Alapige: 2Sám 21, 1-14.
Dávid király az Úr kijelentése nyomán (a szöveg nem írja, hogy próféták vagy az Urim és Tummim sorsvető kövei és pálcikái útján) megtudta, hogy egy három éve makacsul visszatérő aszály isteni büntetés: Saul királynak Gibeon szentélyszolga-város lakóin tett véres erőszaktétele miatt történt.
A gibeoniták kereken és határozottan visszautasították a vérdíjban biztosított kárpótlás lehetőségét (4. v.). A pénzbeli váltság lehetőséget valószínűleg Dávid király ajánlotta fel még a tárgyalások korábbi fázisában – bizonyosan már akkor is valamikori barátja, Jonathán trónörökös maradéka iránti, esküvel erősített hűségére (7. v. vö. 1Sám 18, 3; 20, 15; 42; 23, 17-18) tekintettel igyekezett a dolgokat kormányozni.
Az egyezséget az Izrael és Júda közé beékelődött kánaánita származékok már csak azért sem fogadhatták el, mert a “szemet szemért, fogat fogért” elv (2Móz 21, 24; 3Móz 24, 20; 5Móz 19, 21) elv alapján lehetetlen volt számukra karddal végzett öldöklést arannyal és ezüsttel meg nem történtté tenni. Az előző királyt “Izráel és Júda nemzetsége iránti buzgalma” (ma úgy mondanánk: rossz értelemben vett nacionalizmusa) vezette. Ahogy jogtalan (vö. Józs 9. rész) és válogatás nélküli öldöklésével a “gójim” kiirtására (etnikai tisztogatásra) tört, úgy akartak most ők szimbolikusan Saul egész nemzetségén véres bosszút állni.
Sajnos semmi olyasmiről nem olvasunk, hogy Dávid király újra megkérdezte volna az Urat (ahogyan azt korábban helyesen tette). Izráel legfőbb ítélőszékébe ülve most már elég bölcsnek érezte magát (vagy legalábbis ilyennek kellett vagy akart mutatkozni). A gibeoniták jajgatásba burkolt lihegő bosszúvágyának engedett: átadta nekik Saul hét családtagját. Királyként járt el bolondul, vétke így kettős súllyal esett latba: Megszegte a „Meg ne ölettessenek az atyák a fiakért, se a fiak meg ne ölettessenek az atyákért; ki-ki az ő bűnéért haljon meg.” (5Móz 24, 16) parancsát; 2.) pogány kivégzéssel tette tisztátalanná Izrael földjét. (vö. 5Móz 21, 23) A gibeoniták álszentségének ékes példája volt, hogy a demonstratív bosszút (agyonverés és felakasztva közszemlére tétel) „az Úr színe előtt” hajtották végre. Mintha az Úr gyönyörködött volna az ő bosszújukban!
A Mindenható még az átkozottnak kijelentett kánaánita királyokkal szemben is legalább annyi kegyet gyakorolt, hogy a bűnös testeket még aznap napszálltakor kővel takartatta el szent színe elől, amely halom azonban népe számára figyelmeztető mementóul szolgált. (vö. Józs 10, 26-27) Dávid király idejében az Úr nem is engesztelődött ki a „(saját) bosszú áldozatától”. Haragja az árpaaratás kezdetétől a korai esőkig (áprilistól szeptemberig) tovább izzott.
Saul ágyasában, Rizpában, a bosszú áldozatául esett két gyermek anyjában azonban a mérhetetlen gyász áldozatos szeretete ébredt. „Vőn [vett] […] Ajának leánya egy zsákruhát, és kiteríté azt magának a kősziklán […], és nem engedé az égi madarakat azokra [a felakasztott holttestekre] szállani nappal, sem pedig a mezei vadakat éjszaka.” Az áldozatos és szerető gyász Dávid királyt igazi kötelességére figyelmeztette. Végleg rendezte a Kis-sírbolt sorsát, Saul apai felmenőjéhez és nemzetségének névadójához gyűjtve mégoly kemény és átkos körülmények között elhalt Benjámin-törzsi leszármazottakat. Ez engesztelte végül meg a Magasságost, hogy újra elhozza az oly régen várt felüdítő időket.
Ma háború árnyéka vetül ránk. A háborús eszkaláció fenyegető rémei közepette emlékezünk meg újra az előző világégés holokausztjáról. Saját személyes bűneinket is bánva, Isten jó és szentséges akarata előtt meghajolva látjuk be: Egy romlott világban sokszor Istennek magának is be kell vállalnia, hogy keményen (nagy kegyetlenséggel) kell helyreállítania az Ő igazsága iránti tiszteletet, ami nem elválasztható az Ő szentségétől és dicsőségétől. Mindenható gondviselő ereje titokzatos utakon járva, sokszor istentelen eszközöket választ ki bosszúja végrehajtóiul, mégis megőrzi magát tőlük tisztán és érintetlenül. Jelképesen most újra eltemetjük egy istentelen és embertelen diktatúra áldozatául estt ártatlan zsidó honfitársainkat, és – Dávid király módján – gyilkosaikat egyaránt.
Közben mi, keresztyének magunkra vesszük Megváltó Urunknak, a názáreti Úr Jézus Krisztusnak figyelmeztetését, és így imádkozunk:
