“Engedjétek hozzám jönni a gyermekeket és ne tiltsátok el őket, mert ilyeneké az Istennek országa.” (Mk 10,14)
A rendszeres templom látogatok azt tapasztalják, hogy az istentiszteleteken és más egyházi alkalmakon sokkal több a nő, mint a férfi. A templomban magas az átlagéletkor , a fiatalok kevesen vannak, gyerekek alig. A keresztény/keresztyén egyházak jövője szempontjából ez aggasztó. Bibliánk sok helyen tanítja, hogy ne aggódj, ne aggodalmaskodjatok, bízzátok magatokat Istenre. Egyetértek, hiszem, hogy rábízhatjuk magunkat Istenre, de azért nekünk is tennünk, cselekednünk kell. Jakab levelében olvassuk: „A hit cselekedet nélkül halott.” (Jak 2,26).
A szülők elsősorban, de a nagyszülők is tegyenek meg mindent azért, hogy a gyerekek megkapják azokat az alapvető ismereteket, melyek birtokában felnőtt korba érkezve eldönthetik, hogy életüket Istennel, vagy Isten nélkül tervezik leélni. A szülők, nagyszülők, családi környezet mellett, azt kiegészítve, a gyerekek, fiatalok megszólításában az egyházi közösségeké, a gyülekezeteké – azon belül a lelkészeké, papoké, hitoktatóké – a fő szerep.
A gyerekek, fiatalok életében az Isten-hitre nevelés szempontjából négy szakaszt különböztethetünk meg: A keresztelést, az iskolákban (és a gyülekezetekben) a hitoktatást, ennek befejező szakaszában a konfirmálást/bérmálást és végül a 14-24 év közötti életszakaszt, amelyet már nemcsak vallási, hanem a civil élet szempontjából is a felnőtté válás, az arra való készülés időszakának nevezhetünk. Nézzük meg most azt, hogy ezen négy életszakasz tekintetében jelenleg mit tapasztalunk?
Keresztelés
A fejlettnek mondott világban, de sajnos Magyarországon is – bár lényegesen kisebb arányban – egyre kevesebb szülő dönt úgy, hogy megkeresztelteti gyermekét. Ma Istentől nem a tanítványok akarják, hanem a szülők tartják távol a gyerekeket. Pedig ez az aktus -, mely nem kerül pénzbe, fáradságba, időigénye is nagyon csekély – az önálló döntésre nem képes gyermek szempontjából annyit jelent, hogy valamelyik keresztény/keresztyén egyház tagja lesz, ott is anyakönyvezik. A szülők, keresztszülők pedig arra tesznek vállalást, hogy – az adott egyház segítségével – a gyermeket Isten-hitre, Krisztus követésére nevelik. Ezen vállalásukat semmilyen földi hatalom nem kéri számon, hiszen életükkel, ezen vállalásukkal is, csak a Jóistennek tartoznak számadással.
A keresztség felvételével lesznek az emberpalánták keresztyénné, Isten népének tagjává. Azt szoktam mondani, hogy a keresztség által adminisztratív keresztyén státuszt kap a gyerek. Az csak jóval később dől el, hogy az adminisztratív keresztyén státuszból eljut-e a vallásos, a vallását gyakorló keresztyén fokozatba, és végül lesz-e belőle valódi – a Tanítást a gyakorlati életében is követő, vagy inkább követni törekvő – keresztyén?
A kifejezetten Isten tagadó, ateista szülőket megértem, hogy nem kereszteltetik meg gyermekeiket. A szülők nagy része azonban nem ateista, hanem közömbös, a kérdéssel nem foglalkoznak. Ezeket a szülőket kell valahogyan a családi környezetnek, az egyházaknak megszólítani, hogy a keresztség hatalmas ajándékától ne fosszák meg gyermekeiket.
Hittan
A második világháború után, a szocializmusnak nevezett rendszer évtizedeiben, majd a rendszer(telen) váltás első 23 évében iskolai hitoktatás nem volt. Azokat a gyerekeket, akiknek szülei – nem kis kockázatot vállalva – hitoktatást akartak, az egyházközségek papjai lelkészei oktatták csendben, szabadidőben.
