Bevezetés
2022. június 24-én az Amerikai Egyesült Államok alkotmánybíróságaként is funkcionáló Legfelsőbb Bírósága (Supreme Court) hatályon kívül helyezte az 1973. január 22-én született „Roe kontra Wade” ítéletet. Az érvénytelenítés kihirdetése után Samuel Alito szövetségi bíró a testület többségi véleményének indoklásában leírta, hogy a Roe kontra Wade esetben hozott döntés
„[…] azon a téves nézeten alapult, hogy a nők magánszférához való alkotmányos joga feljogosítja őket a méhen belüli magzati élet megszakítására. Az abortuszhoz való jog nem található meg az alkotmányban és egyetlen alkotmányos rendelkezés sem védi hallgatólagosan ezt a jogot. Ezenfelül, a [„Roe kontra Wade” ítélet] érvelés[e] rendkívül gyenge, és a döntés káros következményekkel járt. Távolról sem hozta meg az abortusz kérdésének nemzeti szintű rendezését, inkább felizzította a vitát és elmélyítette a megosztottságot. Itt az ideje, hogy az Alkotmányra hallgassunk, és visszaadjuk az abortusz szabályozását az embereknek és választott képviselőiknek.”
Alito főbíró nagyon helyesen mutatott rá, hogy az 1973-as „Roe kontra Wade döntés” érvelése ott sántít, hogy a „szexuális forradalom” befolyásolta légkörben úgy hivatkozott az 1965-ös „Griswold kontra Connecticut” döntés precedensére, hogy rossz értelemben erősítette meg az egyén magánszférához való jogát a szexualitás és a családtervezés kérdésében. Mint ilyen a „Roe kontra Wade”-del együtt természetesen a „Griswold kontra Connecticut” ítélet is semmis.
A liberális identitáspolitika nyelvcsapdájában
A helytelen érvelés hátterében a liberális identitáspolitika nyelvcsapdája áll. Ha ezt a nyelvcsapdát meg akarjuk érteni, akkor mindenekelőtt az alábbi példát kell szem előtt tartanunk.
Az arisztotelészi logika szerint a = b; a = c → b = c. Látszólag tökéletesen megfeleltethető ennek a mintának az alábbi gondolatsor. 1.) A házasodás és szexualitás a magánjog része. 2.) Minden magánember jogbirtokos személy. 3.) Minden magánembernek joga van házassága és szexuális élete ügyeiben saját szabad döntéseit meghoznia.
A csalás a fogalmak lopakodó átdefiniálásának gyakorlatában rejlik. Tudatosan elhallgatja ugyanis, hogy az érvelés kezdetén egybefoglaló módon még a „szexualitás = egy férfi és egy nő kölcsönös joga hosszban és továbbadásban egyaránt életre szóló, házasságuk érzelmi összetartására és utódnemzésre szolgáló testi közösségre” definícióiból indult ki, hogy a végére megérkezzen a szétválasztó értelmű „szexualitás = bármely tartós életközösséget szétromboló testiséghez való jog” meghatározáshoz.
Az alapvető különbség az igazi keresztyénség, valamint a liberálisok között az, hogy míg előbbiek hisznek az Istenben létező, de történetileg is kommunikálható örök értékekben, utóbbiak „az emberi genom feltérképezése, a tartós demokrácia, a női emancipáció és az ezekkel összefüggő családfogalom-átalakulás” mindent [még a keresztyénséget is] alapjaiban [!] újra értelmező jelentőségéről beszélnek: Lásd részletesebben itt
„Szexuális forradalom”?
A forradalom a „visszaforgatás” jelentésű „revolutio” latin szóból származik. A fogalom az „alkotmányos állapot helyreállítása” értelemében keletkezett a németalföldi szabadságharc időszakában. A „revolúció” a hatalmi, uralmi helyzetben lévők számára mindig – és tegyük hozzá, a többségi társadalom számára is gyakran – a „fel-fordulás”-sal volt egyenértékű. Minden pozitív és negatív hozadékának ismeretében manapság a „forradalom” szót szoktuk az „életet alapvetően átalakító, nagy horderejű változások összessége” kifejezésére is használni. Ilyen értelemben beszélhetünk neolit (termelési) forradalomról, kora újkori árforradalomról, ipari forradalomról, a mezőgazdaság/számítástechnika stb. forradalmáról… De mi a helyzet a „szexuális forradalom”-mal?
