Az első világháborús filmek mindig érdekeltek, lévén egyik anyai ükapám a przemyśli kitörés eltűntjei (valószínű hősi halottjai) közé került, egyik apai dédapám pedig úgy szolgálta végig 1914 augusztusától 1918 novemberéig a Nagy Háborút, hogy e hosszú négy év alatt családját mindössze háromszor láthatta.
Az 1930-as évek közepén a magyar sajtóban összevetették Erich Maria Remarque Nyugaton a helyzet változatlan és Somogyvári Gyula Virágzik a mandulafa című művét. (Nálam mind a kettő kihagyhatatlanul ajánlott alapmű.) Az összehasonlítás szerint Remarque műve a folyamatos kiüresedés és reményvesztés regénye, Somogyvárié a tragédiák és szenvedések ellenére is a hősiesség és a bajtársiasság apoteózisa.
Remarque regényének tragikus ábrázolása abban rejlik,
hogy egy baráti társaság lassú és folyamatos elfogyását mutatja be, akik után a főhős az újakkal már semmiféle érzelmi kapcsolatot nem tud kialakítani, míg azután egy eseménytelen napon ő is meghal 1918 őszén, a háború utolsó napjaiban egy olyan napon, amelyik frontméretekben teljesen eseménytelennek számított.
A legtragikusabb az utolsó „öreg” barát elvesztése, aki látszólag csak lábtörést szenved, de mire a főhős beviszi a kötözőhelyre, ott már csak a halottat veszik le a hátáról. Az 1970-es évek filmváltozatában úgy ábrázolták, hogy az ő teste fogott fel egy látszólag messze és ártalmatlanul robbant akna repeszét. Amikor ezt a filmet megnéztem, újraolvastam a könyvet. Nincs benne ilyen. Egyszerűen nem lehet tudni, miért halt meg. Külső nyoma nincs. Lehet embólia vagy sokk is akár.
A Somogyvári-féle regény allegóriaszerű címet visel.
A mandulafa akkor virágzik ki, amikor a levelek még meg sem jelentek rajta, és ha idő előtt elpusztítja is egy fagy e törékeny virágokat akkor is gyönyörű. A regényből négy ikonikus történetet őrzött meg az emlékezetem. Ezeket az alábbi címekkel illethetnénk: „Az isteni gondviselés, vagyis amikor a lövészárok biztonságosabb, mint a fedezékek”; „A cseh dragonyosok »támadása«”; „Az átlőtt arcú zsidó fiú”; „A tanítónő szerelme”.
A „Nyugaton a helyzet változatlan” Edward Berger 2022-es filmfeldolgozását most kilenc Oscarra jelölték. Volt „szerencsém” az alkotást látni.
Többszörös brutális erőszakot követ el a Remarque-művön.
1.) Az egyik – a könyvben nem szereplő, de zseniális – nyitójelenet (ruhacetli) után a tömegpusztulásokra helyezi a hangsúlyt, és ezzel az eredeti drámaiságot teljesen elpusztítja. Legikonikusabb e tárgyban az idő előtt levett gázmaszkok esete. Tudni kell, hogy ilyenek 1916 után már nem voltak, a harci gázok hatása leginkább a pszichológiai tényezőre korlátozódott, pusztító erejük a szúró-vágófegyverekére esett vissza. Ebben a jelenetben konkrétan elhangzik az „Elfogy a német fiatalság!” mondat. Remarque az „elveszett generáció” alatt elsősorban a kortárs német ifjúság lelki meghalását értette.
2.) A film a németeket protonáciknak ábrázolja. A film elején az igazgatóvá előléptetett Kantorek tanár úr mini-Hitlerként adja elő delejező szónoklatát. Ahogyan a Delbert Mann-féle Nyugaton a helyzet változatlan-ban Kantorek tanár úr a Haza iránti kötelesség, valamint a német kultúrnép civilizációs eredményeinek sokkal reálisabb beszédével lelkesíti a hadiérettségizőket, hogy azután a háború kegyetlen és rideg valósága még erre a mérsékelt pátoszra is elemi erővel cáfoljon rá.
Nem véletlenül lesz az 1979-es filmfeldolgozás leginkább szívbe markoló jelenete az „Éjszaka egy bombatölcsérben a haldokló ellenséggel”. Paul Baumer itt – a regénynek megfelelően – megpróbálja megmenteni azt a francia katonát, akit szuronyával éppen ő sebzett halálra, és aki a segítség, a név és a családi fotó által halálában „arccá”, személyiséggé válik az ellenség előtt.
A Berger által kitalált Friedrichs tábornok azonban annak a Ludendorffnak a képe, aki képtelen saját kudarcát belátni, és – mi már sejthetjük – távlatilag a nácik szövetségese, és cinkosa lesz majd. Jellemző, hogy a 2022-es adaptáció Friedrichse a fegyverszünet tárgyalási óráiban indít egy utolsó, hiábavaló német tömegtámadást, amelynek a főhős is – az eredeti regény üzenetével szögesen ellentétes módon – áldozatául esik.
A történelmi hűség kedvéért le kell szögeznünk: a német fegyverszüneti küldöttség küldésének jelzése és a tényleges fegyvernyugvás beállta közötti időnek 56 ezer brit és amerikai, valamint 40 ezer német áldozata volt. Ezeknek a tragédiáknak a felelőseit azonban egyáltalán nem a németekben kell keresnünk. Ebben az időszakban főleg az amerikai parancsnokok erőltették a támadásokat, hogy a németeket folyamatos nyomás alatt tartsák, nehogy „túl könnyen” vegyék a fegyverszüneti feltételeket.
Ezen kétszeres ordas, hazug történelemhamisítás nyilván „megérdemli” a jutalomesőt.
Nota bene: amikor a 2022-es filmben a vezérkari tiszt a veszteségadatok összesítéséből jut az elkerülhetetlen fegyverszünet-kérés következtetésére, a most zajló háborúban vajon kinek a javára értelmezzük ezt az utalást…?! Amikor mind az oroszok, mind az ukránok tudatosan hazudnak a saját veszteségeikről, miközben propagandacélokból csak-csak nyilvánosságra hoznak olyan felvételeket, amelyek komplett ellenséges osztagok (0,8-as termékenységi mutatók mellett – Magyarországon jelenleg valamivel 1,6 alatti – amúgy is tragikusan kevés orosz és ukrán fiatalság) totális és könyörtelen lemészárlásáról szólnak?! Szláv testvérek gyilkolják le pótolhatatlanul egymást, és keresztyének népek közé vetik az izzó bosszú kitéphetetlen sárkányfog-veteményét…
Akik amerikai (és európai részről) egy ilyen háborút elhúzása (esetleg eszkalációja) érdekében fejtik ki tevékenységüket, ahelyett azok nemcsak az oroszokat gyűlölik, de az ukránokat és minket sem szeretnek.
