1648/9 fordulóján az „új mintájú hadsereg” győztes hadvezére, Oliver Cromwell fontos dilemma előtt állt. Vagy enged yeoman réteghez tartozó törzskatonasága követeléseinek, és kiterjeszti a tehetős paraszti rétegekre is a választójogot, vagy kiegyezik a „gentleman” és a „gentry” rétegével… A későbbi Lord Protector az utóbbi mellett döntött: a levellereket leverték, az angol választójog 1832-ig rendkívül szűk maradt. Mégis ekkor indult el az a felemelkedés, ami a nemsokára formálisan is megalakuló Brit Birodalmat naggyá tette.
De milyen is volt az a gentleman-típus, mely ezért a szédületes felemelkedésért felelt? Ha erre választ akarunk adni, akkor a híres filozófusra, John Locke-ra kell gondolnunk, aki azt javasolta tanítványainak, hogy Korinthusi I. levél 13. részében található szeretet himnusz „szeretet” kifejezése helyébe helyettesítsük be, hogy „a gentleman”. A gentleman – úgymond – türelmes, kegyes, nem irigykedik, nem kérkedik, nem fuvalkodik fel, nem cselekszik illetlenül, nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra, nem rója fel a gonoszt, nem örül a hamisságnak, de együtt örül az igazsággal; mindent elfedez, mindent hisz, mindent remél, mindent eltűr. Pontosság, fegyelem, kitartás, figyelmes udvariasság, rendszeretet, kötelességtudat, hagyománytisztelet – a gentlemannek ez a jó értelemben vett angolság, valamint a hitbeli ébredés (the Great Awakening) 1760 és 1820 között az Atlanti-óceán két partja között ide-oda csapó hullámai voltak az okai, hogy a felvilágosodás és napóleoni háborúk Nagy-Britanniája sokkal kevésbé volt szörnyű, mint amilyen lehetett volna.
Mert társadalmi bajból volt éppen elég. Bár az úgynevezett „bekerítéseket” a történészek ma már sokkal inkább elhúzódó folyamatnak, hatását pedig jóval kevésbé drasztikusnak látják, folyamatos volt a parasztság földvesztése. Ennek hullámai a következőképpen zajlottak le. A 16. század első hullámában az angol nemesség birtokait a fellendülő posztógyártás hatására juhlegelővé tette, bérlőit elüldözte, kisajátította a korábbi közföldeket (a magántulajdonba vétel külső jele volt a sövény vagy kerítés). A központi hatalomnak nem állt érdekében a folyamat megállítása, mivel a nemesi birtok magasabb kulccsal adózott, mint a vidéki szegénységé.
A második hullám már holland típusú talajjavítással, vetésforgó-rendszerrel dolgozott, melyhez bérmunkát alkalmazott. Ebben a szakaszban elsősorban a gabonatermelés lendült föl. A mi Széchenyink, a legnagyobb magyar 1830-as Hitel című munkájában a magyar nemesség önérdekére igyekezett apellálni, hogy saját földjeit fejlett tőkés nagybirtokká tegye. A brit gabonavámok eltörlése után az angol vidék elnyerte mai arculatát: azok a szántók, melyek hajdan a világ legbővebb terméseit adták, marhalegelőkké és az arisztokrácia falkás lovasvadász-területeivé süllyedtek.
A bekerítések elhúzódó folyamata miatt az angol vidék folyamatos népességkibocsátó volt, amely népesség a városokba vándorolva olcsó munkaerőt biztosított az iparnak. A bekerítések folyamata társadalmi feszültségektől volt terhelt. Különösen a 16. században, illetve a 19. század elején volt velejárója a nyomor, amely mindig az ipari bérek letöréséhez kapcsolódott. Előbbi időszakban a felhalmozódott népességfelesleg, utóbbiban a gépek elterjedése indukálta ezt a folyamatot. A nyomorral egybefonódott bűnözés megfékezésére I. Erzsébet uralkodásának végén reagáltak először drasztikus törvényekkel. A csavargóellenes törvények előírták az ilyen személyek üldözését, dologházakba zárását, parókiáról parókiára vesszőzésüket, amíg tisztességes munkát nem találnak maguknak.