Ha a „forradalom” szót eredeti „visszaforgatás, helyreállítás” értelmében vesszük, akkor a leggyönyörűségesebb „sexual revolution” az alábbi bibliai igeversek megvalósulásában ölthetne testet: „Annakokáért elhagyja a férfiú az ő atyját és az ő anyját, és ragaszkodik feleségéhez: és lesznek egy testté.” (1Móz 2, 24) Vagy: „Legyen a te forrásod áldott, és örvendezz a te ifjúságod feleségének. A szerelmes szarvas, és kedves zerge; az ő emlői elégítsenek meg téged minden időben, az ő szerelmében gyönyörködjél szüntelen.” (Péld 5, 18–19.)
A formális szexuális szigor – szabadosság ingája azonban láthatólag már több mint 1600 éve ide-oda leng. Gondoljunk bele az alábbi korszakváltásokba: az ágostoni megalapozottságú szerzetesi purizmus → „reneszánsz életöröm” → reformációs és barokk katolikus szigor → a de Sade márki-, Casanova-, don Juan-jelenségekkel is fémjelzett felvilágosodás → viktoriánus erkölcs → freudizmussal bevezetett szexuális forradalmak kora.
A jelen uralkodó történelmi felfogás szerint csak 1900–2000 között legalább négy „szexuális forradalom” bontakozott ki. Kultúrtörténészek rendkívül széles és változatos forrásbázisra alapozva arra a következtetésre jutottak, hogy – nemzetenkénti és kultúránkénti eltérésekkel ugyan, de jó közelítéssel – 1900 körül az úgynevezett nyugati kultúrkörben az emberek 90%-a (de még a férfiak 85%-a is) érintetlenül (direkt szexuális tapasztalatok nélkül) lépett házasságra. A szenteskedéssel palástolt amoralitás leginkább a felsőbb és a felső-középosztálybeli rétegek sajátossága volt.
Ez az arány nőtt meg a Nagy Háború kataklizmái és az önálló keresethez jutó nők arányának megnövekedése által az 1920-as évek elejére 25%-ra, a II. világháborús „házasodj gyorsan, válj el keservesen” periódusa alatt 50%-ra. De Nyugaton (a szocialista Kelettel ellentétben) az 1990-es évekig az a gyakorlat maradt érvényben, hogy a házasságra lépő nő legalábbis a legkisebb gyermek magasabb iskolába lépéséig a gyermeknevelésnek és a háztartás vezetésének szentelte életét.
A 60-as évek „szexuális forradalmát” a hormontartalmú antibébi tabletták látszólag kényelmes és biztonságos lehetősége alapozta meg. Velük szemben az I. világháború óta közkeletűen elérhető gumi óvszerek kényelmetlen, nagy odafigyelést igénylő, körülményes és nem is teljesen biztonságos fogamzásszabályozási alternatívát képviseltek. Bár a hippi kommunák „szabad szerelme” csak 1968–1972 között működött (akkor is csak úgy-ahogy), és a „nagy generáció” legnagyobb része végül mégiscsak a korán megkötött, de egyre kevésbé tartós házasságban állapodott meg, az érintetlenül házasságra lépők aránya a társadalomban 25%-ra csökkent.
Az 1990-es évek fiatal generációja tovább vitte szülei „örökségét”, de egyre inkább a házasság terhei („papír és gyerek”) nélkül. Az érintetlenül házasságra lépők aránya a társadalomban 10%-ra csökkent. A tendencián az 1980-as évektől rohamosan terjedni kezdő AIDS azért nem tudott változtatni, mivel az egyre jobb minőségű és élményt-nem-romboló akadálymentességű óvszerek látszólag hatékonyan működtek közre a nemi betegségek, a szexuális úton terjedő fertőzések visszaszorításában, ráadásul kiküszöbölték a fogamzásgátló tabletták hormonháztartás-megzavarására vonatkozó kockázatait is.
