AKIK AZ EGYHÁZAKAT HÁBORÚS USZÍTÁSSAL VÁDOLJÁK…
Több mint 107 év telt el a szerencsétlen 20. század nyitányát jelentő Nagy Háború kitörése óta, és még a centenárium kapcsán sem tudtunk túllépni ezen a tragédián. Bár az első világégést (ahogyan a másodikat is) nemzetek vívták meg, nyugodtan kijelenhetjük, olyan nemzetek, amelyek az nemzeti összetartozás-tudatán már régen túlléptek, és saját nemzetük értékét a birodalomépítés nagyságában kívánták szemlélni.
Mégsem mehetünk el szó nélkül amellett, hogy a modern liberális–neomarxista kultúrharc még a világháborúk tragédiája okán is elsősorban az egyházakat kiáltja ki fő felelősöknek, pedig azoknak mind ehhez vajmi kevés közük volt. Napjaink hívő emberei mégis nap nap után megkapják a modern identitásharcosoktól:
Az egyházak a történelmük során mindig is legitimálták a háborúkat, sőt, meg is áldották a fegyvereket!
Ha liberális és marxista ellenfeleink konkrét példát is akarnak ellenünkre hozni, nem is tudnak mást tenni, mint hogy a bécsi érseknek az osztrák hadsereg páncélosait megáldó ténykedését emlegetik. Tegyük hozzá, egyetlen ilyen eset még így is igencsak soványka a „mindig és minden egyház” állításának alátámasztására, hát még ha figyelembe vesszük, milyen politikai környezetben zajlott le ez az aktus.
A saint-germaini békeszerződés katonai rendelkezései Ausztriát is eltiltották a légierő és páncélosok modern fegyvernemeinek fenntartásától. Ausztriában a világgazdasági válság által okozott társadalmi radikalizálódást egy konzervatív katolikus kormányzatnak kellett kezelnie, amelyik pusztító kettős nyomás alá került. Radikális bal- és jobboldali ellenzéke egyaránt „forradalommal” akarta megdönteni.
Ez azt jelentette, hogy a szociáldemokrata–kommunista félkatonai erők a sztrájkokat és utcai harcokat erőltettek rá, a német mintára létrejött osztrák nácik pedig a Wehrmacht behívásával végrehajtott Anschlusst erőltették. Ebben a harapófogó-helyzetben az osztrák kormányzat – a Berlin–Róma tengely létrejötte előtti időben – igyekezett külpolitikailag a fasiszta Olaszországra támaszkodni.
Mivel az Ausztria csatlakozásának megakadályozása a Német Birodalomhoz kardinális kérdés volt a valamikori antant hatalmak számára, Nagy-Britannia és Franciaország hozzájárultak az Ausztriát sújtó katonai korlátozások enyhítéséhez. A nácik Kirchenkampfjának a német katolikus egyház nem volt ugyan elsődleges célpontja, de a hit- és egyházgyalázó nyilatkozatok folyamatosan napirenden szerepeltek.
Az osztrák kormány így belpolitikailag hivatásrendi–tekintélyelvű irányba kezdett tájékozódni, aminek része volt a osztrák katolikus egyház társadalmi szerepének megerősítése is. Még ha tudjuk, hogy ilyen szélsőséges viszonyok között került sora fentebbi demonstrációra, az ilyen esetek sokkal inkább kivételként, mint szabályként funkcionáltak a keresztyénség történetében. Tegyük hozzá:
Isten áldása gyilkoló eszközöket nem érinthet; az egyházi áldás általában zászlókat illetett
A csapatok feje fölé emelt büszke hadijelvény pedig mindig az alatta harcolók bátorságát, hűségét, bajtársias összetartását jelentette. Ezeknek az erényeknek kellett átsegítenie a közösséget a rá kényszerített háborún. A háború – és ezzel eleink tökéletesen tisztában voltak – mindig baj. Nem véletlenül nevezzük a harcostársat bajtársnak.
A háború rossz dolog – sokszor érdekek mentén zajlik és igazsághoz- igazságossághoz nincs túl sok köze. Azaz: emberi gonoszság a kiváltó ok. Sokan kérdezik, ha Isten jó – akkor miért engedi meg? És valóban Istenek van “megengedő akarata”. Ám felelős lények is vagyunk, tetteink felelősségét pedig nem lehet ping-pong labdaként Istenre irányoznunk, mert nem fogja le a kezünket, ha valami gonoszt akarunk tenni. A keresztyén etika a sokféle és sok célból vívott háborúk közül legitimnek, erkölcsösnek csak a honvédő háborút tartja.
