Kelt levelem: irodám magányában, október 17-én.
Kedves Barátom!
Csendes gondolataim közé egy emlékem csúszott hirtelen a minap. Valakivel, pár évvel ezelőtt azon vitatkoztunk, hogy át kell gondolni magát az ’egyház fogalmát’. Idős Testvérem mindenféle érvvel le akarta söpörni ezt a vélekedésemet, de akárhonnan közelítettük meg a dolgot, csak oda lyukadtunk ki, hogy mégis feltétlenül szükséges lenne ezt átgondolni. Végül ő maga is beismerte ezt a szükségszerűséget. Valaki ezt, az új utak keresése tekintetében egy múlt hét végi konferencián így fogalmazta meg továbbá: az új utak kereséséhez szükséges ’a régi evidenciák újra gondolása’.
Ilyen régi, bibliai, hitvallásos és reformátori evidencia az egyházfogalom is, ill. ennek gyakorlati képviselete. Gondolataimban az egyházfogalom úgy él, mintha egy poros, ódon padlásra mennék fel, s ott, a réges-régen odalökött, évszázados könyvek között, a vastag por alól félig kilátszana egy könyvcím: ’egyháztan’. Látszik a kopott könyvön, hogy régente sokat forgathatták, mára azonban elfeküdt a padlás mélyén, vastag por alatt. Mivel az egyház fogalma, de leginkább ennek gyakorlati képviselete valóban csak az ideák között él mára, bár tanítva voltunk és vagyunk rá a teológiákon minden nemzedékben. De igazán képviselve igehirdetésekben, egyházszervezésben, gyülekezetek napi valóságát tekintve, úgy látom: nincsen.
S itt újra előkandikál ama kincstári optimizmus: hogy honnan közelítem meg a kérdést? Onnan-e, hogy örüljünk, hogy emberek jönnek hozzánk, időről-időre; és őket tartsuk meg mindenáron, kerülve nehezen emészthető kérdéseket? Nagy kísértés ez. A száraz idők kísértése, az idők opportunizmusa, haszonelvűsége, és elvtelen alkalmazkodás az adott korszakhoz. Mintha az igei kijelentés, a teológia egy dolog lenne, az egyház napi élete meg megint más dolog. Azt gondolom, hogy nem szabadna hagynunk, hogy az aktuális helyzet, az adott időbeli felállás éket verjen a bibliai teológia elvei, és annak gyakorlati megvalósítása közé.
Mert mi az egyház? És kik annak igazi tagjai? Az egyház Istennek minden népből és nemzetségből, nemzedékről-nemzedékre elhívott, kihívott népe, akik felelősséggel válaszoltak Isten elhívó kegyelmére, és életüket Istenhez kötötték, elfogadva Jézus Krisztusnak, értük hozott tökéletes és üdvösségre elégséges áldozatát, átmenve a megtérés és újjászületés fürdőjén. Az egyház így Isten népe, népek és felekezetek közé szórva. S az ilyen elhívott, belső döntésen átment emberek annak igazi tagjai. Nem mindenki tartozik tehát Isten népéhez, aki felekezetekhez kötődik, ill. gyülekezetbe jár. Eddig talán mindenkivel egyet is érthetünk.
De vess egy pillantást ennek az ideának a gyakorlati képviseletére! Nevezetesen, hogy miként, hogyan kezeljük azokat, akik hozzánk jönnek? Isten népeként, vagy missziói „területként”. Természetesen mindkettő hangsúlyos, a kiválasztás elvén, hiszen nem tudjuk, hogy a ma még a templompadokban álmosan ücsörgők közül holnap kit forrósít át Isten Szentlelke, és ki válik szív szerint is az egyház tagjává? Gyülekezeteinkben, egyházunkban az is evidencia, Jézusnak a tengerbe vetett hálóról szóló példázata alapján, valamint a napi tapasztalatok szerint is, hogy közöttünk is együtt van a jó és a rossz, hívő és nem hívő. Az arányok fontosak itt, igehirdetéseink irányultságában, illetve lelkigondozásunkban, egyháztagjainkhoz való hozzáállásunkban. Érzékeled, hogy a fentiek mennyi kérdést vetnek fel?
Első renden egy tétova dilemmát: mit kezdjünk a mai időkben, a sorvadás korában azokkal, akik falun még el-eljárnak a templomokba? Akikről valaki azt mondta: ostorral sem lehetne őket elkergetni onnan, ami így, feltétlenül túlzás. Nagy bölcsesség szükségeltetik ahhoz, hogy valaki konzekvensen biblikus maradhasson igehirdetésében, a bibliai-kálvini, és hitvallásos egyházlátásban, s hogy mindezt bántó él nélkül, de határozottan képviselhesse a gyülekezetében. Nagy bölcsesség kell ahhoz, hogy együtt tartsuk a látható és láthatatlan egyházat! Két végletet figyeltem meg itt: vagy olyannyira a láthatatlan egyház tagjaira koncentrálunk, hogy egészen drasztikusan elkülönül a láthatatlan egyház, és annak tagjai, a megtért, újjászületett emberek a többitől, a gyülekezeten belül. Persze, ezt is megszokják idővel az emberek. És azt gondolom, hogy ez még mindig feltétlenül jobb, mint a másik vége a dolognak: amikor mindenkit egy kalap alá veszünk. Mindenki Isten népe, és a vallásos embereket, akiknek a templomozás csak a magukról alkotott jó képhez szükséges, (Én bizony egy derék, becsületes, vasárnap templomba járó ember vagyok! Rendben az életem!) beleringatjuk ebbe a halálos alvásba.