De még a folyamat sem volt egyirányú és folyamatos progresszió. Az időről-időre bekövetkező „konzervatív önkorrekciók” legfontosabbjai a következők: a cserkészet kialakulása és elterjedése, a sztálini prüdéria a Szovjetunióban, a válási kultúra és Spock-féle nevelési modell visszafogása az USA-ban az 1990-es években, a 2010-es években kibontakozott magyar családtámogatási rendszer. Ezek közül még a legteljesebben ateista sztálinizmus is kénytelen volt azzal a racionális ténnyel szembenézni, hogy még egy végletesen terrorizált társadalom sem bírja el a „családmentességet”, a sorsukra hagyott, kallódó utcagyerekek tömegeinek tehertételét.
A szekuláris világkép szexuálantropológiai fordulata
A mai szekuláris világkép három kopernikuszi világképi fordulatra vezeti vissza önmagát. Kopernikusz kilökte – úgymond – a Földet a teremtettség kitüntetett helyzetéből és a galaxis egy eldugott pontjává degradálta. A darwini kilökte az embert a teremtmények kitüntetett helyzetéből és az állatvilág egy mégoly magasan fejlett tagjává degradálta. Freud kilökte az embert a szellemét uraló lény kitüntetett helyzetéből és helyzetét az ösztön- és a társadalmi lét (felettes ÉN) konfliktuszónájába helyezte. Korábban a keresztény kultúrkör embere számára egyértelmű volt, hogy uralkodnia kell (alapjában és nagyrészt bűnös) ösztönei fölött, mert csak így lehet egységes és boldog a személyisége.
Freud fő művében, az Álomfejtésben az emberi személyiséget három részre tagolta. Az ösztön-ÉN-re, amelyet a bennünk élő szinte kizárólag fajfenntartó (szexuális) ösztönökkel tett egyenlővé. A felettes ÉN-re, amely a neveltetésünk során elsajátított társadalmi elvárásokat, erkölcsöt, értékrendet jelentette. Az ÉN Freudnál e kettő eredője. Egészséges az ember személyisége, ha a kettő harmóniában van egymással, beteg (neurotikus), ha ellentétben. Freud szerint alapvetően minden ember neurotikus, mert maga az emberi kultúra is csak azon pótcselekvések összessége, amelyekbe az ösztöneinkkel ellentétes erkölcs hajszol minket. Például a szerelmes nem élheti ki vágyát szerelme tárgyán, így szerelmes verseket ír neki.
Freud szemlélete óhatatlanul elkezdte lebontani a nyugati kultúrkör korábbi erkölcsi normáit, mert az ösztönöknek elsőbbséget adott az erkölccsel szemben. Másrészt Freud nézetei olyan magatartásformák elfogadása előtt kezdték egyengetni az utat, amelyet a korábbi korok emberei devianciának és bűnnek tartottak. Történelmi távlatból visszatekintve elmondhatjuk, hogy Freud pszichológiai rendszere nem is hozta meg a várt hatást. Soha nem volt annyi lelki beteg ember, mint ma, a korlátlan ösztönkiélés és önzés korszakában.
A freudista alapokon kutató antropológus, Joseph D. Unwin (1895–1936) 1934-ben megjelentetett „Sex and Culture” című művének megállapításai szerint a nagy, írott történeti kultúrák felemelkedése mind a családi élet szigorú monogám szellemű tisztelete jegyében bontakozott ki. Az így felgyülemlett energiákat fordították ugyanis ezek a kultúrák építkezésbe, önmaguk megszervezésébe, végső soron hódításba. Az így bekövetkezett jólét azonban e társadalmakat mind promiszkuissá tette, a folyamat előtérbe helyezte a női egyenjogúság különböző formáit, végső soron pedig magát a kultúrát degenerálta el, így annak bukásához vezetett. Amellett, hogy Unwin megállapításai megfeleltethetőek a freudi ösztönszublimáció tézisének, végkövetkeztetéseiben meglepően „keresztyénségkompatibilis”.
