Az előző részben D. A. Carson evangelikál teológus, nemzetközi szinten az egyik legismertebb és elismertebb Újszövetség-tudós Intoleráns tolerancia (The Intolerance of Tolerance, 2013) című műve alapján egy fontos és aktuális jelenséget fejtegettünk – azt, hogy a tolerancia fogalmunk időközben jelentős módosuláson ment keresztül. Beszéltünk “régi” és “új toleranciáról”, illetve ezek meghatározásáról.
A TOLERANCIA RÉGI ÉS ÚJ FOGALMA
A “régi tolerancia” nem más, mint különféle nézetek létezésének az elfogadása. Az “új tolerancia” definíciója pedig: különféle nézetek elfogadása. A második, az “új tolerancia” azt jelenti, hogy úgy fogadom el mások véleményét, nézetét, álláspontját, hogy közben nincs jogom megkérdőjelezni annak igazságigényét. A tolerancia szó jelentése tehát így mozdult el az eltérő, egymással ellentétes gondolatok szabad kifejtésétől a más nézetek elfogadásának irányába. Igen ám, de ha módosul, vagy megváltozik a tolerancia szó jelentése, meg fog változni az is, hogy mit értünk intoleráns alatt. Így jutunk el e mostani írás témájához.
Carson szerint a tolerancia régebbi felfogása szerint egy, a meggyőződéseihez megingathatatlanul ragaszkodó személyt toleránsnak lehetett ítélni, amennyiben elfogadta, hogy másnak joga van mást gondolni, nem egyetérteni, más véleményen lenni. A toleranciának ez a felfogása arra az elhíresült szentenciára rezonál, amit tévesen Voltaire-nek tulajdonítanak: „Nem értek vele egyet, de halálomig védem a jogát, hogy elmondhassa.” A tolerancia e klasszikus értelmezése három alapfeltételezésből indul ki: 1.) kint, valahol, rajtunk kívül van egy objektív igazság és azt kötelességünk kikutatni; 2.) egy adott dolog kapcsán a szembenálló felek hiszik, hogyha nekik van igazuk, akkor a másik téved; 3.) ugyanakkor – akármilyen őrültségek, eszement ötletek kerülnek is elő egy vitában – a szembenálló felek ragaszkodnak a szabad véleménycseréhez, tehát ahhoz, hogy a másik is elmondhatja korlátozás nélkül a véleményét, anélkül, hogy erőszakkal próbálnánk meggyőzni az igazunkról. Ez a harmadik pont megköveteli, hogy még ha nem is értünk egyet, ne próbáljuk egymást elhallgattatni, vagy – rosszabb esetben – elpusztítani. Az igazság akadálymentes kutatása a legfontosabb, hiszen az mindenkinek a hasznára válik.
A tolerancia e klasszikus nézetének van egy olyan verziója – nevezzük szekuláris, vagy liberális módozatának – aminek van egy hátulütője. John Stuart Mill a szabadságról szóló híres-neves beszédében a tolerancia szekuláris alapjáról beszél.
Mill úgy érvel, hogy a vallás területén nem találunk elégséges racionális okot arra, hogy valamelyik vallás igazságigényét verifikálni tudjuk. Ezért a vallással szembeni egyetlen értelmes hozzáállás a nyilvánosságot érintő agnoszticizmus, a személyes szférát illetően pedig a jóakaratú tolerancia. Mill számára vallási kérdésekben tehát nem azért kell toleránsnak lennünk, mert ez a legjobb módja annak, hogy felfedezzük az igazságot, hanem éppen azért, mert a vallás, mint eszköz, lényegénél fogva elégtelen ahhoz, hogy az igazságra ráleljünk.
A HÁROM GYŰRŰ
Talán mindannyian emlékezünk Gotthold Ephraim Lessing Bölcs Náthán című öt felvonásos drámai költeményére, aminek központi témája a vallási tolerancia, amely legszembetűnőbben a harmadik felvonásban elhangzó parabolában mutatkozik meg.