A napi gyakorlat igazából aztán az, hogy visszahúzódunk az igehirdetések ilyen értelemben „személytelen” pányvái mögé. Azaz, tudjuk, hogy ki az, akiben alig lehet több, mint formális vallásosság, hiszen az évek alatt elhangzott, sokszor megnyilvánulásai beszédesek e téren. Tudjuk, hogy sokkal többen vannak ilyenek gyülekezeteinkben, és erre azért reagálunk is, hol finomabban, hol erősebben igehirdetéseinkben. Azonban a közös igehirdetés, személyes megszólítás nélkül, azt a lehetőséget is magába foglalja, hogy „akinek inge, vegye magára”. S általában éppen azok nem veszik magukra, akik lelkileg süketek. Nem elítélhető ez a gyakorlat, mivel a türelem rózsát terem(het). Azonban mindenképpen szükséges lenne e téren is új ugart szántani. Persze, hogyan?
Másodszor felveti ez azt a kérdést is, hogy miként prédikáljunk? Nyilván ez a gyülekezet összetételének is a függvénye. Értve ezt úgy, hogy ahol valóban együtt él a látható és a láthatatlan egyház, ahol vannak Isten hívására őszintén felelő és megindult életű emberek, de ott vannak azok is – többségként, csaknem mindenütt – akik még nem feletek szív szerint Isten megszólítására és életüket nem adták át neki, hogyan végezzük az igehirdetést? Milyen arányban legyen ott igehirdetésünkben, egyszerre és egy időben a megszólító evangélium, és a hitmélyítő tanítás? Vigyázván arra, hogy így is gondozzuk azokat, akik hitben élnek, de el ne ringassuk, hanem felelősen döntésre nógassuk azokat, akik még nem döntöttek Jézus Krisztus mellett? Ehhez bölcsesség, és látás kell! S ez bizony nem a könnyebb ellenállás iránya. Ez az átgondolt, elkért gyülekezeti forgolódás, gyülekezetépítés iránya.
Harmadszor felveti ez a dolog, a mit prédikáljunk kérdését is! Valaki ezt így mondta, a mai evangélizáció régi-új útjait taglalva: Krisztust magát hirdessük. A kínálat ma legtöbbször a boldogság, ha megtalálod Istent, az értelmes élet, ha megleled őt, s ezek mind fontosak. De Isten legnagyobb ajándéka Krisztus – maga! Azt hiszem, ez lesz az az új út, amibe látható és láthatatlan egyház felé való szolgálatunk egyszerre belefér: Krisztust – magát prédikálni, az evangélium teljességében! Hol vannak ennek az útjai? És ki tanít meg rá engem, nyomorult bűnöst?
Érzékeled, hogy mindezek a felvetések, hova csúcsosodnak ki: az új lelkipásztor nemzedékhez. Kik vagyunk mi? És kik lesznek ők? Mi, a rendszerváltás előtti-alatti-utáni felszabadulásos, kicsit ébredéses időszak gyermekei vagyunk. Annak az időnek a fiai, amikor az emberi szabadság eufóriájába beleszövődött a bűnből való felszabadulás eufóriája is, de sajnos, mint előző leveleim egyikében írtam volt, azt a korszakot ettől, nem lehet igazán ébredéses időnek nevezni. De azért voltak ébredések, megújulások akkor. Ma ezek megritkultak. Az ezékieli látomás telepszik korszakunkra, egyházunkra. De mi, még egy más fajsúlyú időszakban szólíttattunk meg Isten által. És igazán megszólíttattunk általa. A pataki évfolyamunkból alig tudnék neked olyan embert mondani, aki nem igazán, szív szerinti gyermeke Istennek. Akkor százötvenen voltunk a teológián. Ma pontosan a fele. S ami általános vélemény: a felsőoktatásba jelentkezők leggyengébbje megy a teológiá(k)ra. Tanárok, értelmesebb, felső éves diákok panaszolják ezt. S eme tény nem csupán az értelmi kategóriákat, kvalitást jelenti, hanem a hitbelit is. De fel kell venni mindenkit, mert élni kell, a fejkvóta kell, mert mind e mögött egzisztenciák, családok, életek vannak, akiket nem lehet csak úgy utcára tenni. A fűrész hangja pedig egyre hallik, hol hangosabban, hol halkabban, s ki tudja, hol jár már egyházunk fájában, vágva azt – magunk alatt.
Itt megint csak egyik gondolat visszavezetett a másikhoz. Rengeteg ilyen, gondolatbeli kört jártam már meg, az egyházfogalmat is ideértve, és mindegyik afelé tendált, hogy ennek a mai, népegyházi jellegnek át kell alakulnia. Nem tartható fenn már sokáig. De a kérdés, hogy ki alakítja? Egy jeles teológus, a láthatatlan egyházhoz tartozók – így mondom – egyik vezéralakja mondta el nem olyan régen nekem, hogy fordulóponthoz érkeztünk el. S ha ki nem könyörgünk Istentől valamit, ha nem tudunk lépni valamit, akkor összeomlás lesz a vége. Hát, nehéz kimondani, de én is így látom. De azért reménykedem! Hogy ebbéli reménységemben ki osztozik velem, én nem tudom…
Szerető szívvel:
Kereső Sándor