Egyáltalán nem véletlen tehát, hogy az egyre inkább feminista irányba eltolódó liberális közszellem Unwin helyett azt a Margaret Meadet kezdte sztárolni, aki szerint a „primitív” társadalmakra jellemző a jóval erősebb promiszkuis jelleg, és az apaság tisztázatlansága okán ezen társadalmak szükségszerűen matriarchálisak. Ezzel együtt Mead újra felelevenítette azt a marxi tézist, miszerint a férj–feleség viszony a tulajdonviszony korai formája. Marx egyáltalán nem törődött azzal, hogy a bibliai birtoklás és uralkodás kölcsönös és az igazi szeretet minőségébe van beágyazva, (Lásd részletesebben itt:
https://egyhazeskozelet.hu/mire-vilagositsuk-fel-gyermekeinket/ mint ilyen egyformán szemben áll a „kizsákmányoló kapitalista tulajdon”-nal és „kommunista közös tulajdon”-nal.
Mead látszólagos néprajzi–antropológiai tényekkel azt is hozzátette Marxhoz, hogy a matriarchia szükségszerűen békésebb és kiegyensúlyozottabb, mint a patriarchális társadalom. Szerinte a „primitív társadalmak”-ban a szexualitás és a gyermeknevelés annyira elválik egymástól, hogy gyakran nincsenek is tudatában az aktus–fogantatás ok-okozati összefüggésének. A „szexuális forradalom” közege „viszkető fülekkel” fordult ezen tézisek felé, amelyekben saját önigazolását látta.
Csak az újabb kutatások, valamikori interjúalanyokkal folytatott mélyinterjúk derítették föl, hogy Mead 1.) nem tanult meg a vizsgált kultúrák nyelvén; 2.) tolmácsok segítségével folytatott beszélgetései során nem is törekedett a vizsgált kultúrák igazi megértésére; azt látta, amit látni akart, és ezt a tudatos félreértés mellett gyakran azáltal érte el, hogy nézeteit a.) felsőbbrendűsége tudatában; b.) előnyökkel is kecsegtetve; c.) kifejezetten ráerőszakolta interjúalanyaira, illetve tolmácsaira.
Az egyén magánszférához való joga
A magánember (homo privatus) fogalma a kora középkorban keletkezett. Jelentette azt az alapvetően jobbágyi vagy városi szegénysorban élő embert, aki nem rendelkezik a későbbi rendiség alapját képező kiváltságokkal. Közösségi ember (homo publicus) ugyanis az, akinek ügyei a királyi hatalmat is érdeklik. A jobbágyok vagy városi szegények ügyei pedig legfeljebb földesuraik vagy városi hatóságaik jogkörébe vannak utalva.
Sajátos jelentésátvitel folytán így lett az „alattvaló” (németül „Untertan”) jogállású „magánember”-ből „közember” (németül „gemeiner Mann”). A jobbágy csak földesura engedélyével házasodhatott, bár ez legtöbb helyen csak formalitás és a járadékszedés egyik ürügye volt. A „jus primae noctis” , vagyis az első éjszaka joga egy a skóciai házassági járadékok kapcsán 1569-ben keletkezett tévképzet volt, amelyet a felvilágosodás propagandája karolt fel a 18. században nagy elánnal, hogy ezáltal is az általa „feudalizmus”-nak nevezett hagyományos rendszer embertelenségeit kárhoztathassa.
A Cluny-reform az 1000-es évek táján valóban kettős erkölcsöt állapított meg a magánember – közösségi ember vonatkozásában, de a felvilágosodás által rögzíteni kívánt közkeletű tévedéssel/hazugsággal szemben éppen az utóbbira szabta a szigorúbb mércét, éppen a nemesember helyzetének példaadó volta miatt.
