Magyar református korkép a totalitarizmusok árnyékában
Néhány napja Monostori Tibor megeresztett egy zavaros történeti gondolatmenetet, ahol az ellene szegülőket lényegében „bálványimádó református újnácik”-nak nevezte. https://www.es.hu/cikk/2021-05-21/monostori-tibor/uj-reformatus-balvanyok.html
A református egyház Soos Géza-jelensége azonban túl fontos és túlontúl fájó kérdés is ahhoz, hogy – ha már egyszer felvetődött – ne foglalkozzunk vele illő komolysággal, tisztelettel és alapossággal. Bár nekem sem elsődleges korszakom a tárgyalt időszak, azért vannak saját tudományos eredményeim belőle. Mielőtt vitapartnerem újra megvádolna, hogy önmagamat plagizálom, hadd mutassak rá arra a három 2021. május 29-i letöltés szerinti linkre, ahonnan mondanivalóm javát vettem:
https://www.magyarhirlap.hu/tudomany/20200617-a-trianoni-felelosseg-pontjai
https://veritasintezet.hu/images/kiadvanyok/evkonyvek/VERITAS_evkonyv_2018.pdf
Ezek alapján vizsgáljuk meg, mi is Soos (vagy Soós) Géza valós helye a református történetben. Előre kell bocsátanom, hogy a téma természete miatt rendszeresen ki kell lépnem a szigorú kronológiai időrendből, hogy a nácizmusból induló és a kommunizmusban végződő tematikus íveket tudjak meghúzni.
Soos Géza ahhoz az ifjúsági generációhoz tartozott, amely elment KIE- vagy Bethánia-konferenciákra megtérni, majd elment az SDG-ben nemzeti feladatot találni. Amikor emigrációban doktori disszertációját a magyar református ifjúsági munka két világháború történetéből írta meg, az általa bemutatott szervezeteket testközelből, belülről ismerte. Mint az elmondottakból is nyilvánvaló, a református egyház Soos Géza-jelensége nem elválasztható a totális ideológiák 1930-as évekbeli térnyerésétől, és a velük – sajnos – féloldalasan szembehelyezkedő barthiánizmustól.
A Református Figyelő 1933 elején jelentette meg Kovács József fordításában Barth 1931-es Fragen an die Christenheit-ját magyarul. Az irat az „új vallások”, a bal- (a szociáldemokrácia ebből a szempontból finomított kivitelű, európaibb bolsevizmus) és jobboldali totalitarizmus (a fasizmus és a nemzetiszocializmus), valamint az amerikanizmus egyházi kihívásait elemezte, amelyhez foghatót korábban csak az iszlám jelentett a keresztyénségre. Kimondta, hogy mindegyik rendszer nyíltabb-leplezettebb vallás-ellenességként jelentkezik. Brutalitásuk különösen akkor válik nyilvánvalóvá, ha a keresztyénség szembeszáll velük és rámutat pszeudovallás jellegükre.
Révész Imre 1933 végén már a kálvinista és barthiánus eszmék egyfajta vegyülékét közvetítette a magyar közvélemény felé. Az egyház legfőbb feladata, hogy hivatása betöltése érdekében egyház maradjon. A szabad államoknak is van nem látványos, de éppoly hatásos keresztyénellenessége. Ennek példái a Francia Köztársaság laikus morálja, a vallásos mezbe öltöztetett brit birodalmi gondolat vagy az amerikai zászlókultusz. A német nemzetiszocializmus „élő népegyháza” ezeken túlmenően annyival mér érzékenyebb csapást, amennyiben tiltja, hogy az az „alkalmatlanokat” és a „csekélyebb értékűeket” védje, ezáltal hiteltelenítve a történelmi egyházaknak a saját (formális és eltávolodott) egyháztagjaikra irányuló lelkigondozói tevékenységét. A „csekélyebb értékűek” védelme egyébként történetileg nézve a belmissziói mozgalom érdeme. Ez a „fundamentalista” indíttatású egyházi irányzat a mai „progresszívekkel” ellentétben az egyházakra nehezedő náci kényszer megjelenéséig nem szelektált: a testi és értelmi fogyatékosságokkal születetteket, az anyaméh védelmére szoruló magzatokat, a menekülteket, az idegeneket, a bűnbe (alkoholizmusba vagy prostitúcióba) süllyedteket, a börtönviselteket egyaránt védelmébe vette, de úgy, hogy az ember testi valóságán túl örökkévaló lelkét is gondozni kívánta. Az igazi belmisszió mindig ki merte mondani, hogy az emberi lét problémáinak globális megoldása Krisztus, aki a végérvényes gyógyítást a bűn, halál, szenvedés teljes eltörlésével az új égen és földön hozza majd el. Ezen a földön legfeljebb a menny előízét érezhetjük olykor-olykor. A kommunisták – ellenkező előjellel ugyan, de ugyanúgy – betiltották az egyház igazi belmisszióját. Míg a nácik számára csak az egészségesek voltak fontosak, és a „pozitív népegyház”-nak a „lélekerősítés” (háborús felkészítés) folyamatába kellett beállnia, a kommunisták a kicsit is egészségeseket az ateista marxizmus ideológiája számára tartották fenn. Ennek megfelelően a Rajk-féle 1946-os hírhedt belügyminiszteri rendelet a református ifjúsági szervezetek működését is ellehetetlenítette, hogy azután a „reakciómentesített” alapon való újjáalakulásukat az 1950-es „Testvéri Izenet”- és 1951-es „Missziói szabályrendelet”-ig húzzák-halasszák. Utóbbi rendelkezések már „az egyház elsorvasztása az egyház által” irányvonalát képviselték. Ennek megfelelően korlátozták minimumra az egyházi diakóniát is, amely – némi öregségi és betegségi lelkészgondozás mellett – ezután kizárólag a teljesen magatehetetlen testi és szellemi fogyatékosokkal foglalkozhatott. Az már végképp korrumpálta az egyházat, hogy a „diakóniá”-nak ezután pénzszivattyúként (nyugati segélypénzek bevonzójaként), másrészt a kollaboráns egyházvezetés kifizető helyeként kellett működnie. Különösen visszataszító volt, ahogy a kommunista függelék magyarországi egyházvezetés balatoni luxusutakon igyekezett a nyugati látogatókat a magyar egyház szegénységéről győzködni.
