Napjaink hívő emberei nap nap után megkapják a vádat: „Az egyházak a történelmük során mindig is legitimálták a háborúkat, sőt meg is áldották a fegyvereket!” Legtöbbször mindez egy viszonylag könnyen átlátható ateista „kultúrharc” része. Emellett azonban az ősi Szétdobálónak (aki mindezen vádak mögött áll) sokkal ravaszabb technikái is vannak. Ilyen, amikor keresztyén atyafiak képében közelít hozzánk.
A minap egy Szentesi Károly nevű ember így szólított meg: „Az evangélium hirdetésére való koncentrálás […] a kapott tálentumok gyarapítása. »Előszólítván azért tíz szolgáját, ada nekik tíz gírát, és monda nekik: Kereskedjetek, míg megjövök.« (Luk 19, 13) A keresztény egyháztörténelem főként nem erről szól, hanem hatalmi harcokról, tettleges bántalmazásokról, ahol a gyilkolásoktól sem riadtak vissza. Erre van egy mondás: ha kardba helyezed a bizalmadat, elveszíted a keresztet – nem én találtam ki. Az sem az én feladatom, hogy megnevezzem ki kit gyilkolt fizikai értelemben, azt viszont a Biblia írja, hogy aki nem keresztényi módon él, ki kell közösíteni a gyülekezetből. (1Kor 5, 11–13) Tehát a gyilkosságra nincsen feljogosítva senki a keresztény gyülekezetben. Ezt nem tudták anno azok, akik magukat ebben gyakorolták?
1914-ben a református egyház könyvet adott ki Imádságok háborús időkre címmel. Ebben papok harci beszédei vannak, és kifejezetten fizikai ölésre buzdítás. „Veszessétek őket!” Katonák! Testvéreink! Kikre e nagy faladat néz s kiket harcmező felé vezető utatok idehozott a mi lakóhelyünkre… A honszerelmetekben, a vitézségetekben bizakodva kérünk: a háborgatóknak földére menjetek fel és a meglátogatásnak lakóit veszessétek el! Ezt a megbízást dobogja át szívünk a szívetekbe. A tágas csatatér bármelyik pontjára parancsoljon is benneteket a háború törvénye: ezt a megbízást el ne felejtsétek! … Eszetekben tartsátok, hogy kardok élén, fegyverek csövében, ágyúk torkában, a jövendőnk vajúdik! … Menjetek! … Az Isten áldjon! Az Isten segítsen! … Előre! … Ámen.”
Varga Csongor, berettyóújfalui ref. h.-lelkész. (Tartatott a harcmezőre induló 15. honvéd gyalog menetezred katonái előtt 1914 aug. 20-án.) (209.old.) Ezt úgy kell érteni, hogy Isten segítsen a másik emberbe belevágni a szuronyt, csak mert más nemzetbeli? Hol van itt Krisztus? – de mégis kinek a nevében?/ ha nem viselik el ennek hallását, majd attól el fogják, aki elől kitérni nem lehet! (Vö. 2Kor 5:10)”
De igen, már e világon is elviseljük Krisztus minden tanításának hallását, sőt, imádságos és bűnbánatos, a keresztbe fogódzkodó szívvel állunk meg Urunk előtt, azon ígéretében bízva és reménykedve, miszerint ha magunkat elítéljük, nem ítéltetünk el. (vö. 1Kor 11, 31) Vagy ahogyan az Írás máshol mondja: „Az Isten a kevélyeknek ellenök áll, az alázatosoknak pedig kegyelmet ád.” (Jak 4, 6; 1Pt 5, 5)
Mivel Varga Csongor akkori berettyóújfalui helyettes lelkész szavai nyomdafestéket láthattak, az eset mindenképpen felveti a református egyház prominens tényezőinek bizonyos mértékű felelősségét. Korábban már szóltam reformátor eleinknek a fegyverről és a háborúról vallott felfogásáról, amely kimondja: létezik igazságos háború, amelyet a törvényes felsőbbségnek Isten és az Őáltala reája bízottak iránti szeretetből becsülettel kell megvívni. Továbbra is múlhatatlanul szükségesnek tartjuk e tanítás érvényét változatlanul fenntartani, és ehhez képest megvizsgálni az idézett szakasz jellemzőit.
Az is szükséges, hogy igaz ítéletet tegyünk, és mértéken felül még önmagunkat se kárhoztassuk. Szentesi Károly néhány szövegértési nehézségekből eredő tévedésére (hogy ne mondjam, hazugságára) hadd hívjam fel a figyelmet. Az idézett szövegben hol olvas olyat, hogy „Isten segítsen a másik emberbe belevágni a szuronyt, csak mert más nemzetbeli”?! Varga Csongor szónoklata egyetlen mondatban foglalható össze: „Veszessétek el a minket háborgatással meglátogatókat saját földjükön”. Tehát nem azért, mert idegenek, hanem mert minket a saját földünkön háborgatással (ma divatos szóval élve: provokációval) kerestek meg.
Varga Csongor az északi hadszíntérre (az orosz vagy galíciai frontra) vonuló katonákhoz szól, de megemlíti, hogy a háború törvénye más csatatérre (vagyis a déli vagy szerb frontra) is vezetheti őket, és mindenütt a nemzeti harag érzésével kell megállniuk a helyüket, és tudatában kell lenniük, hogy a nemzet jövője az ő fegyvereiken (is) múlik.
És miért is ítélnénk el eleinket ezért a bosszús nekikeseredettségért?! Mit is ír Imre Lajos erdélyi református teológiai tanár az emlékiratában? „Hazánk különben is akarata ellenére sodródott bele a világháborúba […] így támadt minden nemzetiség ellenünk, külföldön folytatott, nagy részben alaptalan propagandájával […] Már említettem, hogy Angliában [1912-ben – KKÁ] többen is érdeklődtek az öreg uralkodó, Ferenc József felől, és mindig feltették a kérdést: Igaz-e, hogy háború lesz, ha ő meghal? Most [1914-ben – KKÁ] látszott meg, hogy erre tudatosan előkészítették az európai köztudatot.”
A szerbeket tudatosan bujtogató Orosz Birodalom kiemelt felelőssége a Nagy Háború kitörésében megkerülhetetlen történeti tény, a szerb vezérkar legfelsőbb köreinek részvétele a Ferenc Ferdinánd elleni szarajevói merényletben szintén. Hogy közben a provokátor Szerbiába bevonuló csapataink katonáiban az irreguláris szerb komitácsik mennyiben táplálták a haragérzést, arról álljon itt egy családi történet. A családi emlékezetben megmaradt, hogy Tóth Vendel szakaszparancsnok valamelyik szerbiai hadjárat alkalmával kivégeztetett egy öregembert. Tóth Vendel három katonája veszett oda, mire az öregnek egy farakás mögött elrejtett puskáit megtalálták.
Az I. világháborús magyar harcosok becsületére nézve meg kell említenünk, hogy ők még az utolsó olyan háborúban harcoltak, amelyben a lovagiasság utolsó nyomai még fellelhetőek voltak. Éppen azért léptek föl a rájuk orvul, katonai megkülönböztetés és rangjelzés nélkül lövöldöző ellenállókra, mert az számukra kimerítette az irregularitás fogalmát, de ellenük is csak akkor, ha konkrét bizonyítékot találtak az elkövetésre.