Ugyanakkor ateista és liberális kritikusaink előtt tegyük nyilvánvalóvá: ha öldöklő szerszámok szerteszét járnak, azok a Seregek Urának ítélete is lehetnek! Amint az egyéni élet bűneinek is van következménye (ha nem is azonnali), úgy közösségi életünk bűneinek is – így a pusztulás háborús formája lehet szükségszerű is. Liberális füleknek most megint valami nagyon csúnyát mondtam, mert ők legfeljebb egy olyan „jóistenké”-ben szeretnének hinni, aki mindenkit saját fogalmaik szerint szeret; aki legfeljebb egy jóságos nagyapóként elnéző rosszallással néz alapvetően jó, de néha csintalankodó unokáira.
Isten szuverén Úr és ahogy szeretetében a legdrágábbat Fiát adja értünk, ugyanez az Isten ítélő Úr is – és ezt tanácsos nem felejtenünk.
Velük szemben szögezzük le: a Biblia isten- és emberképe egyik irányban sem ilyen puha és megengedő. Isten az őstörténet óta méltó haraggal tekint az erőszak elszabadulására, mint ami az ember maga választotta útja, az istenképűség elleni arcátlan támadás és a gondviselő isteni kegyelemmel való visszaélés. Isten ránk nehezedő és ránk le is sújtó haragja maga az ítélet. Az erőszak létét Isten ellenségének, a Sátánnak mesterkedéséből és az ember bűnéből kell magyaráznunk. Isten ebből a szempontból le is vet magáról mindenféle bűn feletti felelősséget.
Az ember természetének kettőssége az, hogy mértéktelen romlottságában is vágyódik a jó után. A keresztyén ember pedig ebben a helyzetben egyedül az Úrba veti bizalmát. Márpedig a gonoszt fékező kegyelmes isteni gondoskodás egyik megkerülhetetlen eleme a világi felsőbbség, amelyről a II. Helvét hitvallás az alábbi felfogást vallja (XXX. rész):
„Az istenfélő felsőbbség […] tartsa […] a kezében Isten igéjét és gondoskodjék róla, hogy ezzel ellentétes dolgot senki ne tanítson. Továbbá jó és Isten igéjéhez szabott törvényekkel kormányozza az Istentől reá bízott népet és tartsa meg fegyelemben, kötelességében és engedelmességben. Igazságos bíráskodással törvénykezzék: ne legyen személyválogató, se ajándékot ne fogadjon el, az özvegyeket, árvákat és bajban levőket oltalmazza, a gonosztevőket, csalókat és erőszakosokat tartsa féken, sőt irtsa ki; mert nem hiába kapta Istentől a fegyvert (Róm. 13, 4). Forgassa tehát Istennek ezt a kardját minden gonosztevő, pártütő, rabló vagy gyilkos, jogtipró, istenkáromló, hamisan esküvő és minden olyan ember ellen, akit Isten parancsa értelmében meg kell büntetni, vagy éppen meg is kell ölni. Fékezze meg a javíthatatlan eretnekeket is (ha igazán eretnekek), akik nem szűnnek meg Isten szent felségét káromolni és az Ő anyaszentegyházát háborgatni, sőt tönkretenni. (A háború.) Ha pedig szükséges volna háborúval is megoltalmazni a nép javát, Isten nevében kezdjen háborút, de csak akkor, ha előbb minden lehető módon kereste a békét és ha a maga népét csak háborúval mentheti meg. És míg ezt hitből teszi a felsőbbség, ezekkel a cselekedeteivel, mint igazán jó cselekedetekkel, Istennek szolgál és az Úr áldása van vele. Elítéljük az anabaptistákat, akik egyfelől tagadják, hogy a keresztyén ember közhivatalt viselhet, másfelől tagadják, hogy a felsőbbség bárkit is jogosan kivégeztethet, vagy háborút viselhet, vagy hogy a felsőbbség előtt esküt kell tenni stb.”
Isten az erőszak tiltásában saját istenképűségét védi minden emberben. Ezt az istenképűséget hitünk szerint leginkább a Sátán veszi ostrom alá bennünk. A bűn minden csábítása és erőszakos csalárdsága ellen lelki fegyverzettel (vagy Isten fegyverzetével) folyamatosan vívjuk lelki háborúnkat. Emellett azonban létezik olyan igazságos földi háború is, amelyet a törvényes felsőbbségnek (és nem másnak), Isten és az Őáltala rá bízottak iránti szeretetből, becsülettel kell végig küzdenie.
Isten úgy Mindenható Úr, hogy az Ő kijelentett akaratával ellentétes dolgok sincsenek az ő (providenciális) akaratán kívül, mint aki a gonoszt is az Ő jó akarata véghezvitelére tudja és akarja is felhasználni. Ateista ellenfeleinknek mondjuk: a gyilkos indulatok úgy tobzódhatnak a világban, hogy a mérhetetlen gonoszság közepette éppen a belénk oltott múlhatatlan békevágy szolgál magunknak is istenbizonyítékként. Amikor tehát a háborúért Őt hibáztatják, saját lelkükbe oltott istenismeretükről tesznek valójában tanúbizonyságot.