Miután lord Rothermere-nek a Daily Mail hasábjain 1927-ben megindított akciója („Magyarország helye a nap alatt”, „Igazságot Magyarországnak!”) nem kapott hivatalos kormányzati támogatást, és az 1927-es olasz–magyar barátsági szerződés hatása is megtört a következetes Kisantant-ellenálláson és a mögötte húzódó francia–brit nagyhatalmi érdekeken, Magyarország kizárólag attól a Németországtól várhatta revíziós törekvéseinek támogatását, amelynek Hitler-féle vezetése már 1933-ban kijelentette, hogy a versailles-i békeszerződés (és vele együtt az egész Párizs környéki békerendszer) eltörlésében érdekelt. Ravasz László nem véletlenül ingadozott ide-oda 1934 óta a náci Németország megítélése tekintetében. A dunamelléki református püspök egyfajta kettős beszédet alkalmazott. Mondanivalóját a kötelező dicsérő tiszteletkörök sztaniolpapírjába csomagolta, amelyek a magyar kormánynak a területi revízió érdekében tett külpolitikai lépéseinek szóltak. Ezek mögött azonban nagyon kemény kritikákat is megfogalmazott. A németség kárhoztatandó azért, hogy az árja fajt tette meg az egyetlen igazi értékké, ennek nevében államtotalitarizmust vezetett be. Nagy és komoly kultúrnép nem teheti meg, hogy saját összekötő erejévé azt a gyűlöletet tegye, amelynek befelé irányuló válfaja, az antiszemitizmus új minőségét vezeti be, s ez az isteni kijelentés és az egyetemes istenismeret ószövetségi alapjait sem kíméli. A nemzetiszocialista hatalom minden deklarációja ellenére a lutheri út fordítottját járja, hiszen a német reformátor a keresztyénséggel kívánta áthatni a németséget, és nem egy törzsi vallássá degradált német népi szellemmé akarta „purifikálni” azt. Figyelmeztetett, hogy a mindeneket összekötő Krisztus nélkül nincsen valódi erkölcsi megújulás. Utólag nézve ezért tűnik olyannyira naivnak az a Ravasz László-i derűlátás, hogy Hitler, Ludwig Müller „Reichsbischof”, de a katolikus Lorenz Jaeger (1892–1975) is mindössze túlzó mellékjelenségek lennének. Megszelídíthetőek vagy félreállíthatóak, amennyiben nem szolgálják az újra-öntudatosuló és újra-etizálódó német szellemet. A náci ideológia istenkáromló jellege miatt éppen a dunamelléki református püspök által olyannyira várt vallási–erkölcsi megújulás nem következhetett be. A Sátánt Belzebúbbal kiűzni a történelem sorén sohasem bizonyult sikeres vállalkozásnak.
Klebelsberg Kunó gróf már 1931 óta nem volt az élők sorában. Az államférfiúi kvalitásokkal rendelkező magyar kultuszminiszter így nem is igazíthatta az általa kezdeményezett és szorgalmazott neonacionalizmus szemléletmódját a gazdasági világválság utáni idők kihívásaihoz. A beálló csalódásban a „katolikus gyökerű, mérsékelt kurzus-történetírást” állítólag megalapozó Szekfű Gyula – sajátos szellemi fordulatként – 1934-ben már neobarokkról beszélt, ami egyfajta kritikus hozzáállást is kifejezett a 20-as évek „külsőséges megmerevedettségei”-vel szemben. A kialakuló népi mozgalom szintén szembehelyezkedett a klebelsbergi ideológia továbbélő elemeivel. Ennek az irányzatnak az indulása is sajátos volt. Bethlen István miniszterelnök történelmi szükségszerűségként számolt a tömegdemokrácia előbb-utóbbi bevezetésével. „Irányított demokráciá”-jának része volt egy olyan népi származású értelmiség kinevelése, amelyik kultúrdemokrata és nemzeti szellemben lesz majd képes a „történelmi osztályok”-on nyugvó konzervatív–liberális kurzus ellenzékének vezetésére. A német külpolitikai orientáció belső ellensúlyozására Ravasz László szinte korlátlan kezet biztosított a népieknek a református középiskolai szellemiség meghatározásában, ahol a későbbi polarizáció során főleg a balszárny hangja kezdett érvényesülni. A népi mozgalomban ugyanis a náci versus szovjet főveszély ellentéte lett a legfontosabb megosztó tényezővé, ahol a balszárny a történelmi tapasztalatok német veszélyére figyelmeztetett. Amikor Bleyer Jakab 1933-ban az országgyűlésben kijelentette, hogy ha a Szent István-i magyar államgondolatot a magyar faji gondolattal helyettesítik, a hazai németség kénytelen lesz centripetális tényezőből centrifugálissá válni, Illyés Gyula a Pusztulás című cikkével válaszolt, a rá következő év tavaszán pedig a „hidasi harangok” botránya a Horthy-korszak egyik kötelező olvasmányának a Rákosi Viktor-féle Elnémult harangok (1903) „második Trianon”-t megidéző traumáját vizionálta. A magyar közvélemény tudomására jutott az is, hogy német egyetemisták motorbiciklis túráik során szisztematikusan végiglátogatták a sváb falvakat, ahol olyan térképeket osztogattak, ahol a Dunántúl már a Reich részéként volt ábrázolva. Ezek az akciók azonban hivatalos birodalmi támogatást nem kaptak, mint ahogy a Reich is mindössze 1943-ban kezdett gondolkodni azon, hogy a Hangya-szövetkezet kiszorításával a svábságot teszik teszik meg a magyar vidék új arisztokráciájává. A “második Trianon”-t az “antifasiszta szövetségesek”-től kaptuk meg az 1947-es párizsi békeszerződés formájában, de valamilyen külsőben elhozta volna azt Magyarország számára egy német győzelem is.