Fontos látnunk a kontextust ahhoz, hogy megértsük a darab mondanivalóját. A történet a harmadik keresztes hadjárat idején játszódik. Három szereplő beszélget egymással – a három karakter a három nagy monoteista vallás képviselője is egyben: Szaladin, a muszlim szultán; Náthán, a bölcs zsidó; és egy keresztyén templomos lovag. Egyszer csak Szaladin arra kéri Náthánt, hogy ha olyan bölcs, akkor mondja meg, hogy „melyik hitet, melyik törvényt tudja a legjobbnak, legigazabbnak”. Ahelyett, hogy direkt választ adna, Náthán elmond egy tanmesét – a három gyűrű meséjét. Ez tömören így hangzik:
Élt hajdanán keleten egy ember, akinek volt egy ritka, becses, tündöklő opál gyűrűje. A gyűrűnek varázshatalma volt. Aki hordta, azt megsegítette annak titkos ereje és kedveltté vált mind az emberek, mind Isten előtt. Emiatt aztán soha nem húzta le az ujjáról és úgy rendelkezett, hogy örökre a házában maradjon. A legkedvesebb fiára hagyta a gyűrűt és meghagyta, hogy annak is a legkedvesebb fiára kell hagynia – és így tovább, fiúról fiúra szállva. Végül egy olyan apához került a gyűrű, akinek volt három fia, de mindhárom fiát egyformán szerette. Ezért aztán nem tudott egyetlen egyet kiválasztani közülük, akire ráhagyhatná a gyűrűt. Titokban megbízott egy aranyművest, és legyártotta a gyűrű másolatát két példányban, de mindkettő hajszálra pontosan olyan lett, mint az eredeti. Amikor az aranyműves meghozta az elkészült gyűrűket az apa nem tudta megállapítani, hogy melyik volt az eredeti és melyik a másolat. Az apa a halálos ágyán odahívatta fiait és mindegyiknek adott egy gyűrűt. Csak miután az apjuk meghalt fedezték fel, hogy mindhárman birtokolnak egy gyűrűt. Elkezdtek hát azon vitatkozni, hogy melyik lehet az eredeti. Nem jutottak dűlőre. Még egy bírót is hívtak, hogy igazságot tegyen közöttük. De a bíró azt mondta, hogy mivel mindhárom gyűrű magától az apától származik, ezért mindhárom igazi és arra intette őket, hogy adják fel az eredeti, mágikus gyűrű utáni keresésüket. Azt javasolta továbbá nekik, hogy tekintsenek mindhárman úgy a náluk lévő gyűrűre, mintha az eredeti, a mágikus gyűrű volna és így erényes életet fognak majd folytatni. Ez szolgálná az apjuk dicsőségét is.
Lessing tanmeséje pozitív visszhangra lelt a felvilágosodás eszméin nevelkedett 18. századi olvasók körében. Felfogásuk szerint a három nagy monoteista vallás annyira hasonlít egymáshoz, hogy annak követői továbbra is igaznak tartva a sajátjukat, mindenféle kirekesztő és háborúra sarkalló dogmatizmus nélkül is erényes életet élhetnek. Lessing műve tehát vallási toleranciára próbálta olvasóit sarkallni. Nem probléma, ha azt gondolják az emberek, hogy az általuk követett monoteista vallás mind közül a legjobb. Folytassunk erkölcsös életet és hagyjuk, hogy mások meg azt gondolják, hogy az ő vallásuk a legjobb.
Carson szerint nem csoda, hogy vonzó ez a történet a 21. századi ember számára is. A mai emberek nem kevésbé szkeptikusak az abszolút igazságigényű vallásokkal szemben, mint Lessing idejében. Úgy vélik, hogy egy vallás akkor jó, ha erkölcsös és más vallásokkal-ideológiákkal szemben toleráns követőket nevel ki. Persze ma – mondja Carson – muszáj lenne átírni némileg a tanmesét. Három gyűrű helyett tucatnyi (vagy több száz) gyűrűre lenne szükség – csak egy ilyen számmal lehetne megfelelően érzékeltetni a különféle vallási opciók közötti választási lehetőséget. Számolnunk kell a monoteista, politeista és a nem teista vallási rendszerekkel is. És még valami: ma már nem lehetne bevallani, hogy a sok közül csak egy, ami eredeti.
