LUKÁCSI Katalin – aki a baloldali koalíció választási győzelme esetén egyházpolitikával fog foglalkozni – tett egy érdekes kijelentést arról, hogy az egyháznak milyennek kellene lennie:
“… az egyháznak a mindenkori hatalom kritikusának kellene lennie épp úgy, mint a sajtónak.”
– mondta (ITT). Ugyan sok minden mást is mondott az interjúban, mégis ez azért fontos, mert egy ismétlődően előkerülő liberális topic, amit most már ideje megválaszolni.
Azonban mielőtt ezt megtennénk fontos dekódolni valamit – és ez az a pozíció, ahonnan szól a közérdeműhöz:
nem mondta, hogy szerintem, hanem egyetemes érvényű kijelentést tett!
És ennek van jelentősége, mert olyan mintha valami transzcendens felhatalmazással szólna, amit nyilván épp ezért komolyan kell venni galaxison innen és túl.
A mondat a balliberális gondolkodásmód jól ismert, jellegzetes terméke: az egyetemes érvény pozíciója, de ami eleddig nem nagyon lett tudatosítva és kritika alá vonva, egy-két esetet leszámítva (pl. Molnár Tamás filozófus). Annak ellenére nem, hogy egy elég súlyos jelenségről van szó, ami ráadásul botrányos is, ha végiggondoljuk.
Természetesen ezt a vélt egyetemes érvényességet és annak tartalmát (világ és egyház látását) magáévá tenni mindenkinek szíve-joga, ám az már kevésbé,
hogy ezt ráerőltesse egy 2000 éves történelmi közösségre!
Tehát ezeknél a megszólalásoknál meg kell figyelnünk az EGYETEMES IMPERATIVUSZT, mint általánosan alkalmazott liberális stratégiai pozíciót.
FELLÉPÉS AZ EGYETEMES IGAZSÁG NEVÉBEN – DE MIÉRT GOND EZ?
Az egyetemes érvényű kijelentések egykor az egyház lehetőségei közé tartoztak, de nem azért, mert az egyház egy “kiemelt társadalmi csoport” vagy egy “kiemelt intézmény” volt – azaz nem egy kivívott társadalmi pozíció hatalmazta fel erre vagy adta meg a létjogosultságot és végső soron a tekintélyt.
Hanem e tekintély alapja az isteni kijelenés volt, Isten pedig mint a világegyetem teremtője megfogalmazhat univerzális érvényű állításokat – szemben a liberalizmussal.
Mert amíg az egyház Istenre és a transzcendensre hivatkozik, addig a liberalizmus pusztán önmagára.
Mivel azonban ők maguk is érzik ennek nevetségesen gyenge erejét, hogy pl. “mi liberálisok így gondoljuk”, ezért mondanivalójukat úgy fogalmazzák meg, mint ami a teljes emberiség körében közismert, elfogadott és axióma-szerű evidencia. Miről van szó tehát?
Nem egyetemes igazságról, csupán egy ügyes szómágiáról van szó, amit – való igaz – sokkal többen bevesznek, mint észre vévén megkérdőjeleznének. Még egyszer: nem hasonlít ez az egyház egyetemes igazságaihoz, mert azoknak isteni alapja van, emennek meg csak emberi. Tegyük fel a kérdést: VAJON MI AZ EGYETEMES IGAZSÁG ERŐS ALAPJA?
Isten és az, amit Ő mond, vagy néhány ember szerinti igazság?
E kettő messzemenően nem ugyanaz! A magunk véleménye és Isten igazsága közé egyenlőségjelet tenni a hübrisz netovábbja! Az, hogy liberalizmus a saját “egyetemes igazságaival” az igazi helyére állt, imposztor jelenség!
Lukácsi konkrét állításával szemben
ÉN A KÖTELEZŐ KRITIKUSSÁG (ELLENZÉKISÉG) KÉRDÉST – VITATOM!