Ennek megfelelően a népiek németellenes balszárnya tette Petőfit és Kossuthot ismételten természetes példaképeivé. A „nem enged a negyvennyolcból” kurucos–függetlenségi hagyományát a népi–realista–szociografikus történetírás már az „1849 után minden rossz lett” tézis formájában vette át. Mindezt a marxista történetírás még drasztikusabb formára értelmezte át. Mód Aladár sem véletlenül 1943-ban jelentette meg a 400 év küzdelem az önálló Magyarországért című opusának első változatát. A „múltat végképp eltörölni” jeligéje értelmében történelmi szükségnek kellett tűnnie a „fasiszta csatlós feudálkapitalizmussal” való gyökeres szakításnak és vele együtt a szovjet megszállás testi-lelki befogadásának. És ezzel időben ott is vagyunk a nevezetes szárszói SDG-konferenciáknál. Egy időre azonban újra el kell ejtenünk ezt a fonalat, és vissza kell térnünk a kronológiai előzményekhez.
Török István 1935-ös véleménye szerint a német keresztyének (Deutsche Christen) keresztyénsége elliptikus jellegű, ahol a két gyújtópontban Jézus Krisztus és a „Volkstum” eltérő súllyal van jelen. A pápai teológiai tanár szerint nem elég annak hangoztatása, hogy a keresztyénség egy kör kizárólagos középponttal, Jézus Krisztussal, hanem az egyházban lévő nem-egyháznak sem szabad átadni a hatalmat és kormányzást, ami nem is átadható. Az egyházi hatalom szolgáló hatalom és nem felsőbbségi hatalom (potestas servitutis sine potestate maiestatica), ami isteni elhívást felismerő hívek konszenzusán alapul.
Amikor Bernhard Rust birodalmi kultuszminiszter 1935. június 22-én kényszernyugdíjazta Barthot, akinek hamarosan el is kellett hagynia Németországot. A Svájcba visszatért teológiai tanár Zürichben kapott katedrát. Mindez azt is jelentette, hogy kapcsolattartása ismét könnyebbé vált. Mindez a veszélyérzet újra-feltámadásához vezetett Magyarországon is. Farkasfalvi Farkas Géza főgondnok a tiszáninneni egyházkerület kétszázados jubileumi ünnepségein kétszer is óvott a szirénhangokra hallgatástól. A kuruc ügy süllyedő hajójának elhagyását is megkönnyítette annak idején József császár ígérete. Hogy azután a „kegyelmes trónustól” mi minden jót várhattak a protestánsok, megmutatta III. Károly helyzetük „rendezésével”, aminek a vége a rettenetes megcsonkítottság és koldusbotra juttatás lett. Így áll most Krisztus vallása, az evangélium is, a világáramlatok bal- és jobboldali szélsőségei által létében támadva, az egész világ forrongása közepette. Alapprobléma, hogy az előző évben a keresztyén és polgári alapokon álló országok támogatásával a Népszövetségbe felvett Szovjetunió a demokratikus országok vezéreként tetszeleghet. Pedig ez a hatalom 17 év alatt hétmillió keresztény vérét ontotta, és cél-tudatosan irtotta ki a keresztyén és polgári gondolatnak, erkölcsnek az írmagját is a társadalomból. De nem jobbak a más színben tetszelgő szélsőségek sem, akik éppen a bevált szent dolgokat vetik el. A nemzeti és faji érdekek védőinek álarcába bújva kísérletet tesznek Krisztus vallásának megrendszabályozására, hatalmi érdekeik szerinti átformálására. Az egységesítés jelszava alatt félre akarják tolni a hitvallókat, a Szentírást át akarják dolgozni, hogy mindezek „ne álljanak a fejlődés útjában”.
Ezen a helyen újabb kitérőt kell tennünk. Farkasfalvi Farkas Géza főgondnok ugyanis adatát Enyedy Andor Tiszán inneni püspök Bolsevizmus és keresztyénség című füzetéből vette. Erről református körökben az alábbi anekdota terjed. A történetből a közép-európai lét totális groteszkje köszön vissza.
A szovjet megszállás után Enyedy Andort a katonai hatóságok a velük együttműködő kollaboránsok közreműködésével igyekeztek meghurcolni. Megmutatták neki, hogy akár Szibériáig is vihetik.
Az állítólagos beszélgetés így hangzott a kihallgatótiszt és Enyedy Andor között.
– Ön írt 1934-ben egy brossúrát “Bolsevizmus és keresztyénség” címmel. Ön azt állította benne, hogy a vallásinak is tekinthető áldozatok száma 1918-tól kezdve hétmillióra tehető. Tudja, hogy ez szovjetellenes propaganda?
– De hiszen az szám a Moszkvában működő külföldi nagykövetségek nyilvános jelentéseiből vett adatok összegzésén alapult.
– Ahá, szóval szovjetellenes kémtevékenység…
„Ne álljanak a fejlődés útjában”! Tudjuk, hogy az „előrehaladás” vezérfonala a keresztyénség szerint kettős: a Sátán tombolása kiteljesedik a világban, ezzel párhuzamosan Isten tökéletességre viszi az ő népét. Ez az új életben való megszentelés azonban nem a földi paradicsom megvalósításra szolgál (bár földi kihatásai sem maradhatnak észrevétlenül), hanem az új égre és új földre való bemenetelre. Ezzel szemben a nácik, a kommunisták és modern neoliberálisok egyfonalú fejlődésképet érvényesítenek. Elsőben az árja fajiság, másodikban a proletár osztálynélküliség, a harmadikban egy öncélú és korlátlan szabadságeszmény uralomra juttatása a cél. Kizárólagos emberközpontúság és evilágiság mindenütt. Ebben a helyzetben Révész Imre két cikkben is komolyan figyelmeztette saját egyházát: a horogkeresztes teológia nyilvánvalóan a liberális vallástudomány más-más színekre átmázolt öröksége.