A helyzet alapvetően megváltozott, amikor a második Orbán kormány 2013 szeptemberétől, az általános iskolákban, a tantervbe beépítette a kötelezően választható hit- és erkölcstan, valamint az erkölcstan tárgyakat. Óriási – nyugodtan mondhatjuk: történelmi – döntés volt ez! Egyházközségemben megötszöröződött az iskolai hitoktatásban részesülő gyermekek száma. Az igazsághoz persze az is hozzátartozik, hogy az egyházközségi hittanra járó gyerekek száma is nagyon leapadt, mert az iskolai hitoktatást a szülők „elégnek” vélték. Azonban még így is pozitívnak ítélhető a kormányzati döntés hozadéka a keresztyénség, az egyházközségek megmaradása, építése szempontjából.
Sok olyan szülő íratta be gyermekét hittanra, aki maga nem volt templomba járó, esetleg azt sem tudta, hol van az adott felekezet temploma. A hittanra járó gyerekek egy részéről kiderült, hogy nincsenek megkeresztelve. Őket a konfirmáció előtt keresztelték meg a templomban.
Több olyan szülővel is találkoztunk, akik azt mondták: Nem kereszteltetem meg gyermekeimet, nem járatom őket hittanra, templomi közösségbe. Majd, ha felnőnek, eldöntik, akarnak -e Krisztus követői lenni, vagy sem. ÓRIÁSI TÉVEDÉS EZ! Az ilyen gyermekek ugyanis felnőve egyszerűen nincsenek döntési helyzetben, mert nem adatott meg nekik a Tanítás, a keresztyén értékrend alapelemeinek megismerése, tehát ezt az alternatívát, választási lehetőséget, nem is ismerik. Ezért dönteni sem tudnak. Ismétlem: Ma az ilyen szülők – és nem a tanítványok – tiltják, zárják el gyermekeiket Istentől, Krisztustól. Kedves Szülők! Adjátok meg gyermekeiteknek a későbbi választás lehetőségét!
Konfirmáció
A konfirmáció – a nevéből következően is – a hitvallásunk megerősítését, konfirmálását jelentő aktus. A konfirmációra való felkészítés, a hittanos időszak vége felé, egy-két évet vesz igénybe. A felkészítés folyamán a hitoktatásban tanultakra építve, a gyermekek alaposabb és rendszerezettebb oktatásban részesülnek és a végén vizsga is van. Ez a vizsga az én gyülekezetemben hagyományosan, az ünnepi istentisztelet keretében, a gyülekezet széles nyilvánossága előtt zajlik. Magam, más hittestvéremmel együtt, az alkalmat arra is használom, hogy a régen tanultakat kicsit felfrissítsem. (Tudok-e az éppen feltett kérdésre válaszolni? Rászorulok erre az ismétlésre.)
Ezeken az ünnepi alkalmakon – a hitoktatásnak is köszönhetően – a korábbinál sokkal nagyobb számú gyermek részesül konfirmációban. Azzal együtt, hogy vannak szülők, akik a hitoktatásra beíratták, járatják gyermeküket, de a konfirmációt már elutasítják. Nehéz ezt megérteni. Ekkora ajándéktól miért fosztják meg gyermeküket? Van persze olyan eset is, amikor az ilyen fiatal az esküvője előtt kéri a konfirmációt. Ez is örömteli közösségünknek.
Konfirmáció utáni életszakasz
Ezt tartom a fiatalok megszólítása szempontjából a legnehezebb, legbonyolultabb feladatnak. Ezen életszakasz első évei a kamaszkort jelentik, a többi a fiatal felnőtt kornak is mondott évek.
Az a szomorú tapasztalat, hogy a konfirmáció után sok szülő, meg gyermek is azt mondja: Na, ezt letudtam. Bár „hivatalosan” a konfirmáltak az egyházközségek felnőtt tagjaivá váltak, mégsem járnak, vagy csak nagyon ritkán templomi és más alkalmakra. A lelkészeknek, a presbitériumoknak komoly fejtörést okoz, hogyan vonják be, vonzzák be a gyülekezeti életbe a konfirmált fiatalokat?
A fiatalokban megvan ugyanis az igény, a vágy, hogy tartozzanak egy közösséghez. A mai világban az egyházak által szervezetteken kívül alig vannak közösségek, ahol a fiatalok személyesen találkozhatnak, véleményt cserélhetnek, egymást építhetik, szórakozhatnak, párt kereshetnek stb.