Persze a brit modellben adódott egy másik út is: a társadalmi problémákat folyamatosan lehetett a gyarmatokra „exportálni”. Ezt ábrázolja ki az angol regény bő 150 éves fejlődési íve: 1689. Daniel Dafoe: Moll Flanders. A regény végén a tolvajlással megvádolt, de szerencséjére konkrétan rajta nem kapott cím- és főszereplő kivándorol Virginiába. 1850. Charles Dickens: David Copperfield. A regény végén az adósok börtönét is megjárt Wilkins Micawber, a főhőst segítő fontos mellékszereplő kivándorol Ausztráliába, ahol a főhős segítségén új életet kezdhet.
1792-től 1848-ig a Habsburgok oldalági tagjai töltötték be a nádori méltóságot, akik közül I. Ferenc öccse József nádor (nádorsága 1795-1847) hagyott jó emlékeket a korabeli magyar elit emlékezetében, konzervatív hozzáállása mellett a bécsi udvarban gyakran képviselte a magyar érdekeket, így (az ott nem szokásos bajuszviselete mellett) az udvarban megkapta a nem túl hízelgő „Rákóczi” jelzőt. A magyar protestáns ébredés tragédiája, hogy a Mária Terézia idején hatékonyabbá váló Habsburg-ellenreformáció (a magyarországi protestantizmus „csendes eltemetése” vagy „csendes megfojtása”), majd a ferenci konzervativizmus ellenreformációs reflexei elől a magyar protestánsok éppen akkor menekültek a francia racionalizmus, majd a német idealizmus szellemi védőernyője alá, amikor az angolszász világban a Nagy Ébredés pozitív hatásai érvényesültek.
A kettős (külső és belső) pajzson való első picike rés Mária Dorottya főhercegnének, József nádor harmadik hitvesének Magyarországra révén keletkezett 1819-ben. A főhercegné lelkigondozói és támogató tevékenysége révén lassan hatni kezdett Magyarországon a württembergi a pietizmus. Mária Dorottyának mégis tizenkét évig kellett hűségesen igazi munkatársakért imádkoznia. Ezt a Skót Misszió 1841-es Magyarországra érkezése által adta meg Ura és Jézusa a főhercegné számára. A Lánchíd építésére érkezett brit munkások lelkigondozása, az elinduló Protestáns Egyházi és Iskolai Lap támogatása, a pest-budai zsidómisszió elindítása , valamint később (az 1865-től) az edinburgh-i ösztöndíj megteremtették annak lehetőségét, hogy a skótok hosszú távon rendkívül pozitív, ébresztő hatásokat tudtak becsatornázni – elsősorban – a magyar református egyházi életbe…
De visszatérve a kor politikai életére: Elmondhatjuk, a magyar államszervezet a rendi dualizmus alapján épült fel, s a rendi elvek érvényesültek működésében, mégis a korszakban Magyarországon képviseleti rendszer volt, és Magyarországon 1832-ig rendi alapon több választó (férfilakosság 5–6%-a) volt, mint Angliában (1,5%) cenzusos alapon, s utána sem sokkal kevesebb.
(Nyissunk egy zárójelet: 1848-ban a férfilakosság 25%-nak szavazati joghoz juttatásával Magyarország ismét visszaelőzött. Ezt az előnyt csak az 1867-es brit választási törvény tudta majd meghaladni.)
Azt nyilván elmondhatjuk, hogy Nagy-Britanniában egy szűk és gazdag elit uralkodott a társadalom túlnyomó része fölött, nem biztos, hogy annak javára. A bérmunkásság saját helyzetének orvoslása érdekében kezdetben inkább ösztönösen lépett föl. Angliában indult el a gépromboló mozgalom. A géprombolók összetörték a gépeket, elkergették a feltalálókat. Az angol hatóságok drákói szigorral léptek föl a géprombolók ellen: akár halálbüntetést vagy Ausztráliába deportálást is kiszabhattak rájuk. Az ipari forradalom által teremtett ellentmondások orvoslásában kulcsfontosságú volt, hogy Anglia alkotmányos politikai rendszerében működtek a polgári szabadságjogok.