A házasság azonban mindenkire nézve az isteni természetjog része volt, ahol az Istent képviselő egyháznak is a kihirdetési – esketési ceremóniák révén mindössze két dologra kellett érvényességi szempontból tekintettel lennie: 1.) vérfertőzés nélkül; 2.) szeretetből, vagyis formális erőszak nélküli, szabad akaratú választásból jöjjön létre. Ezen isteni rendelkezések betartásával pedig az Egyház maga is csak asszisztált és megszentelt, világi felsőbbségeknek pedig egyházi jóváhagyás és szentesítés esetén semmiféle joga nem volt arra, hogy házasságjogi dolgokba belefolyjon.
A reformáció – katolikus megújulás(ok) versengése ezen a helyzeten annyit változtatott, hogy hangsúlyosabbá vált az állami gondoskodás a tekintetben, hogy a társadalom a Tízparancsolat elvei szerint rendezze be életét, természetesen a megfelelő katolikus vagy protestáns értelmezésben.
Az isteni hatalom és a nevében fellépő uralkodói diktátumokkal szemben először a francia felvilágosodás lépett fel. Tette pedig ezt a természetes ész racionalizmusa nevében. Voltaire a hagyományos kettős erkölcsöt visszájára fordította. „A műveltek vitatkozzanak akár Isten létéről, de ne a szolgáik előtt, mivel a szolgák Istenbe és túlvilági jutalmazásba/büntetésbe vetett hite szükséges ahhoz, hogy biztonságban tudhassák ezüstjüket.”
A felvilágosodás ugyanakkor az uralkodói abszolutizmussal szemben is védendő életterületek közé sorolta a magánszférát, amelybe – a merkantilista szabályozási intézkedésekkel szembeni tiltakozásul – már a gazdaságot is beleértették. A fő ellenség azonban – már csak az állami hatalom elfoglalhatóságának okán is – a Trón hűséges szövetségesének számító Oltár lett. Diderot Apácájában úgy tartott a szerzetesség természetellenessége ellen nagyívű programbeszédet, hogy arról „szemérmesen” elfeledkezett, hogy a felvilágosodás szinte összes alakja kipróbálta magát a pornográf regényírás területén.
A szexualitással kapcsolatos visszaélések nyomán Antony Comstock későbbi posta-főfelügyelő az akkori republikánus szövetségi vezetés tevőleges támogatásával 1873-ban egy olyan törvényjavaslatot fogadtatott el Connecticutban, amely a szövetségi postatörvény hatályát annyiban korlátozta, amennyiben a fogantatásakadályozás technikáira és eszközeire vonatkozó propaganda- és tárgyterjesztés az állam területén még a szövetségi posta eszközeivel sem lehetséges. A törvény ellenzői kezdettől fogva cenzúrát kiáltottak, és ellentétesnek állították a vallás-, lelkiismereti, szólás-, sajtó- és gyülekezési szabadságot kimondó 1791-es első alkotmánykiegészítéssel. De ez a kérdés már továbbvezet bennünket az állam–egyház szétválasztása kérdésköréhez az Amerikai Egyesült Államokban.
Az állam és egyház szétválasztása
Ahogy ma az állam–egyház szétválasztását értjük, az alapvetően az 1774-es philadelphiai kompromisszumra vezethető vissza. Eszerint az állam olyan értelemben tart egyenlő távolságot a vallásfelekezetektől, hogy saját közhatalmi erejét, befolyását, anyagi lehetőségeit egyikük érdekében sem érvényesíti. Az állam és az egyházak szétválasztása ugyanakkor egyáltalán nem jelentette a társadalom elválasztását az egyházaktól. A polgárok polgári jogaiknál fogva azon társadalmi célok érdekében mozgósíthatták az államot is, amelyeket egyébként hívő lelkiismeretük alapján tartottak fontosnak.
Az állam és az egyház szétválasztása mellett is majdnem két évszázadig teljesen magától értetődő dolog volt, hogy társadalmi (állami) ügy a hagyományos vagy keresztény család jogi, erkölcsi és gazdasági védelme. Tükröződött ez a családokból származó törvényes jogállású gyermekek öröklésügyi védelmében éppúgy, mint az 1850-es években a protestáns ébredési mozgalmak (revivals) hatására lábra kapó absztinenciamozgalmak társadalmi támogatásában. Mivel az elsősorban a férfiak között dühöngő alkoholizmus leginkább a családanyákat sújtotta, nem véletlenül esett egybe az alkoholtilalmat támogató mozgalmak megerősödése a nők választójogának bevezetésével. Az újonnan választójogot kapott nők ugyanis elkötelezetten támogatták az alkoholfogyasztást tiltani szándékozó politikát.