Révész megállapítása sajátosan érvényesíthető a kommunista indíttatású „diakóniai teológia” vagy a modern „teológiai progresszivizmus” felé is. Ennek bizonyítására alakítsuk át egy kicsit „német keresztyénség” lényegét kiválóan összefoglaló Fritz Kessel-féle négy tételt: 1.) Isten saját korukban progresszív szellemben szólott a próféták és apostolok által, hogy a progresszivitás példáját és szellemét hagyják kizárólagos örökségként az egyházra (a Zsidókhoz írt levél 1. rész 1. vers negatív parafrázisa). 2.) A progresszív világnézet teljes testi-lelki igény támaszt a „valódi” egyház tagjaira (a Heidelbergi káté 1. kérdés-feleltének negatív parafrázisa). 3.) Az egyház feladata, hogy a progresszivitás-gondolatot Isten előtt megértse, hirdesse, erősítse. 4.) A progresszív keresztyénség középpontja nem a Biblia, nem a kétezer éve élt názáreti Jézus, hanem a keresztyénség progresszivista öröksége. És most helyettesítsük be a „progesszív” kifejezéseket a „német népiség”, „bolsevik egyenlőség” vagy a „a korlátlan szabadság” téziseivel! Ugye milyen kiváló horogkeresztes, vöröscsillagos, open theism „teológiákat” kaptunk? A keresztyénség folytonos „átértelmezés”-e valójában átlátszó köpönyegfordítgatás, igazi hittagadás!
Az Országos Református Teológus Szövetség 1936. június 19-i debreceni konferenciáján Révész Imre is felolvasást tartott. Előadásának fő gondolata az volt, hogy a bibliai Jelenések könyve próféciájának is megfelelően az egyház egyre inkább egzisztenciális veszélybe kerül. A nyílt üldözéseknek és a saját hatalmi körbe fokozottan bevonni kívánó állami törekvéseknek az egyház csakis akkor állhat ellen, ha visszatalál saját kijelentésbeli alapjára. Török István erre válaszolt Pápáról azzal, hogy a német protestantizmus már évtizedek, talán évszázadok óta fejetlen, nem ismeri urát. (Utalás Ézsaiás próféta könyve 1. rész 3. versére) Ezért tévesztette össze Hitlert Jézus Krisztussal, a Harmadik Birodalmat pedig Isten országával. Semmi gyógyulás nem látszik ugyanakkor az egyház belső megosztottságának ügyében. A helyzetet kaotikussá bonyolítják az evangélikus, református, uniált ellentétek, kegyességbeli különbségek, amelyek mindenütt rengeteg belső feszültséget halmoznak fel. Ezért olyan bonyolult és kiszámíthatatlan a német egyházi helyzet. Ezért nem lehet sem a német keresztyéneket, sem a közvetítő többséget, de még a hitvalló egyházat sem egységesnek tekinteni. Mindez az „oszd meg és uralkodj” elve alapján rendkívül hatékonnyá teszi azt a hatalmat, amely továbbra is váltakozva alkalmazza az üldözés és a félrevezetés eszközeit. A magyar református egyházi helyzetre tekintve mindez nagyon is gondolkodásra késztető.
Karl Barth 1938-as Rechtfertigung und Recht („Megigazulás és jog”) című művében azt a nagy kérdést fogalmazta meg, hogy van-e összefüggés a Jézus Krisztusban való hit általi megigazulás – és az emberi jog (államhatalom) problémája között. A svájci teológus megpróbált túllépni a reformátorok „Isten kétféle kormányzata“- elgondolásán, az ugyanis az egyháztörténelemben két téves magatartáshoz vezetett. Az egyház vagy visszavonult belülre a pietista terméketlenséghez, vagy magáévá tette a szekuláris „emberi-jog-egyház“ felfogást, vagyis a felvilágosult terméketlenséget (utalás az evangéliumi terméketlen fügefa történetére). A német-svájci teológus válaszai hagyományos keresztyén elemeket is tartalmaztak. Az eltorzult politikai hatalomban a Római levél 13. rész alapján indirekt módon, mégis reálisan Jézus Krisztus uralmával van dolgunk, illetve hogy az egyház közbenjár az államhatalomért Istennél, míg az állam védelmet és szabad teret biztosít az egyház számára. A közbenjárás akkor is szükséges, ha az állam nem teljesíti a feladatát. Ezeken túl, végkövetkeztetésként Kálvinra utalva, de rajta túl is lépve azt mondta ki, hogy az egyház felelősséget vállal a demokratikus jogállamért.
Mint ilyet, közvetlenül a szudétanémet annexió előtt az 1938. szeptember 19-i nyílt levelében, az úgynevezett Hromádka-levélben lényegében a cseh államot nevezte igaz államnak (rechter Staat), ahol minden harcoló cseh katona Jézus Krisztus egyházáért is küzdene. Jézus Krisztus egyháza ugyanis a Hitlerek és Mussolinik köreiben csak nevetség tárgyává válik, vagy pedig elpusztul.
Ezt a véleményt természetesen maguk a csehek tették nevetségessé, akik képtelenek voltak kiállni magukért, mint a lengyelek, és ezzel 1938-ban elmaradt Hitler megfékezésének lehetősége. A mérleg serpenyője ingadozik. Churchill (ellenzékből) Chamberlain szemére vetette: „Ön választhatott a háború és a becstelenség között. Ön a becstelenséget választotta. Hát, meg fogja kapni ráadásként a háborút!” Churchill itt arra utal, hogy Nagy-Britannia és Franciaország Csehszlovákia „alapító atyái”, akik nem nézhetik tétlenül saját közép-európai biztonsági rendszerük ezen pillérének ledöntését. Chamberlain állítólag szűk körben azzal védekezett, hogy tudta, hogy a müncheni konvenció nem hozza meg a Heathrow-n lobogtatott „százéves béké”-t, de így legalább időt nyert. Míg ugyanis 1938-ra már felállt a modern és a spanyol polgárháborúban ki is próbált Luftwaffe, a brit Spitfire-öket gyártó üzemeket éppen csak ekkor kezdték megépíteni. Azt sem szabad ugyanakkor elfelejtenünk, hogy a Škoda Művek 1939. március 15-e után kulcsszerepet játszottak a német harckocsigyártás felfuttatásában.