A HÁROM GYŰRŰRŐL SZÓLÓ TANMESE GYENGESÉGEI
Ugyanakkor maga a Lessing-féle tanmese sem igazán kielégítő vagy megnyugtató. Ahhoz, hogy a parabola működőképes legyen, Lessing legalább három nevetséges elemet épített bele: 1.) a történetben szereplő apa- illetve istenalak ugyan csak egy mágikus gyűrűt birtokol, mégis odaígéri mind a három fiának, jóllehet tudja, hogy nem képes ígéretét teljesíteni. Ne feledjük, hogy a három fia közül kettőnek mégiscsak egy utánzatot, egy másolatot ad. Furcsa, hogy Isten (akit az apa személye szimbolizál) a fiainak – akiket elvileg olyannyira szeret – lehetetlen és egymásnak ellentmondó ígéreteket tesz, úgy, hogy végül kettőt a három közül át is ver. 2.) a történet feltételezi, hogy annak olvasói tudják, hogy Isten hogyan cselekszik. Csakhogy ez a tolerancia különbözik attól, amit elvileg meg szeretne jeleníteni, lásd: legyünk toleránsak egymással, mert végső soron nem tudjuk, kinek van igaza. Nem, itt éppen az olvasó, mintegy kívülállóként rendelkezik dogmatikus bizonyossággal arról, hogy maga Isten készíttetett el két utánzat-gyűrűt, mivel nem akar csalódást okozni a másik két fiának. Más szavakkal: a történet csak azért működik, mert az olvasó a külső megfigyelő nézőpontját felvéve látja, hogy pontosan hogyan cselekszik Isten. 3.) Hasonlóképpen hihetetlen az a részlet, hogy a gyűrűről készült másolatok külsőleg semmiben sem térnek el az eredetitől, miközben nyilvánvaló, hogy nem bírnak az eredeti mágikus erejével. Arról nincs szó – pedig logikus következtetés volna – hogy idővel a hamisítványok lelepleződnek, hiszen az erejük és hatásuk alapján (illetve ezek híján) megkülönböztethetővé válnak. Ugyanakkor a történet szerint nem csak külsőleg egyezik meg az a két másolat az eredetivel, hanem hatásukban is, ha elhiszik a tulajdonosaik, hogy a náluk lévő az eredeti. Más szavakkal: egy hatékony vallástól indultunk el, amit az emberek több vallássá alakítottak, de nem számít, hogy ezek közül melyik az igazán hatékony és melyik nem. Ami fontos, az az, hogy azok követői, illetve védelmezői higgyenek bennük.
Jóllehet, több sebből vérzik Lessing koncepciója, érthető, hogy a kortársaira miért tudott olyan nagy hatást gyakorolni és az is, hogy a mai- posztmodern világban miért találhat visszhangra.
Másrészről viszont el is tér a mai uralkodó felfogástól. Miért is? Azért, mert Lessing legalább hitt abban, hogy valahol igenis létezik egy objektív igazság (mégiscsak létezik valahol egy mágikus gyűrű), csak éppen a racionalista és szekuláris feltevései ahhoz a következtetéshez vezettek részéről, hogy ez az igazság számunkra bizonyos területeken a maga valóságában nem megragadható. Tehát Lessing szerint is hihetünk abban, hogy ez vagy az igaz és érvelhetünk is amellett, hogy igazak ezek a dolgok, csak ha nem vagyunk képesek hitelt érdemlően bizonyítani ezek igazságát, akkor a legokosabb, amit tehetünk, ha toleránsak vagyunk egymással szemben.
OBJEKTÍV IGAZSÁG VS. SZUBJEKTÍV IGAZSÁGOK
Összefoglalva az eddigieket: a tolerancia régi felfogása szerint van objektív igazság és az megismerhető és ezt bátran, de toleránsan kell képviselnünk azok irányában, akik azt nem fogadják el, bízva abban, hogy előbb-utóbb belátják, hogy igazunk van. Vagy – jóllehet, az igazság valamely területeken megismerhető - mivel az igazság bizonyos területei nem ismerhetők meg, ezért a legokosabb és a legtoleránsabb, amit tehetünk, az az, hogy elismerjük, hogy ismereteink korlátozottak.
Ezzel szemben az új tolerancia-fogalom képviselői úgy érvelnek, hogy nincs egyetlen olyan nézőpont sem, ami exkluzív módon igaz lenne. A határozott meggyőződések legfeljebb csak a valóság bizonyos verziói iránti különleges szimpátiáról tanúskodnak, ugyanakkor e verziók egyenlőképpen igazak.