Ezen hagyományos politikát sajátos módon éppen a fekete polgárjogi mozgalom törte meg az 1950–60-as években. Mivel a fekete közösségekben a „gyermekeit egyedül nevelő anya” a WASP- (fehér, angoszász, protestáns) és katolikus közösségek arányainál is szignifikánsan magasabb volt, a johnsoni népjóléti politika keretében „pozitívan” kezdték diszkriminálni ezt a kategóriát. A nem várt eredmény a családok szétzilálódása lett, ami a 2000-es évek elejére – üdítő, egészséges és örömteli kivételektől eltekintve – szinte teljesen visszafordította és tönkretette az afroamerikai társadalom 1880–1960-as évek között felemásan, de mégiscsak folyamatosan és érzékelhetően zajló polgárosodását és felzárkózását.
Amikor tehát a Legfelsőbb Bíróság 1965-ös „Griswold kontra Connecticut” ítéletében 7:2 arányban az 1873-as Comstock-törvény ellenében kimondta, hogy a szövetségi alkotmány kiemelt feladata a magánélet védelme, valójában nem megerősítette, hanem először és a tényleges Alkotmánytól függetlenül mondta ki „a minden tekintetben tisztességes házasság és a szeplőtelen házaságy”-tól független szexualitás jogát az egyén „magánszférá”-jában. Hogy a paráznákat és a házasságrontókat megítéli az Isten (Zsid 13, 4), a „szexuális forradalom” által indoktrinált társadalomban már keveseket érdekelt.
Az alapfogalmaiban összezavart társadalom megosztása
Az 1960–70-es évekre az alábbi társadalmi alapfogalmak zavarodtak össze, és váltak korábbi jelentésükkel szögesen ellentétes értelművé: szexualitás, forradalom, magánélet, állam–egyház szétválasztása. Ezt tetőzte be, hogy az 1969-es alapítású Nemzeti Szövetség az Abortusztörvények Eltörléséért (NARAL) mozgalom a „Roe kontra Wade” ügyben egy olyan kampányt indított, melynek jelentőségét sokáig méltatlanul alulbecsülték.
Olyan vallási dogmának állították be ugyanis az abortusszal való szembenállást, amelyet a katolikus hierarchia azért kényszerít rá másokra, hogy megsértse ezzel szabadságukat, és hátráltassa az egyház és az állam (további) szétválasztását. A kampány lényege az átdefiniálás szempontjából az volt, hogy ki nem mondott módon az állam–egyház immár hatalmi szétválasztáson túlmenő szeparációját egy olyan progressziónak állították, amelynek szükségszerű folyománya a társadalom szellemi és morális dekrisztianizációja. Ennek során társadalmilag nemcsak szándékosan kihasználták a liberális elit általános vallásellenes érzelmeit, de a hagyományos protestáns–katolikus szembenállásra ördögi ravaszsággal rájátszva azt is megakadályozták, hogy keresztyén/ keresztény alapú egységfront jöjjön létre a kérdésben.
Vajon véletlen dolog lenne, hogy az amerikai társadalmat jelenleg is végletekig megosztó „Pro Choise” mozgalom emblematikus arcai közül kettő, Joe Biden és Nancy Pelosi is kamaszként és fiatal felnőttként alapvetően az 1950–70-es évek fogalmi-, identitás- és társadalmi zavarodottsága szellemi szocializációjának „termékei”, akik maguk sem mentesek a botrányos „magánéleti” bukásoktól?
Arra bátorítom ezen felül a tisztelt Olvasót, a fentiek tükrében mérlegelje a társadalmi jog elsőbbségének határait és alkalmazható/alkalmazandó eszközeit, ha egyértelműen közösségi érdeket sértő magánéleti visszaélések visszaszorítása érdekében lép fel, akár a szexualitás területén is.
