AZ ÉGHAJLATTÖRTÉNET TANULSÁGA
A magyar közéletet hetek óta uralja az aszálykérdés. Az érdeklődő (és pánikoló) magyar társadalom jellemző és eredendő hibába esik. Most hogy aszály van, virológusból és külpolitikai elemzőből azonnali hatállyal vízépítő, erdészeti és agrármérnöknek képezi át magát! Az emberek a nézőpont torzító hatása alá kerülnek, ami a közvélemény-kutatási adatokból is nyilvánvaló. Nyári forrósághullám idején többségük hisz a globális felmelegedésben, hogy azután a téli hidegek idején ez a szám érezhetően visszaessen.
Pedig még a tudományos közösségen belül dúló viták is nyilvánvalóvá teszik: a természeti rendszer bonyolultsága eddig lehetetlenné tette, hogy az ember egyetlen valós modellezésű prognózist is letegyen az asztalra.
Többek között a tengerek energiaelnyelő-képességének és a gravitáció vízhelybentartó-képességének tényezőit is alábecsülte. A történeti éghajlattan jelen tudása szerint most egy interglaciális felmenő fázisában vagyunk. Volt már olyan interglaciális is, hogy a tengerszint 300 méterrel volt magasabb, Grönlandon és Antarktiszon zöldellt a fű, és állatok éltek. De az interglaciálisok keretében is zajlanak/zajlottak hőmérsékleti ingadozások, ilyen volt a közel-keleti paradicsomot szétverő Dryas. Az akkor lecsökkenő hőmérséklet már az emberi léptékhez igazodó történelmi tapasztalat.
Az Almásy László által felfedezett szaharai barlangrajzok, illetve az egyiptomi magaskultúra kialakulása tanúskodnak róla. Hasonló a késő középkori – kora újkori „kis jégkorszak” is, aminek 1650 táján következett be a hőmérséklet minimuma a Temze jegén tartott londoni nagyvásárokkal. Aztán voltak melegebb fázisok, ilyen volt a középkori klímaoptimum, és hogy a „felvilágosult” 18. századtól kedve napjainkig ismét folyamatos legyen a felmelegedési tendencia.
1973-ban konstatálták a Golf-áramlat lassulását az Atlanti-óceán sókoncentrációjának érezhető csökkenése következtében. Ennek nyomán el is kezdődött a „mind meg fogunk fagyni” hergelése. Ennek egyik utolsó zöngéjeként született 2004-ben a Holnapután című film. De hol vagyunk ma már ettől? Most a mainstream a „Mind meg fogunk sülni!” jelszavát tolja.
Ilyen körülmények között nekünk azokat a fő irányvonalakat kell meghatároznunk, amelyek a körülmények bármilyen változása esetén képesek nemzetünk megtartására.
A HÍVŐ EMBER BIZONYSÁGAI
Tévedés ne essék, én sem hiszem, hogy szabadna nekünk a természetet megerőszakolva kizsigerelni. Szerintem is nagyobb részt kell kivonni a gyorsabb megtérülésű szántóföldi termelésből, hogy tartalékképzési, szén- és vízkörforg(at)ási okokból saját ökoszisztémánk szélsőségkezelési képességét növelni tudjuk.