A képzettebb munkások (pl. nyomdászok, lakatosok) hozták létre először önsegélyező egyesületeiket, amelyeket általában a lelkipásztorok is támogatták. Az angol munkásmozgalom soha nem lett olyan vallásellenes, mint a kontinens sok más országában. Ezekből az egyletekből nőttek ki az első szakszervezetek, az egy szakmához tartozó munkások érdekvédelmi szervezetei. Ezeknek szervezését 1824-ben a parlament a gyülekezési és egyesülési szabadságra hivatkozva engedélyezte is. A munkások érdekében kollektíven fellépő szakszervezetek tárgyalásos úton gyakran tudták alkura kényszeríteni a gyárosokat, követeléseik alátámasztásának leghatékonyabb fegyvere a munkások tömeges munkabeszüntetése, a sztrájk volt.
Az 1830-as években az angol politikai élet két legfontosabb problémája a választójog kérdése és a munkáskérdés volt. Míg a whigek (liberálisok) az előbbit, a toryk (konzervatívok) az utóbbit karolták föl. Amikor 1832-ben előbbi kérdésben sikeres áttörésre került sor, a másik tábor a keresztyén szempontú családvédelmet tudta ütőkártyául – jó értelemben véve – kijátszani.
Megreformálták a választókerületeket, így az új ipari nagyvárosok is arányos képviselethez jutottak. Erre válaszul 1833-ban hozták az első gyári vagy munkaügyi törvényt, amely törvények azután 1847-re korlátozták a nők nehéz fizikai munkáját. Tíz éves kor alatt általában betiltották a gyermekek munkavállalását, szabályozták a munkakörülményeket és kötelezően tíz órára csökkentették a munkanapot.
A magyar rendi képviselet bizonyos szempontból jobban lefedte a társadalmi képviselet elvét, mint az angol cenzusos választójog. hiszen „az egy és ugyanazon nemesség” elve a leggazdagabb mágnástól a földjét saját kezével megművelő, legszegényebb bocskoros (hétszilvafás vagy kurta-) nemesig mindenkinek ugyanolyan értékű szavazatot biztosított. Ráadásul ezt a rendszert a jászkun és hajdúkerületek révén viszonylag széles szabad paraszti réteg egészítette ki.
A rendi elv mégsem mindenben felelt meg a kor követelményeinek. Egy egész telkes, földeket bérelő jobbágy vagy egy mezővárosi polgár ugyanis hiába élhetett magasabb anyagi és kulturális színvonalon, mint egy kisnemes armalista, előbbiek nem rendelkezhettek szavazati joggal, utóbbi pedig gyakran éppen ellenükben érvényesítték ezen jogukat, hiszen privilégiumaik voltak velük szemben az utolsó „társadalmi értéktárgyaik”. A kiváltságokhoz való ilyen fajta ragaszkodás sokban torzította a társadalmi akaratképzést. Ezért fogalmazódott meg a reformkorban a népképviselet és a felelős kormányzás igénye.
A vármegye egy elavult feudális szervezet volt, mely a fennálló társadalmi viszonyokat konzerválta, önálló működése ugyanakkor lehetőséget teremtett a központi hatalommal (udvarral) szembeni ellenállásra. Az országgyűlés és a vármegyei közgyűlés résztvevőinek köre leképezte Magyarország akkori társadalmi elitjének szerkezetét. Bár a kor gazdasági, társadalmi kihívásainak egyre kevésbé tudott megfelelni, mégis megfelelő társadalmi hátteret biztosított a reformmozgalomnak. Magyarországon ugyanis a polgárság számában kevés, gazdasági erejében gyenge, jelentős arányban idegen (német, görög, zsidó) származású volt, és nem is mindig képviselte azt a nyugat-európai típusú szellemet, amely a politikai változások keresztülviteléhez kellett volna.
