HOL TARTUNK? › Hór-völgyi levelek -1

Kelt levelem: irodám csendes magányában, október 6-án.

Kedves Barátom!

Ősz van, s az elmúlás, a változás ilyenkor jobban nyomon követhető, napról-napra látható a roskataggá váló levelekben, a lapos nap – ó, áldott vénasszonyok nyara! – egyre langyuló sugaraiban. Azért ez egy kicsit nyugtalanná is teszi az embert. Az egyéb értelemben vett változásokra is érzékenyebbé. Ilyenkor minden elevenebb, nyilvánvalóbb, s az ember e természet által, az ősz sugalmai nyomán érzékenyebbé lett lelki szemekkel élesebben szemléli, s nyugtázza, hogy hol is tart. Hogy hol is tartunk. S ezért ragadtam tollat, mert remélve, hogy similis simile gaudet – egy hozzám hasonló egyszerű, falusi gyalogpap megérti a gondolataimat.

Igen, ősz van, s falusi „katedrálisunk” égbe ívelő tornya körül már nem köröznek a gyülekező fecskék. Elmentek, és sokszor eltűnődöm, ha gondolatban utánuk eredek, hogy vajon hol tartanak most hosszú útjukon? Aztán visszazuhanok a valóságba, a fecskék után szálló, kéklő tengeren barangoló gondolatok után, melyek szárnyán látom, ahogy azok, akik elébb még itt köröztek a torony kakasa körül, most egy nagy, fehér hajó árbocának kötelein pihennek. Így képzelem, hogy hol járhatnak, hol és merre tartanak? De a gondolatok szárnyai egy-egy ilyen, fecskék utáni repülést követően megbicsaklanak, s mint szappanbuborék, ha elcsattan, úgy zuhan, úgy vág, tolakszik agyamba újra a falusi valóság, amelyben élek, s amelyben sok olyan apró gyalog él és küzd, mint mi ketten. Ők vajon tudják, amire én keresem a választ? Ők vajon tudják, merre tartunk? Mert a fecskéket a teremtő kéz úgy kódolta, hogy tudják az útjukat. De mi, akik a fecskéknél, verebecskéknél értékesebbek vagyunk, de nagyobb is a felelősségünk? Mi, tudjuk-e hol tartunk?

Ez számomra szinte meghatározatlan mostanság. Az egész folyamatot, amerre tartunk, azaz amerre református egyházunk tart, nem tudom pontosan megnevezni. Csak jelenségeket észlelek. Magamban is, körülöttem is. Talán az a kifejezés áll a legközelebb a valósághoz, amit megboldogult missziói előadó koromban, legutolsó, sok port felvert jelentésem címében megfogalmaztam múlt év tavaszán, egy szép, észak-borsodi templomban: ’porladóban’. S itt mindjárt meg kell állnom, mert bennem kavarog a tegnapi nap élménye, egy kerületi – mondom így – szekciógyűlés, ahol csak, mint támogató-érdeklődő vettem részt, ahova az általam szeretett és becsült, felelős elöljáró hívott meg, s amit ilyen magasságokból, mostanság rendkívüli megbecsülésnek tekintek, őszintén. Nos, ezen a gyűlésen hangzott el az állapotok megítélésének igen változatos megközelítését illetően: hogy papi emberhez nem illő a dolgoknak a hiányosságok oldaláról való megközelítése. Nem pontosan idéztem, de valami ilyesmi hangzott el. Elmerengtem a hazafelé vezető úton, az egyre lehangolóbb, lekopaszodóban levő őszi mezőket, s tájat szemlélve ennek a megszólalásnak a hátterén. Mit értett ezalatt, nagyra (kevesek által) becsült kollégám? S itt hasított belém a fájó, kérdéseket felvető felismerés: akkor hol is tartunk?

Talán a struccpolitikánál? Azaz, hogy dugjuk a fejünket a homokba? Majd csak lesz valahogy? Minket még kiszolgál ez a rendszer, ez az egyházi felépítmény? Vagy az egyes egyházmegyékben olyan sokszor hallott, és általam keservesen megszenvedett kincstári optimizmusnál tartunk? Hogy inkább a pozitívumokra figyeljünk? Hogy igaz: vannak bajaink, de mégis…kérdezem, hogy megoldás-e ez? Az orvosi hivatás nagyon messze áll tőlem. Nem bírnék egy ember testébe belehasítania szikémmel, még akkor se, ha tudom, hogy azzal jót teszek. De minden gyógyító mechanizmus az anatómiában, az orvoslásban is két dolgot előfeltételez; ezt, hogy előfeltételez, hangsúlyozom: diagnózis felállítását, és konzultációt. Ez az első lépés a gyógyuláshoz, gyógyításhoz vezető úton. Ezért fájt – ismerve kolléga uram – tőle szokott stentori hangon kinyilatkoztatott véleménye. Vajon ez általános? Nyilván egyházmegyéktől, s a megyékben szolgáló lelkipásztorok habitusbeli túlsúlyától, sőt a kerületek fejeinek általános hozzáállásától is függhet ez.