Csoda, hogy a Hromádka-levelet mind német, mind magyar részről kemény kritika fogadta?! A német támogatással remélt revíziós sikerek között ezek a gondolatok a nemzet elárulásának, az alapvető nemzeti érdek gyengítésének számítottak. Hatvan magyarországi református teológiai hallgató írt tiltakozó hangú levelet Barthnak, melyben a trianoni határok igazságtalanságát hozták fel ellenérvül. Barth hozzájuk intézett válaszában így érvelt: „A német nemzetiszocializmus tudatosan hazug, és kendőzetlenül erőszakra épült diktatúra, keresztényietlen mítosz mezében, azzal a szükségszerű következménnyel, hogy az egész állami, társadalmi és kulturális élet területén alapvető embertelenség, szabadságvesztés és jogtalanság uralkodik. Ennek a rendszernek az európai terjeszkedése nemcsak politikai […] hanem teológiai probléma is. […] Ez a rendszer az egyházat csak elutasíthatja – mint ahogyan az egyház is e rendszert. […] Talán valamikor belátják, hogy [a Hromádka-levélben] jobbat gondoltam a magyar egyház számára, mint ezt most Önök tették.“
Soos Géza éppen ezekben a sorsfordító években lépett külügyi szolgálatba. A miniszterelnökség igazságszolgáltatási szakreferenseként 1938 júliusában Horthy Miklós kormányzó jóváhagyásával a Roosevelt amerikai elnök által kezdeményezett eviani menekültügyi konferencia nem hivatalos kiküldöttje volt. Ez a tanácskozás főként az egyre erősödő zsidóüldözésekkel, illetve az üldözöttek megsegítési, menekítési lehetőségeivel foglalkozott. 1939-től miniszterelnökségi titkár, majd a Teleki Pál kezdeményezésére felállított IV. Tájékoztató Osztály munkatársa, melynek titkos feladata volt, hogy kapcsolatokat építsen ki és érintkezést tartson fenn a tengelyellenes és semleges államokkal, Teleki 1941-es halála után külügyminisztériumi osztályvezető. A svájci, svéd és finn ügyek referatúráján túl megbízták az egyházak kulturális ügyeivel, később a lengyel, holland, francia és angol menekültek ellátásával is. Amellett, hogy Soos azonosíthatóan továbbította a német–svájci teológus gondolatait a magyar kormányzathoz, azok reálpolitikailag teljes mértékben megvalósíthatatlannak számítottak.
Barthnak ugyanis nem a magyar református közvéleményt kellett volna oktatnia, hanem az általa projektált „szent ügy harcosai” fölött keseregnie, akiknek II. világháborús ellenállása kimerült abban, hogy minél bőszebben igyekezzenek a németek elől elinni a sört. Gestapo-, SD- és SS-kivégzéseknek Lidicével együtt körülbelül 5500 cseh ember esett áldozatul. Mi ez ahhoz képest, hogy a Szudéta-vidékről történt kitelepítések során ötvenezerrel kevesebb német érkezett meg Németországba ahhoz képest, mint amennyit a sokszor csak néhány kilométerre eső startponton útnak indítottak?! De még a lidicei atrocitást kiváltó 1942-es Heydrich-merénylet sem belső iniciatíva volt. Beneš hathatós szorgalmazására az SOE szervezte meg emigráns diverzánsok közreműködésével, nehogy a későbbi békekonferencia előtt a csehek túlontúl együttműködőknek tűnjenek. A kiiktatás még így is csak azért lehetett sikeres, mert a teljhatalmú birodalmi megbízott megvető gőgösségében felelőtlenül viselkedett. Nyitott kocsiban, testőri kíséret nélkül, állandó útvonalon utazott, és egy nem várt fertőzés is a terroristák segítségére sietett.
Persze amikor a müncheni konferencián Nagy-Britannia és Franciaország a magyar–csehszlovák területi viták vonatkozásában „érdektelenségüket” nyilvánították, akkor valójában kiszolgáltatták a térséget a tengelyhatalmak és szovjetek közötti osztozkodásnak. (Eisenhower elnök 1956. október 29-i Magyarországgal kapcsolatos nyilatkozata ugyanezt a „gesztust” a Szovjetunió felé gyakorolta, elismerve a kommunista világbirodalmat a térség kizárólagos birtokosának.) Amikor 1939. augusztus 23-án a felosztás a náci Németország és a Szovjetunió „barátsága” (értsd: szövetsége) mellett ment végbe, a brit külügyminisztérium az alábbiakban „módosította” Magyarországgal szembeni álláspontját. „Soha nem ígértünk Magyarországnak semmiféle támogatást. A legutóbbi történések [a világháború kirobbanása és Lengyelország kétoldalú lerohanása] fényében az tény, hogy nem tudunk közvetlen segítséget nyújtani, nem azt jelenti, hogy egyáltalán nem kellene ellenállni. A támogatás ígérete azt jelenti, hogy hogy megígérjük: segítünk a szabad Magyarország létrehozásában a háború megnyerése után.” Ennek az állásfoglalásnak a tartalma az, hogy a brit külügyminisztérium homályos demokratikus ígéretek fejében, mindenféle területi revíziós garanciák nélkül kiszolgáltatta Magyarországot az SOE-akcióknak. Olyan műveleteknek, melyeknek egyetlen célja a brit hadicélok szolgálata volt, tekintet nélkül a felbiztatottak áldozataira. Ráadásul a „szabad [vagy demokratikus] Magyarország” is csak egy olyan „politikai termék” volt, mint az 1918-as wilsoni pontok: nem szolgált mást, mint a német főellenség hátországának bomlasztását. Némi foganatja eleve csak akkor lett volna, ha az 1941-es Atlanti Charta hatálya a közép- és délkelet-európai térségre is kiterjed. A németek fölötti győzelem ára azonban a közép-, kelet és délkelet-európai népek kiszolgáltatása volt az akkori világ másik legpusztítóbb totalitarizmusának. Ez a tény főleg a „lengyelekért vállalt háború” fényében volt különösen visszás. A kognitív disszonanciát az angolszász hatalmak azzal „orvosolták”, hogy 1945-ben Jaltában a szovjet típusú kommunista berendezkedést is a „demokrácia egyik válfajá”-nak ismerték el.