Lessing azt szerette volna, hogy az emberek toleránsak legyenek, mert szerinte nem lehetünk biztosak benne, melyik a mágikus gyűrű – azt azonban nem tagadta, hogy létezik egy mágikus gyűrű. Az új tolerancia-fogalom viszont abból indul ki, hogy mindegyik gyűrű mágikus természetű. Ez azt jelenti, hogy más az ok is, amiért nekünk toleránsnak kell lennünk: nem azért, mert nem tudjuk, melyik a mágikus gyűrű. Nem is azért, mert ez a legjobb módja annak, hogy kiderítsük, melyik gyűrű mágikus – hanem azért, mert inkorrekt lenne azt állítani, hogy valamelyik gyűrű puszta utánzat csak, ami nélkülöz minden varázserőt, hiszen minden gyűrű ugyanolyan: vagy mindegyik rendelkezik varázserővel, vagy egyik sem. Muszáj toleránsnak lennünk – nem azért, mert így meg tudjuk különböztetni a helyes utat a hamistól, hanem azért, mert mindegyik út egyszerre igaz.
Ha ebből a tolerancia-felfogásból indulunk ki és ezt a típusú „elfogadást” tesszük erényként az erkölcsi hierarchia legfelsőbb polcára, akkor az intolerancia válik a legnagyobb bűnné. A probléma ezzel az, hogy ebben az új rendszerben a toleranciához hasonlóan az intolerancia is új jelentést kap. Az intolerancia itt nem azt jelenti, hogy nem akarjuk megengedni, hogy a nyilvánosságban ellentétes előjelű vélemények megjelenjenek – hogy mindenki elmondhassa, amit gondol – hanem más vélemények megkérdőjelezését vagy cáfolatát. Mások véleményét megkérdőjelezni intoleráns, hiszen minden vélemény, minden nézet egyszerre érvényes. Itt, ha valaki kétségbe vonja más igazságigényét az intoleráns és mint ilyen, morálisan elítélendő.
EXKLUZÍV IGAZSÁGGAL SZEMBENI ZÉRÓ TOLERANCIA
Talán már érthető, miért írja azt Carson, hogy nem lehet eléggé hangsúlyozni a tolerancia korábbi és újabb értelmezése közötti különbséget. Egyre többször halljuk ugyanis a médiában, egyre több magánszemély, médium, egyesület, cég stb. hangoztatja, hogy zéró toleranciát hirdet az intoleranciával szemben. Kijózanító volt látni a tolerancia ezen értelmezése szerinti cselekvést Petry Zsolt kapusedző kirúgásával kapcsolatban. A magyar kapusedzőt a Magyar Nemzetnek adott interjújában elmondottak miatt a Hertha BSC német futballklub vezetése azonnali hatállyal felmentette a munkájából. Közleményükben azt írják, hogy a csapat aláírta a Sokszínűség Chartáját, elkötelezettek a tolerancia mellett és fontosak nekik ezek az értékek. Márpedig ezeket az értékeket „nem találták meg Petry nyilatkozatában”, amelyeket az ő munkatársukként tett.
Ez nem egyedi eset és nem most kezdődött. Carson szerint visszamehetünk az időben 1995-ig. Az UNESCO kezdeményezésére (az ENSZ kulturális szervezete) az ENSZ (Egyesült Nemzetek Szövetsége) az 1995-ös évet a tolerancia évének nyilvánította. Nagyszabású kampányt szerveztek a tolerancia népszerűsítése érdekében, az erőszakmentesség jegyében. 1995-ben aztán a tagállamok elfogadták a tolerancia elveiről szóló nyilatkozatot és az ezzel kapcsolatos akciótervet. A tolerancia nemzetközi napja egyébként ebből az eseményből nőtt ki. Ez a nyilatkozat (szó szerint: „A tolerancia elveinek deklarációja”) természetesen sok szempontból értékelhető, jó cél érdekében született. Ugyanakkor a korábban kifejtett jelentés-eltolódás már ebben is megfigyelhető, ugyanis e nyilatkozat első artikulusában a következő pont is szerepel: „a tolerancia … magában foglalja a dogmatizmus és abszolutizmus elutasítását…”. Carson kérdése jogos: miért kell ezt magában foglalnia a toleranciának? Nem képviselhetjük azt, hogy egy dogma igaz, hogy közben ragaszkodunk más azon jogához, hogy a miénkkel szembemenő dologról hirdesse azt, hogy abszolút módon igaz? Másrészt önmagában ez a kijelentés is – lásd: a tolerancia kizár mindenféle dogmatizmust és abszolutizmust – kissé dogmatikusnak és abszolútnak tűnik, nem igaz?