Hol is tartunk? Pláne falun, mert ez az én igazi kérdésem? A FALU! Hol is tartunk, a református egyház gyülekezeteinek kétharmadát képező falusi eklézsiák tekintetében? Azt gondolom, hogy már a diagnózis felállításánál is leragadtunk. Nemhogy végre konzultálnánk a kialakított, megfogalmazott diagnózisok felett! Ha nincs igazam, ítéljen meg az élő Isten szívemben, és környezetem a maga cáfolataiban. Valahol olvastam: kiabálás az állapotaink felett sokszor volt már az elmúlt korokban is.  Egy egyháztörténeti, feltáró jellegű könyvben ezt olvastam: „Az 1990 óta megjelent teológiai tanulmányok pontosan megállapítják a diagnózist, az egyházunk betegségeit, de tanácstalanul hallgatnak a terápiáról, hogy Solus Christus…”. Én is sok-sok tanulmányt olvastam. De ezek 99%-a általánosított, és nem arról szólt, hogy hol tartunk FALUN? Nincs, nem lelhető fel sok-sok elkötelezett lelkipásztor írásából összeálló falusi egyházkórkép. Arra gondoltam, talán meg kellene kérni a gyülekezeteink lelkipásztorait, itt, a környéken, hogy írják le a bajaikat, tapasztalataikat, s talán megoldási képleteiket, sikereiket is. A város már ébredezik. A falu miért nem? Valaki azt mondta nekem, fiatalos lázadozásaimat hallva: „Azt kell tenni, amit »lehet«”. Igaza lehet. Két dolgot talán ma is lehetséges tenni, egy optimális kapacitással még bíró (tehát nem hét emberből álló, kihaló falura gondolok) falusi gyülekezet tekintetében: tenni, ami eddig is volt, amire ilyen-olyan, tradíciók rögzítette igény még él. S közben diagnosztizálni, felmérni, kutatni a több lehetőségeit. Aztán közben, ahogy alakul az imádságos látás, tenni is. Mert ezt is tapasztaltam. Hogy tenni is lehet, nem csak elkísérni egy-egy átgondolt munka mellett még kapacitásos gyülekezetet. Igen, talán ezt fogom cselekedni: megkeresem a kollégákat, hogy írjanak nekem. S hogy fognak-e írni? Ki tudja, mert a papi ember lustasága, saját köreinkben is szállóigéket ihlet.

Apropó papi ember. Én szenvedek. Magamtól is, és külső hatásoktól is. Mert ha diagnózist kezdünk el felállítani, akkor magunkkal kell, hogy kezdjük. Ki vagyok én? Egy krisztusi korban levő, az élete feléhez lassan elérő ember. Lelkipásztor. Akit erre hívott el az Isten. Legalábbis – azt hiszem. A teológián még biztos voltam ebben. Káplánként is. Az első önálló falusi megmérettetésekkor elő-előfordult, hogy csendes, csillagos éjszakákon, kint, mélyen a nagy-nagy, territórium számba illő papi porta egy csendes, sötét sarkában felállított rönkpadnál, a rönkasztalra könyökölve elgondoltam: minek vagyok én itt? Mit akarok én, dörömbölve az áttörhetetlennek tartott, felhőkig magasodó, irgalmatlanul vastag falakon, mint egy szánalmas kis hangya? Mit akarok én itt? Miért nem maradtam gasztronómus? Igen. De ilyenkor mindig eszembe jutott egyik professzorunk szava Patakon, szeretett városomban, aki azt mondta volt: „Kérem, aki nem jutott el odáig, hogy minek lett ő lelkipásztor, az nem érezte át hivatása mélységeit.” Hát én átéreztem ezt az Illés-féle állapotot. És átérzem. Mert lassan tíz évet hagytam magam mögött a pályán. Idősebbek szemében ez nevetségesnek ható idő. Azok számára, akik már javarészt visszafelé tekintenek. De a számomra, és sok pályatársam számára most jött el, és ilyenkor következik el egy nagy fordulópont, egy nagy belső harc – falusi pásztori önmagammal. És a vívódásokból három út rajzolódik ki, ha úgy döntök, hogy tovább is vállalom a papi sorsot.

Az első, hogy éjszakák vívódó magányában, beleverem a fejem az eredménytelenség, a mozdulatlanság, az exithez való statisztálás masszív falaiba, és összeszorított fogakkal megmarkolom, és meggyőződéssé teszem a gondolatot: akkor is! Én akkor is, mindenek ellenére a gyülekezeti lelkipásztorságot választom! Mert Isten nem sikerre, hanem hűségre hívott el. Vagy jön a következő lépés, mely már a könnyebb ellenállás irányába vezet: teszem, amit lehet, de mellette – mivel ember vagyok, és szükségem van sikerélményekre – valami olyasmibe fogok, ahol ezt megkapom. Lokálpolitika, képviselőség, kisebb vállalkozások, gazdálkodás, közszereplés, ha lehet, meg ami – valljuk meg – megélhetést is jelenthet. Mellette azért a gyülekezet is, mert hát… Mert hát, mi? A lelkiismeret. A vergődés a menekülés, és az ifjúkori elhivatáshoz való hűség között. A harmadik lehetőség, hogy végzem a gyülekezetben, amit lehet, és Bessenyei György sorsát vállalva, utolsó szalmaszálként az íráshoz fogok, vagy beleásom magamat a teológiai tudományokba, és doktori címért veszem fel a harcot. De ez utóbbi kapcsán megkérdezem: minek? Hova? Ma, Magyar Református Egyházunkban csak a teológiákon van szükség és lehetőség igazából ilyen eredmények kamatoztatására. És az meg tudni való, hogy a katedrát mindenki félti, és kevés olyan tanár van, aki utánpótlás neveléssel foglalkozik. Nem akarok én senkit bántani; de bár cáfolna meg valaki ebben! A lelkésztovábbképzés meg nem megoldott, ahol használni, kamatoztatni, sikerélményekkel lehetne gazdagítani azokat, akik legalább ebbe ölték bele magukat. Talán a három út közül ez utóbbi az, ami vállalható. De hogy én hol tartok most? Melyiket válasszam: nem tudom…

Segítségedet, tanácsaidat várva, szerető öleléssel:                                                        

Kereső Sándor