Ha már szóba került a Special Operations Executive: köztudomású, hogy a speciális diverzáns és terrorszervezet állandó feszültségben létezett az MI-csoportok fémjelezte hagyományos brit hírszerzéssel. Ezen rivalizálással kapcsolatban nyilván feltehetjük a kérdéseket: 1.) Vajon mikor került volna sor az országnak a magyar zsidóság teljes tragédiáját hozó teljes megszállására, ha a magyar kormány – 1941 áprilisa Jugoszláviájához hasonlóan – felül a beugrató, német erőlekötő brit provokációnak? 2.) Vajon milyen valós indok milyen súllyal állt azon tiltás hátterében, hogy a BBC magyar nyelvű adása nem közölhette 1943-ban a lengyel kormányzósági megsemmisítő táborokról szóló cáfolhatatlan bizonyítékokat?! Már az indoklás is beszédes: az antiszemita magyar közvélemény előtt ezek a valószerűtlennek ható híresztelések diszkreditálnák (népszerűtlenné tennék) a brit politikát. Sokkal inkább valószínű: a britek nem akarták felfedni információs kártyáikat az 1943-as tuniszi megadás során megszaporodott német főtiszti hadifoglyok lehallgatásával kapcsolatban. Egyesek ebben a döntésben az ekkor már brit–szovjet kettős ügynökként működő Beneš kezét is benne látják, aki tudatosan kívánt olyan helyzetet teremteni, ahol a magyarok keze bevéreződik. Már maga ez a tény is Magyarország elárulásával egyenlő. Hát még ha hozzávesszük, hogy Borhi László újabb kutatásait, amelyeknek minimumkövetkeztetése, hogy az angolszász hatalmak 1943-44-ben rosszhiszeműen (megtévesztő módon) politizáltak Magyarországgal szemben, és ezen a politikán belül még mindig a britek képviselték a tisztességesebb irányzatot.
1943 nyarán tehát már túl voltunk Sztálingrádon, a doni katasztrófán, a szicíliai, majd a dél-olaszországi partraszálláson, az olasz kiugráson, Kurszkon. Olyan idők voltak ezek, hogy az olyan kommunista agitátorok, mint amilyenek Kádár János, Rajk László és Apró Antal is voltak, Péter János Bethesda-kórházlelkésznél aludhattak meg, mivel a zuglói vasúti megálló, a Bethesda-kerítés hátsó kapuja és a környéken berendezett VKF-II-es T-(találka) lakások között így tudtak feltűnés nélkül közlekedni. A németellenes magyar ellenzék a gyors német összeomlásban bízott, és ennek megfelelően készültek a háború utáni helyzetre. A térségbe való szovjet benyomulás, illetve 1919–20 tanulságaiból való tanulás jeleként értékelték, hogy a szovjet rendszer lazított egyházpolitikáján és bejelentették a KOMINTERN, a kommunista világpárt feloszlását, látszólag szabadabb kezet engedve a helyi kommunista pártoknak a nemzeti sajátosságokhoz való alkalmazkodásra. Egyfajta népfrontos jelleg uralta a legjelentősebb értelmiségi fórum, az 1943 augusztus végi balatonszárszói konferencia vitáit is. A konferenciát a Soli Deo Glória református ifjúsági szervezet üdülőtelepén rendezték. Soos Géza a háború utáni Magyarország sorsának kulcsát abban látta, hogy ne alakuljon ki olyan nemzeti széthullás, mint 1918-19-ben. Ennek érdekében olyan értelmiségieket is meghívott az SDG-konferenciára, akik kifejezetten vallástalanoknak, illetve ateistáknak számítottak. A két –utólagosan – legjelentősebbnek ítélt felszólalás is ilyen személyektől, Németh Lászlótól és Erdei Ferenctől származott. Soos kapott is hideget-meleget az egyházi sajtóban a népi balszárny szerepeltetéséért, de Ravasz László megvédte bizalmasát.
Erdei Ferenc szárszói beszédében már nyíltan azzal számolt, hogy Magyarországra a szovjet hadsereg fog bevonulni. Ennek megfelelően kifejtette: Magyarországon a harmadik útra nincs lehetőség, mert a szegény-paraszti réteg túl széles és a munkásság is sokat erősödött. Ezek a rétegek szocialista rendszert akarnak. Magyarország fejlődését külső okok (vagyis a Szovjetunió) szabják meg. Erdei lényegében azt fejtegette, hogy az új rendszerben a népi mozgalomnak a kommunisták mellé kell állnia, mert csak így lehet programjának a töredékeit megvalósítani.
Németh László hasonlóan borúlátóként értékelte a helyzetet, mégis másként érvelt. Szerinte az „európai üdvösség” semmiképpen nem fog megfelelni a szerves magyar fejlődésnek, az idegenből jövő „megváltók” mindenképpen saját „poglavnik”-jaikat [quislingjeiket] keresik majd. Magyarországon mégis vannak kedvező jelenségek, amelyek egy önhordozó demokrácia kialakítására képesíthetnek. A középosztály érdeklődik a parasztság iránt, a parasztság pedig kezd polgárosodni. Az értelmiség ne legyen kiszolgálója külföldi érdekeknek, hanem legyen akár készen a kétkezi munkára, de Noé bárkájaként fogadjon magába minden értéket, ami az eljövendő magyar élet kulcsa lehet. Vigyázni kell viszont, nehogy a nemzet keze bevéreződjön.
