
2012-ben jelent meg D. A. Carson, evangelikál teológus, hazánkban is jól ismert Újszövetség kutató Intoleráns tolerancia című műve. Magyar nyelven eddig még nem írtak róla, magyar fordítása nem jelent meg. Ugyanakkor egy rendkívül fontos és aktuális jelenségre hívja fel a figyelmet, ami mellett nem mehetünk el szó nélkül.
Carson könyvének első fejezetében kifejti, hogy hogyan alakult át a tolerancia fogalmunk. Úgy vélem, keresztyénként különösen is érdemes odafigyelnünk az eszmefuttatására, hiszen azt látjuk, hogy a világ (értsd: a nem keresztyén társadalom) sokszor megpróbálja előírni éppen számunkra, keresztyének számára, hogy a.) a tolerancia a legfőbb keresztyén érték, b.) ennek szellemében kellene cselekednünk. Sokszor kellemetlenül is érezzük magunkat, hogy mások mondják meg nekünk – esetleg mutatnak rá példát –, hogy mit jelent az igazi elfogadás. A nyugati kultúra legnagyobb erénye jelenleg kétségkívül az elfogadás. De mit jelent ez a szó? Mit jelent „elfogadni” vagy „tolerálni” valakit vagy valamit – egy személyt vagy egy nézetet?
Elsőre ez a címben szereplő jelzős szószerkezet értelmetlennek tűnik, sőt, oximoronnak. Mintha azt mondanánk, hogy a hideg melegsége, vagy a fehér fekete árnyalata. Carson szerint, ha intoleráns toleranciáról beszélünk, nem fogunk sok barátot szerezni. Ugyanis a tolerancia időközben a nyugati világ „plauzibilitási struktúrájává” vált: ez esetben egy olyan „szemüvegről” van szó, amin keresztül értékeljük a körülöttünk lévő motivációkat és cselekedeteket – egy olyan gondolkodási sémáról, amin egy adott kultúrában gyakorlatilag mindent megmérünk. Egy olyan értelmezési keretről van szó, ami kissé leegyszerűsítve, megmutatja, hogy mi a jó, és mi a rossz.
A plauzibilitási struktúra a monolit kultúrákban (gondoljunk például Japánra) rendkívül kiterjedt, tulajdonképpen az emberi létszféra minden elemét magában foglalja, és roppant komplex. Soha senki nem kérdőjelezi meg. Ugyanakkor a nyugati világ sokszínű kultúrájában a plauzibilitási struktúrák jóval korlátozottabbak, hiszen – megint csak leegyszerűsítve – sokan sokféleképpen gondolkodnak. Ebből adódóan viszont a fennmaradó plauzibilitási struktúrákhoz (ahhoz a kevéshez, amivel mindenki azonosul,) sokkal erősebben ragaszkodnak, olyannyira, hogy a közvélekedés szerint azok nélkül a tárdadalom összeomlana.
Ilyen plauzibilitási struktúra Carson szerint a nyugati világ (USA, Európa, Ausztrália stb.) számára a tolerancia, amit aztán ez a kultúrkör teljes erejével védelmez is. A nyilvánosság előtt szinte lehetetlen megkérdőjelezni, kétségbe vonni. Aki megteszi, komoly következményekkel számolhat.
Épp ezért fontos számunkra, – hangsúlyozza Carson – hogy meghatározzuk, mi is a tolerancia, ugyanis az utóbbi évtizedekben jelentős változáson ment át a szó jelentéstartalma. Definíciós kérdésről van szó, de ez az, ami meghatározza jelenleg a hétköznapjainkat. Carson tézise szerint a tolerancia jelenlegi formája tulajdonképpen intoleráns. Vak saját korlátaira, mert úgy véli, hogy erkölcsi tekintetben minden más felett áll. Persze ez némiképp érthető, hiszen ez a plauzibilitási struktúrák sajátja. Ugyanakkor időközben ez az „új tolerancia” veszélyessé vált, mert már a józan ész szabályaival dacol.
A RÉGI ÉS AZ ÚJ TOLERANCIA
Carson különféle szótárak alapján próbálja meghatározni, hogy mit jelentett a „tolerancia” szó egykor. Ezek alapján a tolerancia nem más, mint különféle nézetek létezésének az elfogadása. Azaz: elfogadása annak, hogy mások más nézeten lehetnek társadalmi, politikai vagy vallási kérdésekben.