A magyarországi „feudalizmus” ugyanakkor meglehetősen alkalmazkodóképes volt. Ennek két oka volt: a pénz szerepe folyamatosan nőtt a társadalomban, és főleg a nemesség birtokos rétege érzékelte, hogy a fennálló viszonyok mellett nem tud modernizálni (lásd hitel). A „társadalmi értékmérő” ugyanakkor a származással és a nemesi földvagyonnal egyenlő értéket tulajdonított a hagyományos (latinos és jogi) műveltségnek. A gyermekek taníttatása felemelkedési lehetőséget biztosított az alsóbb, kisnemesi, mezővárosi polgári és jobbágyi rétegeknek is, így ezen rétegek érdekei is megjelentek a korabeli politikában. A később úgynevezett polgári átalakulásnak nevezett folyamatot tehát Magyarországon a nemességnek (annak is elsősorban középbirtokos és kisnemesi származású honorácior értelmiségi rétegeinek) kellett végrehajtania, amelynek megfelelő keretet biztosított a magyar rendi országgyűlés és megyerendszer.
Az 1843/4. évi országgyűlést előkészítő, úgynevezett kerületi üléseinek a szavazati jog kiterjesztésével kapcsolatos tárgyalásai már a pánszlávizmus és illírizmus felháborító túlzásai, vagyis a nemzetiségi kérdés kiéleződésének körülményei között zajlottak. A különböző szlovák, a szerb, valamint horvát aspirációk mögött a kor magyar közvéleménye nyilvánvalóan érzékelte a bécsi udvar ügynökeinek bujtogató–lázító tevékenységét is. További gondot okozott a magyar ipar gyengesége, valamint Ausztria tervbe vett csatlakozása az 1831 óta kiválóan működő Német Vámszövetséghez.
Ez esetben a Habsburg Birodalmon belül 1754-ben húzott gyenge belső magyar vámhatár nem lenne képes megvédeni az éppen csak bimbózni kezdő magyar ipart a német túlsúlytól. Ez a folyamat pedig magával vonná a gazdaság elnémetesedését, és vele együtt a városok örvendetesen megindult asszimilációjának, magyarosodásának visszafordulását. A kormányzati aktivitás is megindult. Körrendeletben követelték a főispánoktól, főispáni adminisztrátoroktól a kormánytámogató képviselő megválasztatását. Paradox módon ezáltal Bécs maga vezette be az arisztokrácia, a főpapság, valamint a kormánytámogató nagybirtokos nemesség (pl. a „kőszívű ember” mintáját adó idősebb Tisza Lajos) számára látens adókötelezettséget. A liberális ellenzék hasonló eszközök alkalmazásához volt kénytelen nyúlni, hiszen a kisnemesség tömegei nélkül semmiféle reformot nem lehetett keresztülvinni. Persze az etetésre, itatásra adakozó arisztokratának vagy reformellenzéknek is angol volt a mintája, az ottani „voting banquettes” formájában…
A választójog és a közös teherviselés körüli folytatott harcok ennek megfelelően gyakran leírhatóak egy „adózni akaró” birtokos nemesség – honorácior értelmiség ↔ „adózó” arisztokrácia közötti harcként, melyet ezen társadalmi rétegek a kisnemesség utolsó „társadalmi tőkéje” körül folytattak. A magyarság politikai bölcsességének és érzelmi kötőerejének nyilvánvaló bizonyítéka, hogy 1848-ban azóta is példátlan és máig ható nemzeti összefogás tudott kibontakozni. Ahogy egy 20. századi katolikus pap fogalmazott: megtermette a gyümölcsét, hogy a magyarság annyi éven át, még ha öntudatlanul is „Isten, áldd meg a magyart!” imádkozott.