Egy alkalommal fiatalokkal olvastuk közösen a házassági eskü szövegét: „Esküszöm az élő Istenre, aki Atya, Fiú, Szentlélek…” Máskor mások a Szentlélek résznél állítanak meg, hogy beszélgessünk róla, azonban ez alkalommal a kérdés úgy hangzott: Élő? Miért, Ő él? Igen, Isten élő. Ebben különbözik minden más istentől, amit az ember kreál: Ő ÉL! Amikor pedig az újra élő, feltámadt Jézus az Atyához ment, elküldte az élő Szentlelket, és egy új korszak kezdődött.
Pünkösddel nyilvánvalóvá lett, hogy átléptünk a régi szövetségből az új szövetség idejére,
amelynek a sajátossága, hogy az üdvösség, a megmenekülés, a megváltás napja „ma” van (2Kor 6,2), vagyis bármelyik napon, bárhol, bármelyik pillanatban hozzáférhetővé vált a nagybetűs, az elvesztett, az igazi, az isteni Élet bármely ember számára. A Biblia nagy története arról szól, hogy az emberi lázadás következményeként jelent meg a fájdalom, a nyomorúság, a gyász, a halál, a betegség a világunkban. Elromlott a kapcsolatunk Istennel, aki idegen lett, távoli, mostanra sokaknak kétséges még az is, hogy létezik-e. Bajt, nehezet tapasztalunk azóta az egymással való kapcsolatainkban, bármennyire szeressünk is egymást vagy ragaszkodjunk egymáshoz. Gondjaink vannak a munkával, és nehéz nem észrevenni, ahogy a környezetünket is tönkretesszük. Amikor pedig önmagunkra tekintünk, saját magunkkal kapcsolatban sem találunk békességre, harmóniára. Minél inkább figyelmen kívül hagyjuk Istent a személyes vagy a családi életünkben, a világunkban, a kultúránkban – minden jó szándékunk ellenére – csak sokasodnak a nem szeretem dolgok. Nem kell hosszasan bizonygatni ezt senkinek, mert tapasztaljuk ma is.
A diagnózisban sokan egyetértenek, a megoldásban viszont nagyon eltérőek a vélemények. Hogy ki hogyan gondolkodik a gondok megoldásáról, az az illető hitét, világlátását mutatja meg. Kétségtelen: egy pontból bármennyi egyenes húzható – a helyzetünk sokféle értelmezési kerettel megközelíthető. Keresztyénként azonban azt állítjuk, hogy nem csak egy pont van, hanem több, és ha ezeket összekötjük, egyetlen egyenest adnak ki. A kezdetekről szóló fejezetek, a teremtés, a bűneset, továbbá az Ószövetség megannyi próféciája és azok beteljesedése Jézus Krisztus személyében (életében, halálában, feltámadásában), ugyanazt a történetet mondják el, amibe belekapcsolódik a mi jelenünk is.
Ez a történet arról szól, hogy Isten nem mondott le az elromlott emberről és elromlott világról, hanem ígéretet tett arra, hogy egyszer megoldja a lázadásunk következményeit. Ez a történet arról szól, hogy mindent, ami elromlott, Isten helyreállít: a kapcsolatunkat Vele, a lelkünket, a testünket, a világot. A lelkünket, akár ma, akár most, a Jézus Krisztusba vetett hit nyomán a Szentlélek isteni élettel újítja meg (ha kérjük Jézusért), a testünket a halálunk után a feltámadásban állítja helyre, és az egész teremtett világot a végső nagy napon, amikor az igaz Bíró elválasztja a jót és a rosszat egymástól. Ez tehát az élő Istennek a megoldása erre a helyzetre, amiben vagyunk.
Ebből a helyreállításból mi látszik ma? Hívő keresztyének megváltozott élete, az egyház sokszor próbált, de elpusztíthatatlan közössége, amely letéteményese ennek az üzenetnek, az „igehirdetés bolondságának”. Mi látszik Isten munkájából? Míg másutt, Dél-Amerikában, Afrikában, Ázsiában sodró és tömeges, itt, Európában csendes, elrejtett, de valóságos mozdulások. Olyanok ezek, mint a tavaszi hajtások, amik épp csak kidugták a fejüket a földből. Nem hivalkodók, másokat nem is kényszerítő életjelek. Csak hívogató zsengék. A feltartóztathatatlanul jövő isteni változásoknak előhírnökei.