Ez az értelmezés először – és alig észrevehetően – a következő állítás felé tolódott el: „elfogadása különféle nézeteknek.” Az első definíció azt jelenti, hogy elfogadom, másoknak joga van mást gondolni, más elvek szerint élni, de kétségbe vonhatom azok igazságigényét, tartalmát. A második – az „új tolerancia”, – azt jelenti, hogy úgy fogadom el mások véleményét, nézetét, álláspontját, hogy közben nincs jogom megkérdőjelezni azok igazságigényét, mások nézetének helyes voltát. Még egyszer: az első más nézetek létezéshez való jogára vonatkozik, a második azonban már az enyémtől eltérő nézetek tartalmára. Az „új tolerancia” szerint más nézetek elfogadása azt jelenti, hogy feltételezzük, a másiknak is igaza van – legalább annyira, mint nekem.
A tolerancia szó jelentése így mozdult el az
eltérő, egymással ellentétes gondolatok szabad kifejtésétől a más nézetek elfogadásának irányába.
A tolerancia szó mindkét jelentésével találkozhatunk manapság, és sokszor nehéz eldönteni, hogy milyen értelemben használják. Mit jelent például a következő kijelentés? Xy egy toleráns személy. Azt jelenti, hogy elfogadja olyan vélemények létezését, amelyekkel nem ért egyet, vagy pedig azt, hogy nem akar igazságot tenni a különféle nézetek között, mindegyiket legitimnek tartja? Például, ha egy imám azt mondja, hogy nem tolerál más vallásokat, akkor arra utal, hogy zavarja más vallások létezése, vagy azt, hogy nem tartja őket igaznak? Ha egy keresztyén lelkész kijelenti, hogy a keresztyénség tolerál minden más vallást, akkor vajon arra utal a kijelentésével, hogy minden vallásnak joga van a keresztyénséghez hasonlóan jelen lennie a társadalomban, vagy pedig arra, hogy a többi vallás is felkínálja az üdvözülés útját? Ha valaki kijelenti, hogy a keresztyének intoleránsak, akkor vajon arra gondol, hogy a keresztyének minden más nézetet, ami szembe megy a hitükkel, kiirtanának a föld színéről, vagy pedig arra, hogy a keresztyének kizárólagos módon csak Krisztust tartják az Istenhez vezető egyetlen útnak? Azok számára, akik ismerik a bibliai keresztyénséget, világos, hogy az első opció fals, és a második az igaz. Nos, a tolerancia régebbi értelmezése szerint a keresztyének toleránsak, a módosult jelentésváltozata szerint viszont már nem. Miért nem? Azért, mert eszerint az, aki az igazság kizárólagos birtokosának hiszi magát, intoleráns.
Mivel nehéz eldönteni, hogy a tolerancia szót egyesek milyen értelemben használják, érdemes kiegészíteni a definíciókat: például a „régi tolerancia” utalhat arra, hogy a keresztyének jogi, vagy szociális értelemben képesek más vallási közösségekkel a békés együttélésre. Nem harcolnak más vallások jogi ellehetetlenítéséért – sőt, adott esetben fellépnek azért, hogy más vallási közösségek az állam előtt azonos jogokat élvezzenek –, illetve, lévén multikulturális társadalomban élnek, nem gyalázzák és szidalmazzák más vallások követőit (akkor sem, ha azokat biblikus alapon bálványimádó ideológiáknak tartják), hiszen ők is Isten képmásának a hordozói.
Ugyanakkor Carson szerint az „új tolerancia” bibliai nézőpontból semmiképp sem tekinthető erénynek, még újszövetségi keretek között sem. Ugyanis az Újszövetség egyértelmű tanítása szerint az, aki nem tart bűnbánatot, nem tér meg korábbi gondolkozásából, nem fogadja el Krisztust kizárólagos Úrának és Megváltójának, el fog veszni. Miről van szó? A bibliai értelemben vett rossz gondolatok és döntések egy bizonyos pontig tolerálhatók (a tolerancia régebbi értelmezése szerint), ugyanakkor mindeközben nyomatékosan kifejezésre kell juttatnunk, hogy miért tévesek ezek az elképzelések és cselekedetek, miközben az ezekhez ragaszkodó, rossz döntéseket hozó embereket toleráljuk (ismét a tolerancia régebbi értelmezése szerint), azt remélve, hogy egyszer bűnbánatot tartanak és hitre jutnak. Ilyen értelemben a tolerancia kétségkívül erény.