“az egyháznak a mindenkori hatalom kritikusának kellene lennie…”
Azzal, hogy hatalomkritikusságot követel az egyháztól gyakorlatilag ellentmond az ős-liberális- szekularista elvnek, miszerint az egyház ne vegyen részt a közéletben, mert a hit magánügy, mert ezzel nyilván részt venne abban – tehát Lukácsi saját liberalizmusához sem konzekvens.
Ebből így az következik, hogy az egyház politizáljon, csak a hatalmat kritizálja és ne támogassa. Mondja ezt egy olyan helyzetben, amikor a konzervatív oldal van hatalmon. Kíváncsi lennék, hogy ugyanezt mondaná-e, ha balliberális kormány lenne Magyarországon? Akkor is kritikusnak kellene lennünk? Ismerve a gyakran változó narratívát – nyilván akkor már nem. Sőt, azt tapasztalhattuk, hogy ilyen esetben újra érvénybe lép a közéletből való kitiltás és a felelősségre vonás, hogy miért is politizálunk – szóval kétségtelenül van ennek a sztorinak egy diszkrét bája.
Túl azon, hogy nem lehet egyszerre azt javasolni (vagy diktálni), hogy legyünk közéleti szereplők, illetve, hogy ne legyünk azok, van még egy jókora direkt hamisság is az egész ingatag szellemi konstrukcióban, miszerint az egyháznak mindig kritikusnak (valójában: ellenzékinek) kellene lennie. Mert ez nem más, mint a marxista keretezés!
Miért kéne mindig ellenzékinek lenni? Azért, mert az ő értelmezési keretükben a világ elnyomókból és elnyomottakból áll és az egyház helye az elnyomottak mellett van és nem az elnyomók pártján kell állnia. Leszámítva, hogy ez ugyan egy hatásosan működő, de amúgy rém primitív keretezés – de még csak nem is igaz, mert a világ egy ilyen szimplifikált felosztásnál sokkal bonyolultabb valóság. Viszont tény, hogy ez a keret a faék egyszerűsége miatt jól működik.
A másik ok, amiért állandóan a hatalom kritikáját javasolják az, hogy a hatalmat mindig gonosznak, álságosnak, korruptnak látják. Ezzel is igazság-probléma van, mert a hatalom mindig olyan, amilyenek annak gyakorlói. Annak ellenére, hogy bűnös emberek vagyunk még szükség van az emberi együttélés okán a koordinációra, szervezettségre és ebben a hierarchiára, mert különben nem képes műköni az emberi társadalom – és ennek eszköze a hatalom.
Mivel a liberalizmus egalitárius (egyenlőség-elvű), ezért nem szereti a hatalmat. A demokráciát sem szereti, mert az a többség hatalma – ezért hangoztatja a kisebbségek jogát mindig (DE csak bizonyos kisebbségekét, melyek közé a nemzeti kisebbség nem tartozik, ld. székely autonómia).
Azonban a Biblia azt mondja, hogy
“… nincsen hatalmasság, hanem csak Istentől: és a mely hatalmasságok vannak, az Istentől rendeltettek.” (Róma 13,1)
Tehát a hatalom nem önmagában rossz, hanem lehet rossz is, jó is annak függvényében, hogy az azt hordozó emberek milyenek. Téves a hatalmat csak gonosznak, vagy csak jónak abszolutizálni. A Biblia egyik hibába sem esik bele – de mivel Isten kijelentése ez nem is meglepő.
Így számtalan példát láthatunk arra, hogy a próféták “hatalom-kritikusak” (2Sám 12 Nátán, 1Kir 17 kk. Illés), ám sok példa van arra is, ahogy a próféták támogatják a királyokat, pl. Nátán és Dávid viszonyára sokkal inkább ez jellemző.
A próféták SOSEM a hatalom birtoklása miatt támogatnak, vagy kritizálnak, hanem a BŰN vagy épp a JÓ miatt!
És itt látszik meg a hamis liberális és neomarxista keretezés és az a szándék, hogy ebbe belehúzzák az egyházat! Az egyháznak VAN PRÓFÉTAI küldetése, de nem a balliberális ideológia (politikai vallás) KRÉDÓJA szerint.