Pünkösd ünnepe az egykor majd mindent átjáró megújulás betörése a mi történelmi időnkbe, a mi tér és idő valóságunkba, az isteni Élethez való közvetlen hozzáférés kezdete a Szentlélek által. A Lélek Krisztushoz hív, róla beszél, őrá mutat (Jn 16,14), mert Jézus kivégzése, kínnal teli kereszthalála helyettünk történt, és bűnbánat és hit nyomán a Lélek összekapcsol minket Krisztus minden javával.
A Pünkösd ünnepe megmaradt titokzatosnak, sokak számára megfoghatatlannak, mert egy olyan Személyről szól, akit a „világ nem kaphat meg, mert nem látja őt, nem is ismeri” (Jn 14,17). S nemcsak a Szentlélek ünnepe, de a Lélek munkája is titokzatos. Aki éli, azt tapasztalja, hogy Ő az, ez az isteni Személy, aki megnyitja arra a szemünket, hogy észrevegyük először, hogy vannak keresztyének, akiknek van valami többletük. Valaki így mondta: „Bár én mindig is hittem Istenben, mégis azt fedeztem fel, hogy amikor Istenről beszéltünk valahogy benne van valami más, valami több, másképpen gondolkodik, más érzelmek vannak a szívében Isten iránt és ezt nem teljesen értettem még akkoriban.” S egyszer csak ez elkezd vonzani, vágyni kezdek rá, akarom én is ezt. Ez Isten hívása.
Ahogy a Lélek tovább vezet, egy másik valóságra is felnyitja a szemünk: méghozzá rádöbbent bennünket az elveszett állapotunkra. Elkezdjük látni bűneiket. A hibáinkra már nem könnyelműen legyintünk, hanem súlyuk lesz. Egyszer csak a korábban jónak hitt cselekedeteink mögött felfedezzük a rosszindulatot, a rossz motivációt, az önzésünket. A szentnek gondolt meggyőződéseink lelepleződnek, hamisnak bizonyulnak, és az igaznak tartott kijelentéseink tükröt tartanak számunkra. Ami pedig a legkülönösebb, hogy bár ez elszomorít, már nem akarjuk ezt a valóságot letagadni, ezt a Hangot elhallgattatni. Mert Ő áll e mögött, aki egyedül képes rá, hogy meggyőzzön bennünket a bűneinkről (Jn 16,8).
Ekkor és csakis ekkor nyer értelmet számunkra Jézus Krisztus keresztje. Ekkor már Jézus nem csak egy példakép, egy hős, egy nagyszerű ember, hanem azzá lesz, akinek mondja magát: „Mert az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért.” (Mk 10,45) Megint hadd idézzem annak szavait, aki nemrég élte ezt át: „Szükségem volt az Úr bocsánatára és Jézus vezetésére. Így letettem Krisztus elé az életem. És abban a pillanatban megkönnyebbülést éreztem, fellélegezhettem a teher súlya alatt, már nem volt teher rajtam, eltűnt. Mert az Úr felszabadított engem ez alól. János is ezt mondja első levelében: „Ha megvalljuk bűneinket, hű és igaz ő: megbocsátja bűneinket, és megtisztít minden gonoszságtól.” (1Jn 1,9)
S ha eddig titokzatos volt a Szentlélek munkája, ezt követően sem más. Olyan történések veszik kezdetét az immár hívő életében, ami kívülről befelé kukkantva a keresztyénségbe megfoghatatlan, elképzelhetetlen, és még a szavak nyomán sem nyer értelmet. Arról szólni, hogy a Szentlélek eggyé tesz bennünket Krisztussal, belénk adja Jézus életét ahogy újjászül, hogy maga az isteni Lélek lakozást vesz bennünk, hogy Isten gyermekévé tesz és felhatalmaz arra, hogy Atyaként viszonyuljunk a világmindenség Urához, hogy teljesen átformálja az életünket, és kezdetét veszi egy lelki harc a bűn ellen, hogy a Lélek valóságos szeretetkötelékkel összeköti a hívőket egymással, testvérekké tesz minket, hogy van hitben növekedés, érettség, és van Lélek gyümölcse – mindez sok más mellett a Szentlélek munkája bennünk. Ezek szavak, amik mögött végtelen nagy lelki valóság van, de ahogy a Lélek, úgy ezek is láthatatlanok, bár a hatásuk érzékelhető, mint ahogy a szél is „fúj, amerre akar; hallod a zúgását, de nem tudod, honnan jön és hová megy: így van mindenki, aki a Lélektől született.” (Jn 3:8)