A konfirmált – és nem konfirmált – fiatalok megszólításához vannak már kialakult gyakorlati elemek, melyek közül itt csak azokat mutatom be, melyekkel magam is találkoztam.
Kezdjük mindjárt a konfirmációval. Erre az ünnepi eseményre az előző évben/években konfirmáltakat, név szerint, meghívják és a konfirmáció liturgiájába bevonják őket. Azután a gyermekek (és a szülők) templomba hívásának jó gyakorlata az, amikor nem vallási ünnepeinket (például március 15, Anyák Napja, október 6) az istentisztelethez kapcsolódva, a templomban tartják meg. Ilyenkor a különböző gyermekek szereplésével (szavalás, felolvasás, éneklés, zenélés) műsor megy. Ezekre az alkalmakra a templomba egyébként nem járó szülők/nagyszülők is elkísérik a gyermekeiket, ott vannak, fényképeznek, végig ülik az istentiszteletet. Ilyen alkalmakor a látogatottság a nagyünnepivel (Húsvét, Karácsony) megegyezik.
Ifjúsági alkalmakat szerveznek hetente, kéthetente vagy legalább havonta egyszer, este, lehetőleg előre meghirdetett tematikával, olyan témákkal, amelyek a mai fiatalokat foglalkoztatják, érdeklik.
A mai fiatalok többsége nem olvas, nem néz TV-t, nem hallgat rádiót, hanem a Facebook-on, Instagram-on, Tik-Tok-on stb. tájékozódik, gyűjti az ismereteket, tartja a kapcsolatot a külvilággal. Ezt az egyházközségek vezetőinek is tudomásul kell venniük és ehhez igazodva kell velük a kapcsolatot tartaniuk. Ha az évközi rendszeres alkalmak szervezésével sikeresek vagyunk, akkor a közösségi létre a koronát egy jól szervezett, élménydús nyári ifjúsági tábor teheti fel.
A keresztény/keresztyén egyházak a 21. század elején válságban vannak. Ennek részletes kifejtése sok oldalon az „Európa felszámolásának fő tényezői” című könyvembenolvasható. A válság egyik jele, hogy a templom látogatók száma csökken, a földi életet befejező, hazatérő hívek helyébe egyre kevesebb fiatal érkezik. Csökken a megkeresztelt gyermekek, az egyházi esküvők száma, csökken általában a gyermekek, fiatalok száma is.
Hazai és nemzetközi kutatások nagy száma olvasható a világhálón is, melyek azt taglalják, hogy miért hagyják el a fiatalok a keresztény egyházakat? Erre a kérdésre sokféle választ olvashatunk, melyek nagy része igaz is lehet. Mégis azt mondom, hogy a legnagyobb vonzerő, ami a fiatalokat az egyházi közösségekben tartja, az az, hogy ráébrednek: Krisztus nélkül nem lehet teljes életet élni.
Személyes élményeim: Legnagyobb unokám a matematika példákkal történő gyötrésem közepette egyszer megkérdezte: Karcsi papa, szerinted Krisztus nélkül nem lehet élni? De lehet, válaszoltam, csak nem érdemes. Óriási luxus, pazarlás, hogy támasz, iránytű nélkül bolyongva próbálsz élni.
A másik élményem: Egy rádió interjúban kérdezték tőlem: Mit tartok a legnagyobb ajándéknak, amit a szüleimtől kaptam? Azt válaszoltam, hogy a hitre, az Isten-hitre nevelést. Az Isten-hit, az Istennel való járás egész életemben óriási segítség volt számomra az örömök és bánatok kezelésében, a különböző akadályok leküzdésében.
Kedves Szülők, Nagyszülők! A gyermekeknek sokféle ajándékot vesztek, szereteteket ily módon is kifejezve. Tartsátok azonban szem előtt, hogy a legnagyobb, egész életre szóló ajándékot azzal adjátok, ha az egy igaz Istennel, Megváltónkkal való beszélgetésre (imádkozásra), az Ő tanításának követésére (legalább is az erre való törekvésre) nevelitek gyermekeiteket. Így jutnak hitre, a Reá hagyatkozás képességére, jutnak a kősziklához, melyre mindent, az egész életüket építhetik. Adja Isten, hogy minél többen jussanak erre a felismerésre!
