A hazai progresszív-baloldali narratívában az utóbbi időszakban visszatérő elemként találkozhatunk azzal, hogy következetesen, s újra meg újra arra törekszenek, hogy mind a náci kollaboránsok, mind a békepapság bélyegét rányomják a hitvalló keresztyénekre.
Ennek fényében rendre párhuzamot vonnak köztünk, hitvallók között, s azok között az egykori egyházi emberek között, akik Hitler és Szálasi rendszerét, vagy épp a kommunizmust szolgálják ki. Állításukat pedig arra alapozzák, hogy bizonyos családpolitikai kérdésekben a hitvallók és a jelenlegi magyar kormány között egyetértés van: pl. velük egyképpen elvetjük a szivárványvallást, a melegházasságot vagy épp a transz ideológiát.
Ezzel párhuzamosan pedig magukat úgy tüntetik fel, mint ha ők lennének azoknak az örökösei, akik a náci vagy kommunista diktatúrák idején, sokszor kisebbségbe, üldözve, de küzdtek az egyház állami/ideológiai megszállása ellen, s azért, hogy a Krisztusról szóló evangéliumot ne torzítsák el, vagy töltsék fel ideológiai maszlaggal akár teljes igeszakaszok totális „kicenzúrázása” árán is.
Ugyanakkor, ez a vád valójában nem több, mint rágalom, ami ráadásul nem is állhatna távolabb a valóságtól!
Mit jelent ugyanis békepapnak vagy mai kollaboránsnak lenni? Gyakorlatilag azt, hogy az illető keresztyén, vagy épp lelkipásztor feladja a biblikus-hitvallásos tanítást az épp uralkodó ideológia kedvéért, meggyőződésből és/vagy érdekből. Sok ilyen volt – ez tény.
A náci Németországban például a Hitvalló Egyház volt kisebbségben, a többség inkább behódolt. A szocialista rendszerekben nem kevesen voltak, akik azért cserébe, hogy békén hagyják őket, hallgatólagosan vagy tevékenyen kiegyeztek a kommunizmussal, s csak kevesen voltak azok, akik nem egyszer a szabadságuk, vagy az életük veszélyeztetése árán is felszólaltak a rendszer hamis „evangéliuma” ellen, s kiálltak az Ige igazsága mellett.
S kik azok, akik valójában ugyanígy vannak jelen a mai keresztyén és egyházi közbeszédben?
Pont a progresszív-baloldal „keresztény” képviselői. Ők azok, akik feladták a biblikus-hitvallásos tanítást. Ők azok, akik megtagadták az Ige igazságát. Ők azok, akik egyenesen szembe mennek a Szentírással, s tagadják azt, ami abban fekete-fehéren le van írva.
Tagadják például azt, hogy az élet a fogantatással kezdődik, s az abortusz borzalmas gyilkosság.
Tagadják, hogy a házasságot Isten egy férfi és egy nő között rendelte el, s hogy a nemi élet ezen kívüli megélésének minden formája bűn, – sőt, azt követelik, hogy keresztyén berkeken belül is váljon elfogadottá a melegházasság és a poliamória.
Tagadják, hogy Isten az embert férfivé és nővé teremtette, s hogy csupán ez a két nem van, ami között nincs átjárkálás.
Tagadják, hogy az ember bűnös és megváltásra, megújulásra, s a bűntől való szabadulásra szorul – s ez által azt is tagadják, hogy Krisztus kereszthalála a bűntől való megváltásunk csodálatos aktusa. Sőt – nem egyszer magát a feltámadást is tagadják, épp úgy, ahogy azt is, hogy Jézus Krisztus több lett volna egy mindenkit sziruposan körbeszeretgető forradalmár hippinél.
S miért tagadják? Azért, mert ők nem Jézus Krisztust szolgálják már többé, mert
lepaktáltak az épp uralkodó eszmei áramlattal, melyet a progresszív baloldal, illetve az azzal összefonódó woke mozgalom képvisel, s melynek alapja a kultúrmarxizmus.
Ennek az eszmének persze nincs Hitlerje vagy Rákosija, de van hatalmas, multinacionális vállalatokon keresztül uralkodó mélyállama és kormányokon felül álló, és kormányokat sokszor nyíltan becsicskító szupranacionális hálózata. Vannak ideológusai, papjai, misszionáriusai.
