásztorra. S hogy mekkora feladat ez? Most szembesülök vele, napról-napra. Azt sem tudom, hogy hol kezdjem? Az alapvető bibliai tanítások megértésével, elfogadásával is bajok vannak, s az emberek jórészének fogalma sincs arról sem, hogy az az egyház, amelyben él, az a gyülekezet, amelybe évtizedek óta tartozik, hogyan működik. Az emberek zöme azt sem tudja, hogy hogyan gazdálkodik egy-egy gyülekezet. Ez természetesen a mi hibánk is. Mert sem felnőtt bibliai képzés, felnőtt katekizmus, sem pedig egyháztani ismeretekre való képzés nincs jelenleg, szinte egyik gyülekezetben sem. Elképesztő az elesettségünk, és igazából sokszor azt sem tudom, mi tartja meg az embereket a gyülekezetekben? Mert fájó kimondani, de legtöbbjüknek a közösségekhez való tartozása nem tudatos falun. Észérvek, tudatos megfontolások hiányoznak a legtöbb falusi gyülekezeti tag gondolkodásából a tekintetben, hogy miért jár templomba, mit vár attól és mit tud adni annak a közösségnek. S ha ez az ennek ellenére, megszokásos, tradíciós alapon hozzánk tartozó réteg kihal, hogy mi lesz? Én nem tudom…
Szeretettel ölel:
Kereső Sándor