IGAZSÁGOK HIERARCHIÁJA = INTOLERANCIA
Miről van itt szó? Arról, hogy nem lehet a különféle hitbéli meggyőződések között hierarchiát felállítani, mert önmagában hierarchiáról beszélni is intoleráns. Sőt, a tolerancia ezen új felfogása szerint minden egyes ember igazságigénye, életstílusa és értéke egyenlő. Így válik minden igazság relatívvá. Az „új tolerancia” semmiféle abszolutizmust nem engedélyez – kivéve az abszolutizmus abszolút tilalmát. Zéró toleranciát hirdet mindenkivel szemben, aki nem ért egyet a tolerancia e sajátos értelmezésével.
Carson idézi S. D. Gaede-t, aki „When Tolerance is No Virtue: Political Correctness, Multiculturalism and the Future of Truth and Justice” (Amikor a tolerancia többé nem erény: politikai korrektség, multikulturalizmus és az igazság és a jog jövője) című művében arra hívja fel a figyelmet, hogy a PC (polkorrektség) korábban olyan kérdésekre vonatkozott, amelyek viszonylag jelentőségteljesek voltak. A viktoriánusok a polgári értékrendjük miatt prűdek voltak, amikor a szexről volt szó. Az 50-es évek Amerikájában, mivel azt gondolták, hogy a kommunizmus komoly veszélyt jelent a gazdasági és politikai szabadságra, intoleránsak voltak mindennel szemben, ami a szocializmusra emlékeztette őket. De a mai PC nem valamilyen konkrét dologgal szemben nyilvánul meg, hanem magával az intoleranciával szemben. Ezért van az, hogy a mai, politikailag korrekt világ számára nehézséget jelent egyetérteni azzal kapcsolatban, hogy mi a jó és mi az igaz, de semmiféle problémát nem okoz neki egységesnek lenni, amikor ki kell jelentetni, hogy az intolerancia rossz.
A „RÉGI” ÉS AZ „ÚJ” TOLERANCIA ELTÉRŐ HATÁRVONALAI
Természetesen vannak közös pontok a két tolerancia-felfogás között, de a kettő a maga határait máshol húzza meg. A „régi tolerancia” mégiscsak lényegi kérdések mentén tájékozódik (tehát konkrét ügyeket, témákat vizsgál) – mi az igazság, mi a jó és a rossz, mi az, amivel megkárosítjuk a másikat, mi védi a társadalmat stb. Az „új tolerancia” ezzel szemben az alapján határozza meg, hogy mi az, ami elfogadható és mi az, ami már nem, hogy mit tart intoleránsnak. Ilyen alapon már érthető az a rémisztő jelenség, amivel egyre többször szembesülhetünk manapság: az „új tolerancia” szekértolói sokszor már nem is vitatkoznak, nem ütköztetnek érveket, ellenérveket, hanem egyszerűen csak intoleránsnak bélyegezik azt, aki nem ért velük egyet. A megbélyegzés szókészlete igen gazdag, hiszen ide vehetjük az intoleráns „szinonimáit” is: szűklátókörű, fanatikus, kirekesztő és persze fundamentalista. Érdekes módon a „régi tolerancia” képviselői ezt a vádat nem igen hangoztatják az ellenségeikkel kapcsolatban.
Az új tolerancia elszabadult hajóágyúként próbál elpusztítani mindent, amire rávetül az intolerancia árnyéka.
A tény, hogy az „új tolerancia” zsigerileg hajlamos a vele egyet nem értőket intoleránsnak bélyegezni, elvezet a következő megfontoláshoz:
az intolerancia vádja elképesztő hatalommal nyilvánul meg jelenleg a nyugati kultúrkörben
(ezt látjuk most az ún. „eltörlés kultúrájában” cancel culture). „Mindent leigázó hitként” működik. Ez a „mindent maga alá gyűrő” vagy „mindent leigázó hit” egy olyan meggyőződés Carson szerint, ami minden más meggyőződés felett diadalmat arat. Ha egy ilyen „mindent leigázó hitet” igaznak tartasz, függetlenül attól, hogy valójában igaz vagy hamis, akkor lehetetlenné válik más meggyőződést igaznak tartani. Ez a hit ugyanis minden más meggyőződést kiszorít.