Olyan eszme ez, mely semmiben sem marad el a nácizmustól és a kommunizmustól, s mely semmivel sem követel kevesebb emberéletet, mint azok. (A szintén progresszív, s progresszív-baloldali oldalon kötelezően vallott „választáspártiságnak” köszönhetően mostanra eljutottunk odáig, hogy a világon a vezető halálok az abortusz, a magzatgyilkosság – s mégis, a progresszió élharcosai azokat támadják durván, akik életpártiak és adott esetben életpárti rendelkezéseket hoznak. Meggyőződésem egyébként, hogy az utókor erre a korra épp úgy borzadva fog tekinteni, mint mi tekintünk a holokausztra vagy a holodomorra. Zárójel bezárva)
A progresszív „keresztyének” idehaza épp úgy, mint külföldön tehát egy ideológia feltétlen kiszolgálói.
Olyan emberek, akik az uralkodó világi eszmét a Szentírás és Isten elé helyezik, bálványként imádják – s ennek szellemében szolgálják ki azt, illetve annak a vezetőit, a Szentírás kiforgatása és kicenzúrázása, s az igaz tanítás megtagadása árán.
Velük ellentétben viszont mi, hitvalló keresztyének mindenben és mindenek felett a Szentíráshoz ragaszkodnak, és azt tekintik életük vezérfonalának. Mi nem azért vetjük el pl. a melegházasságot, mert a kormány ezt teszi. Az előtt is azt tettük, hogy a kormány ezt tette, s akkor is azt fogjuk tenni, ha ez a kormány már nem lesz, hanem egy olyan lesz, mely a progresszív-baloldaliság mentén határozza meg magát. Nem azért lépünk fel a progresszió tévtanításai ellen, mert most „ez a divat” (s olyannyira nem divat ez, hogy nemegyszer kígyót-békát kiáltanak ránk idehaza is azért, mert ezt tesszük), hanem azért, mert látjuk, hogy amit az hirdet, az hamis, gonosz, sőt, ördögi.
Független ez minden kormánytól, s minden földi hatalmasságtól. Független ez attól, hogy hasznunk van-e belőle, vagy kárunk. Hitvallók vagyunk – s ez azt jelenti, hogy mindahhoz, amit a Szentírás és az arra épülő hitvallásaink tanítanak, az utolsó lehelletünkig hűségesek vagyunk. S az Ige mellett állunk ki, akár többségben vagyunk, akár kisebbségben. A Krisztus igaz és szent evangéliumát hirdetjük, akár kedvesen fogadják azt, akár meg akarnak kövezni érte.
S igen, ez alapján kimondhatjuk, sőt, ki is kell mondjuk, hogy valójában náci kollaboránsok és a békepapok voltak az akkori kor “progresszívjei”, akik odaálltak feltétel nélkül a kor uralkodó eszmei áramlata mellé, kiszolgálták azt, s a hitvallók bukását és megsemmisülését mozdították elő minden eszközzel. A kor hitvallói Ditrich Bonhoeffertől Soós Gézáig pedig épp úgy mentek szembe hitvallásos és biblikus alapokon állva a nácizmus/kommunizmus Isten-és emberellenes ideológiájával, mint ahogy a mai evangéliumi keresztények állnak ki ugyanígy az Isten- és emberellenes progresszív-woke ideológiai párossal szemben.
Korunk kollaboráns békepapjai tehát valójában pont a progresszívek.
Mi, evangéliumi keresztyének pedig hitvalló elődeink örökségét visszük tovább, midőn a kor uralkodó, Isten-ellenes eszméjével szemben kiállva képviseljük, hogy sem eszmék, sem pénz, sem semmiféle földi hatalom előtt nem hajtunk fejet. Mert nekünk csak egy Urunk van: az Úr Jézus Krisztus. Ő az, aki magáról így szól: „Én vagyok, az út, az igazság és az élet.” Mi az Ő evangéliumát hirdetjük, megalkuvás nélkül. Akár többségben vagyunk, akár kisebbségben. Akár szeretnek minket ezért, akár üldöznek.
Mert tudjuk, hogy a korszellem, az ideológiai áramlatok és minden, ami ezekhez tartozik, jön és megy. A progresszió is el fog bukni épp úgy, mint minden földi eszme elbukott. Lehet, hogy egy év múlva, lehet, hogy száz évig is bírja: de végül megsemmisül, s csak a történelemkönyvekben fognak vele foglalkozni, mint valamivel, ami már elmúlt.
Isten Igéje viszont örökre megáll – évmilliárdok sem semmisíthetik meg. Mert az Ige Ura maga is Örökkévaló – nincs kezdete és vége sem lesz.
Mi az Övéi vagyunk – s egyedül Őt követjük és hirdetjük, míg csak élünk.
