
Háború otthon és idegenben
„Veszessétek őket!” Katonák! Testvéreink! Kikre e nagy faladat néz s kiket harcmező felé vezető utatok idehozott a mi lakóhelyünkre […] A honszerelmetekben, a vitézségetekben bizakodva kérünk: a háborgatóknak földére menjetek fel és a meglátogatásnak lakóit veszessétek el! Ezt a megbízást dobogja át szívünk a szívetekbe. A tágas csatatér bármelyik pontjára parancsoljon is benneteket a háború törvénye: ezt a megbízást el ne felejtsétek! […] Eszetekben tartsátok, hogy kardok élén, fegyverek csövében, ágyúk torkában, a jövendőnk vajúdik! […] Menjetek! […] Az Isten áldjon! Az Isten segítsen! […] Előre! […] Ámen” – buzdította Varga Csongor, berettyóújfalui református helyettes lelkész a harcmezőre induló 15. honvéd gyalog menetezred katonáit 1914. augusztus 20-án.
Bár Varga Csongor hangja megriaszt ugyan bennünket, de azért mindenképpen eszükbe juttatja a 60. és a 108. zsoltár harci dalait, ahol az Úr mintegy uralkodói harci díszként felölti Izraelt,, és mintegy párbeszédbe kezd népével: „Szólott az Isten: »Örvendezek, hogy eloszthatom Sikhemet, és felmérhetem Sukkothnak völgyét. Enyém Gileád, enyém Manassé; Efraim az én fejemnek védelme, Júda az én törvényrendelőm. Moáb az én mosdómedencém, Edomra az én saruimat vetem, Filistea felett kacagok.« [Szól a hadinép:] – Kicsoda visz el engem a kerített városba? Kicsoda vezérel engem Edomig? Nem te vagy-é, oh Isten, a ki megvetettél minket, hogy ki ne menj, oh Isten, a mi seregeinkkel? Adj szabadulást nékünk az ellenségtől, mert hiábavaló az emberi segítség! Istennel hatalmasan cselekszünk, és ő megtapodja ellenségeinket.”
Filisztea, Edom és Moáb meghódítására és adófizetésre kényszerítésére az úgynevezett ammón–arámi háborúk során került sor. (2Sám 8. rész; 10. rész; 12, 26–31. versek) Ammón esetében Dávid király fenn akarta tartani a Náhás-féle szövetséget, de a Hánon-féle provokációt már csak Izrael tekintélye miatt sem hagyhatta szó nélkül. Az ifjú ammonita király rossz tanácsokra hallgatott, Dávid követeit kémeknek nevezte, és félszakállúakra nyíratva őket, ruháikat félben elvágatva, kilógó meztelen alféllel, gyalázatban bocsátotta el őket. Amikor cselekedetének súlya rászakadt, hibáját még tetézte azzal, hogy ahelyett hogy békekövetséget küldött volna a még messze lévő Dávidhoz, a (szintén a térség vezérszerepére törő) arámok (Cóbá, majd Damaszkusz) szolgálatába állt. Edom és Moáb (Ammon mellett szintén két szomszédos testvérnép Izrael szempontjából) a látszólagos túlerő oldalára álltak, ennek megfelelő következményeit vonva saját fejükre.
Dávid király – a filiszteusok elleni háborúk tapasztalatából okulva – ezekben a harcokban már nem vett személyesen részt. Kivételt képezett Rabba bevétele, ahol a kiszomjaztatott fellegvár bevételét és az ellene lázadók szimbolikus megbüntetését Joáb hadvezér – az ókori keleti uralkodókat megillető tisztesség jegyében – átengedte királyának.