Ezt a típusú „régi toleranciát” látjuk Jézus hozzáállásában is. Gondoljunk arra, amikor a házasságtörő nővel találkozik. A bűnös embert elfogadja, de követelmények elé állítja. Megmenti őt az életére törő írástudóktól, farizeusoktól, maga sem ítéli el, de a következő üzenettel engedi útjára: „menj el, és többet ne vétkezz!” A másik embert elfogadja, de nem tolerálja a bűneit. Változásra hív, mégpedig radikális változásra. Vagy gondoljunk arra, amikor Jézus a samáriai nővel beszélget Jákób forrásánál. Társadalmi, kulturális normákat lép át Jézus – a tanítványai, első századi vallásos, zsidó férfiak, nem is értik a helyzetet –, amikor zsidó létére szóba áll egy samáriaival, ráadásul egy nővel. Azt látjuk, hogy elfogadja, sőt, felkínálja neki a szabadítást, de ez nem akadályozza meg abban, hogy rámutasson élete kudarcára – arra, hogy öt férje volt, akivel pedig együtt él, nem a férje, azaz parázna kapcsolatban él.
Talán az elkövetkezendő időszak legnagyobb kérdése éppen az lesz, hogy mi keresztyének, hogyan tudjuk artikulálni azt – ez a dogma szintje –, hogy bár toleránsak vagyunk, hiszen elfogadjuk más nézetek, elképzelések és eszmék létezését, de minden olyan ideológiát vagy vallást, ami más utat kínál az üdvösségre, mint a történelmi keresztyén hit, téves alternatívaként a leghatározottabban elutasítunk. Vajon hogyan fogjuk tudni hangsúlyozni, hogy éppen azzal nyilvánítjuk ki elfogadásunkat a másik irányában, ha rámutatunk gondolkodásának és cselekvésének téves voltára? Máshogy fogalmazva: tolerálhatunk-e valakit úgy, hogy tetteit bűnnek ítéljük, felszólítva, hogy hagyja el azokat? Ez az etika szintje.
A másik, nem kevésbé fontos kérdés az, hogy egyáltalán feltartóztatható, vagy megakadályozható-e az, hogy a két tolerancia és szeretetfogalom teljes mértékben összemosódjon, és ezeknek a szavaknak az új változata kerüljön ki abszolút győztesként? A keresztyének hétköznapjai attól függően lesznek komfortosak vagy kényelmetlenek, hogy a tolerancia szó jelentéstartománya milyen irányba és milyen ütemben fog megváltozni. Sajnos az előjelek egyáltalán nem bíztatók. Amennyiben a „régi tolerancia” eltűnik, és a nyugati világ plauzibilitási struktúrája teljes mértékben, abszolút módon az „új tolerancia” lesz, a „régi tolerancia” a világ szemében intoleranciává változik, és – erre is látunk jeleket, – stigmatizálva, kriminalizálva lesz. Előbb a vallási fundamentalizmussal azonosítják, majd pedig bűncselekménnyé avanzsálják. Az „új tolerancia” így válik kizárólagos dogmává, ami semmit és senkit nem tűr meg magán kívül – így lesz intoleráns velünk, keresztyénekkel.
Ugyanezt a gondolatot fogalmazta meg kissé más fogalmakkal XVI. Benedek pápa is, még 2005-ben:
Az egyház krédója szerint vallott világos hitet olykor fundamentalizmusként bélyegzik meg, míg a relativizmusra sokan, mint a mai korban egyedül lehetséges magatartás formára tekintenek. A relativizmus diktatúrája van kialakulóban, amely semmit nem ismer el, ami végleges és egyedül saját akaratát és vágyát teszi meg mértéknek.
A kérdés az, a keresztyéneknek lesz-e ereje, türelme, és végül lehetősége arra, hogy a két toleranciafogalom közötti különbséget újra és újra felmutassák, tanúsítva, hogy az ő Uruk az, aki igazán elfogadó?
1 comment
Az első kérdésre (“hogyan tudjuk artikulálni, hangsúlyozni…?”), az egyik lehetséges válaszként, egy John Wesley naplórészlet jutott az eszembe (szívembe):
“könnybe mártott tollal kell írnunk”.