Németh László nem lehetett még olyan információk birtokában sem, mint Soos, aki Svájcon keresztül ekkor már a nemzetközi zsidó szervezetekkel is felvette a kapcsolatot. Az író fentebbi fordulatával azon véleményének adott hangot, hogy minden magyar vért kímélni kell, és el kell kerülni 1919-20 rémítő vörösterror-fehérterror oda-visszacsapásait. Soos is tulajdonképpen magyarmentő (!) tevékenysége alapján karolta fel a zsidó magyarság (más kifejezéssel élve: a magyar zsidóság) ügyét. Frank Tibor és Joó András kutatásaiból tudjuk, hogy a világháború ezen szakaszában Soos már lényegében brit ügynökként fungált, és Wallenberggel való kapcsolatait is ilyen minőségben építette ki. Hazaáruló azonban egyáltalán nem volt, hiszen ő a magyar szuverenitás maradékainak, illetve a magyarság testének megőrzésén munkálkodott, szemben azokkal, akik az országot egzisztenciálisan, társadalmilag, gazdaságilag teljesen ki kívánták szolgáltatni a német hadicélok érdekében.
Milyen mértékű lehetett ilyen körülmények között Soos elárultatás-érzése 1944. december 9-i akciója után! Ekkor ugyanis az amerikaiak – az angoloktól átvéve őt – annyi ideig „vizsgálták” megbízhatóságát, amíg „elévült” a budapesti fegyveres ellenállás számára vitt egyezményes jele, amely megnyitotta volna a várost a menetből való szovjet elfoglalás előtt, megkímélve ezáltal a nagyobb pusztításoktól. A Bécsen túli szovjet előretörés az angolszász hatalmaknak sem állt érdekében, ugyanakkor ezt csakis Budapest heves védelmével tudták elérni. Az ugyanis, hogy az angolszász csapatok Trieszten keresztül a szovjetek elébe vágjanak, nemcsak Sztálin, hanem Tito nem zavarandó érdekkörei miatt sem jöhetett számításba.
A szovjet csizma alá taposott Magyarországon Bibó István 1945 októberében jelentette meg A magyar demokrácia válsága című írását. Ez a pamflet a Németh László-i harmadik út szellemében a Kisgazdapárttól követelte a „reakciós elemektől” való megszabadulást, amelynek fejében mintegy mintegy a kommunisták nevében kecsegtetett azzal, hogy majd ők is nyitottabbak lesznek egy sztálinizmusnál enyhébb, népfrontos jellegű nemzeti kommunizmus követésére. Bibó jó szándékát nincs okunk megkérdőjelezni, ugyanakkor az ekkor már javában zajló Sulyok Dezső elleni akció a kommunisták részéről rosszhiszemű hátsó szándékokkal zajlott. Ahogy Rákosi Mátyás fogalmazott, Sulyokkal csak a „szalámi” első szeletének levágására került sor. Soos Géza is tapasztalta, hogy nyugatbarát pedigréjét csak a kommunista pártba való belépéssel, de legalábbis vele való együttműködési nyilatkozattal tudná „elfeledtetni”. (Hogy azután akár a „beépült áruló” kiváló kreatúráját is meg lehessen belőle konstruálni valamelyik szándékba vett kirakatperben.) Soos Géza ezt már nem vállalhatta. Egykori zsidó származású védence, az akkor már államvédelmis tiszt Molnár László segítségével 1946 júniusában sikerült illegálisan elhagynia az országot, és Svájcban maradt családjához csatlakoznia.
Ilyen lelki mélységek, a totális csapdahelyzet kinyilvánítása nyilatkozik meg Soos Gézának abban a világháború utáni kijelentésében, hogy ő nemzetét (!!!) kívánta szolgálni külügyi szolgálatba lépésével, de utólagosan úgy látja, hogy református lelkipásztorként sokkal többet tehetett volna érte. Amíg Soos amerikai presbiteriánus ösztöndíjjal Genfben lelkészi végzettségét megszerezte, újjáéledni látszottak a Barth és a magyarországi reformátusság közötti szívélyes viszonyok. Utóbbi számára ugyanis a Hromádka-féle nyilatkozatok – utólagos nézőpontból, a II. világháborús kataklizma pusztításainak fényében – próféciának tűntek. Nem lehetett ismeretes, hogy az elhangozás pillanatában a „nagy teológiai példakép” lényegében brit ügynökként tette kijelentéseit, és még kevésbé, hogy a német–svájci teológus időközben a szovjet hírszerzés hálójába is belegabalyodott. Utóbbi számára ugyanis tudottá vált előbbinek a titkárnőjével folytatott házasságtörő viszonya. A kommunista és baloldali sajtó által gerjeszthető botránytól való félelmében Barth egy kívülről–belülről fogott emberré, balról zsarolt náciellenes ellenállóvá vált. Ez a „vergődés” Barth 1948-as és 1952-es magyar vonatkozású megnyilatkozásaiban is nyilván tetten érhető.
Emlékezzünk vissza a Hromádka-botrány szavaira! Tett Barth ehhez kapcsolatos kijelentést a másik totalitarizmusra? Például ebben a formában: „Jézus Krisztus egyháza Sztálin köreiben csak nevetség tárgyává válik, vagy pedig elpusztul. A szovjet szocializmus tudatosan hazug, és kendőzetlenül erőszakra épült diktatúra, a kommunizmus mítoszának nyílt ateizmusa mezében, azzal a szükségszerű következménnyel, hogy az egész állami, társadalmi és kulturális élet területén alapvető embertelenség, szabadságvesztés és jogtalanság uralkodik. Ennek a rendszernek az európai terjeszkedése nemcsak politikai […] hanem teológiai probléma is.” Egyáltalán nem. Sőt a német-svájci teológus a maga körmönfont módján azt “az egyház hetvenéves babiloni fogsága” tételt visszhangozta, amit a valamikori papnövendék Sztálin talált ki Jeremiás próféta könyvének 25. és 27. részei alapján, és amit a szovjet titkosszolgálatokhoz is bekötött egyházi ügynökei buzgón visszhangoztak Közép-Európa-szerte.