Példának okáért, ha valaki számára ez az a hit, hogy az üdvösségre nem csak egy út vezet (lásd: minden ösvény a hegytetőn végződik), akkor azok, akik szerint az üdvözülésnek csak egy útja van, kirekesztők és intoleránsak tűnnek – és mint ilyenek, le kell őket győzni; rájuk kell kényszeríteni, hogy igenis, az üdvösségnek több útja is van.
LEEGYSZERŰSÍTETT VILÁGKÉP: TOLERÁNSOK KONTRA INTOLERÁNSOK
Ha az első két megfontolást összefűzzük, akkor láthatóvá válik, hogy milyen veszélyes és nyugtalanító helyzettel állunk szemben. Az „új tolerancia” minden súlyos morális kérdést érintő lényeges nézeteltérést a toleráns/intoleráns szitán akar erőszakosan átrostálni, végtelenül leegyszerűsítve és lebutítva ezzel minden valódi problémafelvetést, két kasztra bontva az embereket: toleránsakra, azaz jókra, és intoleránsakra, azaz rosszakra.
Carson szerint ennek a nézetrendszernek a vaksága a legszomorúbb – az, hogy nem hajlandó észrevenni, hogy valójában az aktuális kor/kultúra befolyásolja az értékmérőjét. Például a Közel-Keleten senki sem gondolja, hogy minden vallás ugyanolyan értékes. Szinte senki sem kérdőjelezi meg, hogy CSAK az iszlám vallás az igaz.
AKTUÁLIS HELYZET
Ebből a szempontból különösen érdekes, ami jelenleg Nyugat-Európában zajlik. A muszlim bevándorlással megjelent az iszlám fundamentalizmus (ami eltér az ortodox, hitvallásos – ha úgy tetszik, fundamentalista – keresztyénségtől, hiszen előbbi az erőszaktól sem riad vissza, sőt, gyakorta alkalmazza is), és egyre inkább megizmosodik a társadalom minden szegmensét elborító és a saját értékeit kérlelhetetlenül terjesztő „szirvárványos fundamentalizmus”. A kettő között egyre kilátástalanabbul vergődik a hitvallásos keresztyénség, ami a „régi toleranciát” képviselve bűnnek nevezi az LMBTQ mozgalom által propagált életvitelt és tévesnek az iszlám által felkínált spirituális utat, de ezek képviselőit nem akarja erőszakkal elhallgattatni, elnyomni, kirekeszteni. Ugyanakkor magára vonja mindkettő haragját – különösen is az LMBTQ mozgalomét, hiszen azzal, hogy az LMBTQ mozgalom által pozitív értéknek feltüntetett jelenséget bűnnek nevezi, az „új tolerancia” szerint megbocsáthatatlan bűnt követ el: intoleráns. És mivel intoleráns, legyőzendő, kiiktatandó.
Innen nézve válik érthetővé az is, amit az „új toleranciát” pajzsukra emelő progresszívek gúnyosan szoktak megállapítani, nevezetesen, hogy a konzervatív protestánsok, katolikusok, sőt, konzervatív zsidók és muszlimok párbeszédet tudnak folytatni, míg a progresszív protestánsok a konzervatív protestánsokkal vagy a progresszív katolikusok a konzervatív katolikusokkal nem. Az ok egyszerű: a hitvallásos-konzervatív vonal képviselői a „régi tolerancia” mentén tájékozódnak – bár nem értenek egyet egymással számos témát érintően, a véleménycsere az esetükben hasonló előfeltevésekre épül. A progresszívekkel pedig azért nem, mert
a progresszívek missziót folytatnak, expanzióra törekednek
és egyszerűen tűrhetetlen számukra, hogy más mást gondol, mint ők. Egy út marad számukra: stigmatizálni, kriminalizálni, végül pedig eltörölni minden ellenkező véleményt, hiszen – ne feledjük – számukra az intolerancia a legfőbb bűn.