A szent író (valószínűleg Jeremiás próféta) ezen a helyen – az ókori keleti uralkodókat megillető tisztességtől eltérő módon – nem finomkodik Dávid király emberi hibáival kapcsolatban. Dávidot ugyanis elpuhult otthoni biztonságérzete a Béthsabéval való vétekre vezette, ami hűséges és katonai erényekben bővölködő „hőse” (elit katonája), a hettita Uriás elleni gyalázat is volt egyben (2Sám 11, 11). Náthán próféta szavai éreztetik velünk, hogy a háború ezen a ponton tragikus fordulatot is vehetett volna, amely veszélyt csak Dávid király őszinte bűnbánata hárított el. (2Sám 12, 9–13) Mindenesetre az edomi főváros elfoglalására Izrael már a bűnbánat érzésével indult el, kitisztítva maga közül minden gonoszt, megemlékezve arról, mi történt akkor, amikor a silói gyalázat miatt az Úr nem vonult ki Izraellel Ében-Ézerbe. (1Sám 2, 22–36; 4. rész) A Bibliából úgy tűnik, hogy az edomiták választásainak megfelelően a királyi város is törzsi központok szerint változott. Joáb valószínűleg egy jól védhető oázisvölgybe vonult be a só-völgyi csata után, és a később Petrának nevezett sziklabarlangok városába rendelt Dávid állandó zsidó helyőrséget. (2Sám 8, 18–19) Márpedig Dávid király is tanúságot tett arról a konkrét történeti tapasztalatról, ami Izrael és a környező népek sajátja volt az egyiptomi kivonulás óta: ha „Felkél az Isten, elszélednek ellenségei; és elfutnak előle az ő gyűlölői. A mint a füst elszéled, úgy széleszted el őket; a mint elolvad a viasz a tűz előtt, úgy vesznek el a gonoszok Isten elől.” (Zsolt 68, 2–3; vö. 1Sám 4, 8)
Szentesi Károly erre valószínűleg csak legyint: ez az Ószövetség haragvó, harcos istenképe, de bezzeg a jézusi, evangéliumi szellem egészen más! Valóban?! Akkor viszont hogyan magyarázza vitapartnerem a Lk 22, 35-38-at? Így olvassuk ott az Igében: „És monda nékik [Jézus]: Mikor elküldtelek benneteket erszény, táska és saru nélkül, volt-é valamiben fogyatkozástok? Ők pedig mondának: Semmiben sem. Monda azért nékik: De most, a kinek erszénye van elővegye, hasonlóképen a táskát; és a kinek nincs, adja el felső ruháját, és vegyen szablyát. Mert mondom néktek, hogy még ennek az írásnak be kell teljesülni rajtam, hogy: És a gonoszok közé számláltatott. [Ézs 53, 12] Mert a mik reám vonatkoznak is, elvégeztetnek. Azok pedig mondának: Uram, ímé van itt két szablya. Ő pedig monda: Elég.” Még drága Jézusunknak is be kellett teljesítenie az ézsaiási a „népe bűnéért lőn rajta vereség” próféciájának (Ézs 53, 8) a bosszú- és a harci zsoltárokat is.
A 60. és a 108. zsoltár is Ézsau (vagy Szeír) földjének meghódoltatása előtt született, és ottani nehéz terepen vívandó elkeseredett harcra hív. Ahogy azonban Isten eltiltotta Izraelt a testvérnépek földjétől (de nem a kánaánitákétól, akiknek földjét ünnepélyesen Izraelnek adta), de a jövendőre nézve megengedte adófizetői alávetésüket, Izraelnek a bűnbánat indulatával kellett ebbe a harcba indulnia.
Fenti zsoltároknak tehát megvan a nagyon is fontos helyük keresztyén hitünkben. E szövegekkel összehasonlítva mégis megállapíthatjuk, Varga Csongor beszéde tartalmaz némi ízt belőlük, ugyanakkor a lényeget nagyon elvéti: nem Isten előtt Istenből beszél, hanem népe és népe katonái között. Nem az Úr üzenetét hirdeti, és nem áll meg népe nevében bűnbánatos szívvel Ura előtt, hanem a közösség szíve óhaját igyekszik átültetni a harcosokéba. Ez a közösségi óhaj pedig – mint láttuk – egy mondattal foglalható össze: „Veszessétek el a minket háborgatással meglátogatókat saját földjükön”.
Varga Csongor beszédének hevességét nem az adja – mint ahogyan azt Szentesi Károly állítja – , hogy feltétlenül ölésre buzdítana, hanem azért mert magyar tudatunk számára lelkiismereti problémát jelent az idegen földön való háború. Büszkén mondhatjuk: kevés olyan nemzet van a földön, amely – keresztyén történelme során – alapvetően nem hódítással, hanem saját maga megvédelmezésével igyekezett dicsőséget szerezni. Ahogyan Szózatunkból tudjuk: „itt [! – vagyis saját országunk területén] élned, halnod kell”.