Az 1723. évi IX. tc.
Az 1715. évi törvények az állandó (1755-től császári–királyi) hadsereg magyar ezredeinek felállításáról, valamint II. Rákóczi Ferenc megnotázásáról nevezetesek. (Ha a nagyságos fejedelem és hívei a törvény kihirdetésétől kezdve hat héten belül nem tették le az uralkodói hűségesküt, bűnügyi keresetlevelet adtak ki ellenük, tehát notórius felség- és hazaárulókká váltak.) Az 1723. évi törvények becikkelyezték a Pragmatica Sanctiot, felállították a Helytartótanácsot, valamint a közigazgatástól elválasztott felsőbb fokú bírósági rendszert (kerületi – Királyi – Hétszemélyes Táblákat), illetve legalizálták az ország Habsburg-toborzású benépesítését (Impopulatioját), az úgynevezett Schwabenzugot, öt év adómentességet biztosítva a földműveseknek, tizenötöt a kézműveseknek. Beadásra került egy a Tisza-szabályozást megelőlegező Károlyi Sándor-féle tervezet is, amelyet azonban akkor még nem vettek komolyabb tárgyalási sorozatba.
Ezen intézkedések évszázados, 1848-ig, 1918-ig, napjainkig terjedő hatással bírtak. Van azonban ennek a 300 évvel ezelőtti eseménynek egy még kevésbé ismert vallásügyi vonatkozása is, amely újabb rendszerváltó szereppel bírt, de csak 1781-ig vagy 1791-ig maradt meghatározó. Ennek megértéséhez azonban vissza kell egy kicsit lépnünk az időben.
A Rákóczi-féle rendi konföderátusok képviselői által 1711. május 11-én aláírt szatmári békében a vallásügy jelentőségét mutatja, hogy a róla való intézkedés közvetlenül a két első, kegyelmi pont (amnesztia) után következik. Ez a rendelkezés lakonikusan ennyit mond ki: Ő császári és koronás király i felsége a vallás ügyében meghozott törvényeket megtartja, és a vallás szabad gyakorlatát megengedi. De melyek ezek az elfogadott törvények, és mit jelent az ezek alapján értett szabad vallásgyakorlat? Habsburg értelmezés szerint az 1604. évi (betoldott) XXII. tc., az 1681. évi XXV. és XXVI. törvénycikkek, valamint az utóbbit Buda felszabadítása után kiegészítő 1687. évi XXI. tc.
Az első artikulus eredetileg megerősítette és fölújította volna az eretnekek ellen hozott összes törvényeket, és a bennük foglalt szigorú büntetések végrehajtásával fenyegette meg mindazokat, akik a királyi tilalom ellen a vallás ügyét az országgyűléseken szóba merik hozni. Bár ez a cikkely később – az uralkodó ház iránti kíméletből – meghagyatott a Corpus Iurisban, de – a rendekre tekintettel – hiányos szöveggel került oda bele. A szöveg még így is a Regnum Marianum első hivatalos megfogalmazásának tekinthető:
„A császári és királyi szent felség, a boldog emlékű néhai felséges őseinek és elődeinek, úgy a római császároknak, mint a magyar királyoknak a példájára, a szentséges római katolikus hitet és vallást őszintén vallja, és azt országaiban és tartományaiban is, főképpen e Magyarországában az annyi tévtanoktól és felekezetektől megtisztítva, a mindenható Isten dicséretére és dicsőségére mindenütt felvirágoztatni és terjeszteni óhajtja, és uralkodói köteles tiszténél fogva azt tehetségéhez képest megoltalmazni és megvédelmezni törekszik.”
Hogy a bécsi udvar mennyire az eredeti szövegvariánst tekintette mérvadónak, mutatja, hogy a szatmári „vallásbékét” becikkelyező 1715. évi XXX. tc. azonnal kitiltotta a vallásügyet az országgyűlési tárgyak közül, uralkodói rendelkezés alá utalva őket.