A bibliai világlátás számára a jó és a bűn közti különbségtétel a lényeg és nem egy előzetes ítélettel való megbélyegzés – melynek mindig politikai (és így hatalmi) céljai vannak.
Főleg nem tud együtt menni egy olyan hipokrita állásponttal, mely a hatalmat csak addig tartja eredendően gonosznak, amíg nem ő birtokolja azt.
Habár az egyház prófétai küldetése is fontos, azonban nem az elsődleges küldetése, hogy pillanatnyi politikai kérdéseket vonjon állandóan górcső alá. Mint ahogy az sem helyes, hogy soha semmiről nem szólal meg a közéletben ezzel teljesítve a szekularizmus követelését.
Habár általános a siránkozás az “átpolitizáltság” okán, ám Lukácsi Katalin kijelentésével épp ebbe navigálja bele az egész sajtót:
“… a hatalom kritikusának kellene lennie épp úgy, mint a sajtónak.”
Ami a sajtót illeti én azt gondolom, hogy a sajtó feladata a tájékoztatás, a hírek közlése. A sajtóban persze mindig is jelen volt a “kommentár”, tehát a vélemények hozzáfűzése a hírekhez. De, hogy a sajtónak mindig a kormánykritika lenne a feladata – ez abszurd.
Mert ha ez így van akkor nem teljesülhetne az, amit a balliberális sajtó mindig állít magáról , hogy ők “független objektívek”. (Persze ha a független-objektív nem létezik, akkor már értem Lukácsit, merthogy úgyis tök mindegy…) Most vagy független-objektív vagy kizárólagos küldetésként hatalomkritikus – de ha ezt teszi, akkor már ellenzéki, azaz politizál. Ez a független objektív kibic felül és kívül állás és ha kibic – amennyiben jól tudom – ez végül sosem váltott ki egyhangú tetszést az érdekeltekből. Persze az is kérdés, hogy a “független-objektív” létező kategória-e valójában, szerintem ilyesmi a valóságban egyáltalán NEM LÉTEZIK.
Megfigyelhető, hogy az ilyen balliberális követelmények mindig akkor szoktak megszólalni, amikor a konzervatívok kormányoznak és ha már a balliberálisok – akkor hirtelen ezek a fanfárok egycsapásra elhallgatnak. Azaz: a sajtó legyen ellenzéki mindig – kivéve ha… Valójában ezzel Lukácsi azt mondja a sajtóról, hogy váljon ellenzéki politikai szereplővé midig és mindenkor – és ez egyszerűen nonszensz. Mert ha a sajtónak csak kritikai szerepe lehet, akkor ez nyilvánvalóan ellenzéki szerepkör és társadalmi forgatónyomatéka miatt egyben politikai is.
A sajtónak mindig volt “színe” és ez nem baj, amellett, hogy híreket közöl és amennyiben a hírek tekintetében tényszerű. Azonban ha a független-objektivitás követelményét alkalmazzuk és ennek bizonyítékként a “hatalomkritikát” tesszük meg, akkor ezzel a sajtót politikai aktorrá tesszük.
És épp ez történt meg az utóbbi időben: a sajtó egy része gyakorlatilag politikai aktorrá lépett elő mégpedig a független-objektívitás fügefalevelével takarva – valójában a politikai befolyás ambíciójával. Miközben folyamatosan azt mondják, hogy a másik oldal nem más, mint “lakájmédia”. Pusztán azért, mert ők politikai szimpátiájukat nem vállalják fel a független-objektivitás fügefalevelével takarva magukat miközben amazok meg felvállalják, hogy ők konzervatívok?
Nos, ezt hívják úgy, hogy pozicionálás!
Ugyanakkor ezt a háborút hagyjuk, hogy hadd vívják meg a politikában, közéletben politikai szereplőként, vagy közéleti szereplőként érdekeltek!