Magyarországra 1948. március 22-e és április 5-e között látogatott Karl Barth. A német–svájci teológust bizonyos körök „véres kard”-ként hordoztak körbe az országban. A látogatás egyházpolitikailag Bereczky Albert dunamelléki püspöki választási kampányának részét képezte, valamint a Bereczky–Péter János-féle vonal egyházpolitikai megerősítését szolgálta. Az esemény megalázó mellékeseményei már intő jelül szolgálhattak volna a püspökválasztás ügyében Bereczky Albert mellett végig következetesen kiálló bethánisták számára. Kevésbé ismert ugyanakkor, hogy egy ellenakció is szerveződött. Az úgynevezett „ébredésiek”-kel szemben a dunántúli egyházias belmisszió és a debreceni egyházépítő ortodoxia körei William Abraham van Dekker groningeni egyetemi tanárnak, a holland református államegyház (Hervormde Kerk) losdorpi lelkipásztorának a Debreceni Református Kollégium tiszteletbeli doktori címet adományozott. Van Dekker több teológiai és egyházi mű szerzője volt, és Antal Géza, valamint Győry Elemér dunántúli püspökökkel alakított ki mély barátságot. Magyarországról és a Magyarországi Református Egyházról is számos cikket és tanulmányt írt. A húszas évek elejének hollandiai gyermeküdültetésének egyik fő szervezőjeként tanult meg feleségestől magyarul. Áldozatos munkásságáért a magyar kormánytól megkapta a Vöröskereszt Érdemrendet. Végig Magyarország őszinte és megértő barátja maradt. A magyar nyelvet kitűnően bírta, és 1948. március 16-i debreceni székfoglalóját is magyarul kívánta volna megtartani. Székfoglaló előadása egyfajta ellenpontozása, árnyalása lett volna a következetes náciellenességével hírnevet szerzett Barthnak, aki ekkor már a Bereczky–Péter-féle aktuális klikk és érdekszövetség félretájékoztatásai alapján írta magyar híveinek szóló útmutatásait. Van Dekker mellé álltak olyan valamikori neves magyar barthiánusok is. Révész Imre és Vasady Béla nyilván érzékelték, hogy ez a Barth már nem egészen az a Barth, akit ők korábban annyira tiszteltek.
A német elnyomás idején a Hollandiai Református Egyház (Hervoormde Kerk) által kifejtett ellenállás példái fontos áthallásokkal rendelkeztek volna az aktuális magyarországi helyzet tekintetében is, de még fontosabb szerepe lehetett volna a körút személyes találkozásainak, amelyek alkalmat adtak volna a magyar reformátusság valódi helyzetének, az erősödő kommunista elnyomásnak a feltárására. Bár a magyar kormány népszerűségi okokból nem merte nyíltan megtagadni van Dekker beutazási engedélyét, a piszkos munkát elvégezték helyette a németországi és ausztriai szovjet megszállási zónák főparancsnokságai, amelyek álságos módon nem engedélyezték a holland professzor átutazását. A vasfüggöny egyházi értelemben is végleg legördült.
Az írás elején feltettük a kérdést: Mi is valójában a református egyház Soos (vagy Soós) Géza-jelensége? Az elmondottak fényében a válasz egyértelmű: a magyar nemzetnek totalitárius ideológiák és diktatúrák szorításában való vergődése egyháztörténeti szemszögből nézve. Ennek kapcsán hadd utasítsuk vissza azt az alantas holokausztrelativizálást, amit Monostori Tibor ÉS-beli cikkével elkövet. Ha bizonyos emberek mindenre, aki nem ért egyet a hozzájuk hasonló provokátorokkal, farkast kiáltanak, hogyan kapjunk akkor kapára, kaszára, ha a féreg már tényleg a kertjeink alatt kószál?! Vajon csak nekem tűnik továbbá véletlennek, hogy Monostori Tibor mindig éppen akkor aktivizálja magát, amikor női alteregója pörölyként indul a katolikus egyház ellen?! Mindketten a liberális média gőzhengere segítségével dolgoznak, csak a helyzethez alkalmazott módszereik mások. Míg Perintfalvi elbizonytalanító hangulatot kíván gerjeszteni, Monostori Tibor színleg csupán a „bálványimádó” „fundamentalisták”-at ostorozza. Valójában mindketten egyház és vallás ellen lázítanak. A katolikus, illetve református ellen. Fölszólítgatják a „bujkálni kényszerülő” kihasználtakat/haladókat, hogy jöjjenek ki a „fényre”, lázadjanak a katolikus/református berkekben őket elnyomó „hierarchák”/„bálványimádó újnácik” ellen. Katolikus ügyekben nem tisztem szót emelni. Azt azonban nyomatékkal kijelenthetem, a Monostori Tibor által kreált mesterkélt–kifacsart Soós Géza-kép semmiképpen nem feleltethető meg a valós személy történeti képének. Monostori Tibor nem tud olyan valós történeti szempontot találni, ami ne azt bizonyítaná, a totális beszorítottságban csakis az az Isten lehet a magyar nemzet egyetlen reménye, aki mellett a tántoríthatatlan Krisztus- és Biblia-hűség tarthatja meg a lelkeket. Az elmondottak tükrében őszintén remélem, hogy vitapartnerem a 17. századi németalföldi–magyar kapcsolatokkal kapcsolatban objektívebb és reálisabb gondolatokat visz a tudományos és érdeklődő közönség történeti tudatába, mint tette azt Soos Gézával kapcsolatban. Ha már egyszer feltétlenül ezt az áldott emlékű, nagy tehetségű, emberi szempontból jobb sorsra érdemes református atyafit szeretné „személyes hősé”-nek választani, akkor ne faragjon belőle a saját ízlésének megfelelő progresszív bálványt!