Az 1681-es törvények meg kívánták törni a Magyar Királyság alkotmányos különállása és a vallásszabadság (az úgynevezett libertas regni és a libertas religionis) között a 17. század eleje óta történetileg kialakult szerves kapcsolatot. Azzal a rendelkezéssel, miszerint az időközben elvett templomok a katolikusok kezén hagyatnak felfüggesztették az 1606-os bécsi és az 1645-ös linzi, valamint ezek 1608-as és 1647-es törvényes becikkelyezéseit, miszerint a vallásszabadság a jobbágyokra is kiterjed és a templomokkal együtt értendő.
Az 1647-es „una cum templis” klauzula azt jelentette, hogy a templom nem vehető el az azt építő és használó közösségtől. Ezzel szemben az 1681-es törvények törvények megerősítették a kegyuraságot, ami építtetői-jövedelemrendelői jogon a mindenkori aktuális földesuraságot nevezte meg a templom kvázi-tulajdonosaként. Templomtartási jogaik elvételéért cserében a két bevett protestáns felekezet részére vármegyénként kijelöltek egy-egy olyan települést (Sopron vármegyében csupán egyet, az evangélikusok részére), ahol templomnak, parókiának, iskolaépületnek és temetőnek való telket kaptak.
Ez a rendelkezés akkor azt jelentette, hogy saját erőből templomot, iskolát építhettek, lelkészt és iskolamestert tarthattak fenn, és ezek érdekében a köz- (értsd: földesúri vagy községi–önkormányzati) jövedelmekből is részesülhettek. Ezt a helyzetet egészítették ki 1687-ben a valamikori a Veszprémtől Szatmárig terjedő „végvári övezet” vármegyéinek településeire.
Ezek a törvények kaptak 1691-ben egy olyan jezsuita értelmű magyarázatot (Explanatio Leopoldina), mely rendeleti úton törvényellenes módon tett megkülönböztetést a nyilvános és a magán vallásgyakorlati szabadság között. Eszerint az artikuláris helyeket a protestánsok nem az elvett templomaikért kárpótlásul kapták, hanem azért, hogy csak ott lehessen nyilvános vallásgyakorlati joguk.
Ez praktikus módon azt jelentette, hogy a nem artikuláris helyek protestánsai a területileg illetékes katolikus plébános joghatósága alá lettek rendelve. Ez a rendelkezés természetesen nem vonatkozott a nemességre, amelynek káplántartási jogát továbbra is biztosították. A kisnemesi falvak így építhettek saját templomot, de – legalábbis elméletileg – ide csak a családtagok és a háziszolgák járhattak. A nem artikuláris helyeken élő protestáns jobbágyok a keresztelésért, esketésért, temetésért igénybe vehették a nyilvános (!) lelkészek szolgálatát, ha az érte lerovandó illetéket (az úgynevezett stólát) előzetesen (!) lerótták saját (?!) plébánosuknak.
Arról az 1701-es rendeletről, amely a fegyverjogon bírt (török alól felszabadított valamikori hódoltsági) területeken kizárólag a katolikus vallás szabad gyakorlatát engedélyezte, éppen csak említést teszünk, hiszen végrehajtására sem idő, sem mód nem volt, és az 1703-ban kitört Rákóczi-féle szabadságharc hamarosan ad acta is tette ezt az intézkedést. 1723-ra azonban a helyzet alapjaiban változott meg.
1723-ra nemcsak Magyarország pacifikálása sikerült, de 1716-ban az utolsó török-megszállta terület, a Temesköz felszabadítása is sikerrel ment végbe, amely veszteséget az 1718-as pozsareváci békében a Fényességes Portának is el kellett ismernie. Ilyen körülmények között a éppen az 1723. évi IX. tc. által a Habsburg-ház legalizáltatta a balkáni szerbek és románok bevándoroltatását. A főbenjáró (fővesztés terhének kimondását lehetővé tevő) bűnök közé sorolták ugyanis az azon menekültekre való rátámadást, akik a törökök keresztyén alattvalóiként a Szent Korona országainak és tartományainak területén kerestek menedéket.
A délvidéki (szlavóniai, szerémségi, Bács-Bodrog vármegyei – szerbesen bácskai -, bánsági – románosan bánáti – szerbek bevándor(o)l(tat)ása részben már korábban lezajlott. 1732-ben Innocenţie Micu-Klein püspök úgy nevezte a románságot „Erdély legnépesebb nemzeté”-nek, hogy a magyarokat és a székelyeket külön számolta. Amikor azonban az 1736-39-es török háborúban elveszett Kis-Oláhország, az ottani románok a „lábukkal szavaztak”. A rendezettebb, humánusabb (nyugatias) erdélyi viszonyok mellett tették le a voksukat a (balkáni) fanarióta uralommal szemben. Ez a tömeges bevándorlás 1760-ra gyökeresen átalakította Erdély etnikai arculatát. A románság aránya a 30%-ot meghaladó értékről 50% fölé nőtt. Az 1744. évi erdélyi országgyűlésen a rendek hiába igyekeztek az udvar figyelmét felhívni arra, hogy a műveletlenebb és idegen erkölcsökhöz szokott tömegekkel feldúsult románság veszélyt képez, Bécs – részben az 1723. évi IX. törvénycikkre tekintettel – szó nélkül hagyta ezeket az aggályokat. A magyar és szász földesura(ságo)k (a városok ebben az értelemben kollektív földesuraknak számítottak) alapvetően emiatt folyamodtak a bevándorlók kényszerű letelepítéséhez, még ha „magyar jobbágy állandó háborúság (vagyis hogy öntudatos, nehezen robotoltatható), cigány jobbágy galamb mennyország (vagyis hogy hamar odébbáll), oláh jobbágy túrós gazdagság (vagyis hogy a pásztortermékekből akkor is adóztatható, ha gabonafélékből csak annyit termel, amit majorsági munkára hajtva robotban ki lehet belőle sajtolni)” elve alapján a későbbiekben a későbbiekben némi gazdasági megfontolás is szűrődött a dologba.
A szerb és román bevándor(o)l(tat)ás és a protestánsellenesség között nem akarunk direkt kapcsolatot látni egyfajta hungarofóbia értelmében. A kor más logika alapján működött. A magyar nemzet a nemességet jelentette, amelybe rendi alapon a román anyanyelvű kisnemes is beletartozott, ellenben a magyar nyelvű jobbágy is ki volt belőle zárva, mivel nem rendelkezett társadalmi kiváltságokkal. Ugyanakkor tény, hogy Bécs a görög szertartásúakat a katolicizmus segéderőinek tekintette amennyiben az akár a kurucos és protestáns meghatározottságúnak tekintett (köz)nemességgel szemben is felhasználható volt. Mivel azonban a vallási és az etnikai meghatározottságok között szoros volt az összefüggés, a különböző rendelkezések óhatatlanul rendelkeztek nemzeti(ségi) mellékhatásokkal is.
Nem véletlen tehát, hogy az 1723. évi IX. tc. egy másik paragrafusa tovább szűkíthette a vallásszabadság jogát, mivel a főbenjáró bűnök közé ismételten bevették a nyilvános eretnekség tényállását. Ez praktikusan azt jelentette, hogy a katolikus egyházat és vallást elhagyókat aposztatává (hitehagyóvá) nyilvánították, és – enyhébb esetben, protestáns dominanciájú közegben is – egyéb jogkövetkezmények elszenvedése mellett, súlyosnak számító, száz rénes (rajnai) forintot kitevő pénzbüntetéssel sújtották őket. Az „egyéb jogkövetkezmények elszenvedése” a Werbőczi-féle Tripartitumba belefoglalt perjurium (esküszegés) büntetését jelentette. Akire ezt a bűnt kimondták, azt kizárták a hivatalképességből, birtokjogból, felperességből.
Tehát egy katolikus dominanciájú közeg a „hitehagyó”-nak tekintett tagját minden javaiból és örökségéből kiforgathatta, és az így megbüntetett még törvényes igazát is hiába kereste. Először ezt a szabályt csak a született katolikusokra alkalmazták, később azonban már a katolizált protestánsoktól (az úgynevezett konvertitáktól) is megvonták azt a jogot, hogy meggondolva magukat visszatérhessenek arra a hitre, amiben születtek.