Hívő emberként azonban minden emberi munkálkodáshoz két bizonyosságot illesztek:
1.) Isten gondviselése lehetetlenné teszi, hogy az ember maga elpusztítsa a földet:
„És oltárt építe Noé az Úrnak, és vőn minden tiszta állatból és minden tiszta madárból, és áldozék égőáldozattal az oltáron. És megérezé az Úr a kedves illatot, és monda az Úr az ő szívében: Nem átkozom meg többé a földet az emberért, mert az ember szívének gondolatja gonosz az ő ifjúságától fogva; és többé nem vesztem el mind az élő állatot, mint cselekedtem. Ennek utána míg a föld lészen, vetés és aratás, hideg és meleg, nyár és tél, nap és éjszaka meg nem szűnnek.” (1Móz 8, 20-22)
2.) Az utolsó ítéletkor az istentelenségi mérce egyik szempontja lesz a teremtett világgal szembeni kegyetlen bánásmód:
„És megharagudtak a pogányok, és eljött a te haragod, és a halottak ideje, hogy megítéltessenek, és jutalmat adj a te szolgáidnak, a prófétáknak és a szenteknek, és a kik a te nevedet félik, kicsinyeknek és nagyoknak; és elpusztítsd azokat, a kik a földet pusztítják.” (Jel 11, 18)
A MIKROKLIMATIKUS VISZONYOK BŰVÖLETÉBEN
A lefolyási viszonyok, illetve a víz talajmozgásai alapvetően befolyásolják a talaj vízháztartását, illetve vízmegtartó képességét. Az erdővel benőtt domb- vagy hegyoldal mélyebb beszivárgást eredményez, ami aszályos időkben a víz rétegmozgásai révén víz-visszapótló szereppel bírhat. Az ismét felszínre vagy a kapillaritás révén a talajfelszín-közelbe kerülő víz jóval magasabb kipárolgást eredményez. Ez a tényező nedvesebbé teszi a mikroklímát. Ennek a nedvesebb mikroklímának döntő szerepe lehet az alacsony légköri bizonytalanságok zivatar-kipattantó tényezői között.
Az erdőkre mégsem tekinthetünk úgy, mint ami mindenre megoldást ad, mert az erdő szivacsként túl is telítődhet, ami folyamatos és bőséges csapadékellátottság esetén ugyanúgy átfolyatja magán a vizet, mintha az erdő ott se lenne.
Környezettörténeti becslések szerint a Kárpát-medence erdősültségi szintje a római hódítás előtt 90%-ra tehető. Sok közkeletű vélekedéssel szemben attól kezdve a 18. századig folyamatosan csökkent.
RÖVID MAGYAR ERDŐTÖRTÉNET
Hogy a magyarság a környezetgazdálkodás most gyakorolt útjára tért, annak nagyon is konkrét és beazonosítható történelmi okai vannak. Andrásfalvy Bertalanhoz kapcsolódva írtam erről (ITT).
Nyomatékosítanám: még a jelentős népességvesztéssel járó török idők sem tudtak a visszaerdősülés irányában hatni, hiszen a várépítkezések és várostromok alacsony népesség mellett is hatalmas környékek erdőit vágták tarra, és még a területet megtartó hatalom sem a visszaerdősülésben volt érdekelt, hanem éppen ellenkezőleg, hogy a várkörnyéki területek tudatos elmocsarasítása révén a védelmi képességeket kívánta növelni.
Így jött létre a magas fűvel borított puszták, valamint mocsarak és lápok egyvelege a folyóvölgyekben. Előbbiek kiválóan alkalmasak voltak a rideg legeltetésre, utóbbiak a menekülésre és a túléléshez nélkülözhetetlenül szükséges hajtott állatvagyon rejtésére szolgáltak. Erdős zárótársulásától megfosztott, rontott kultúrtáj, semmiképpen sem természetes képződmény. Változást a béke beköszönte és Magyarországnak a Duna-völgyi Habsburg Birodalomba való új típusú beilleszkedése hozta meg.
Mária Terézia 1769-es Erdőrendelete azonban leginkább csak a nagy kiterjedésű állami erdők, illetve az egyházi erdőbirtokok vonatkozásában tudott szignifikáns hatást kifejteni. A (nemesi) birtokosi szabad földhasználat révén a tulajdonjogilag hozzájuk kapcsolt uradalmi (majorsági) földeken, illetve a joghatóságilag és birtokosságilag kapcsolt jobbágytelkeken is lényegi akadályok folytatódhatott a szántó- és legelőterületek kiterjesztése. A földtulajdon-viszonyok polgáriasítása a korábbi feudális kötöttségek maradékait is felszámolta.
Arról is beszélnünk kell, hogy az önhatalmú folyószabályozások, amelyeket jól–rosszul egészítettek ki az elsősorban posta- és szállításügyi érdekeket szem előtt tartó állami intézkedések, már a leginkább „megkésett” Felső-Tiszán is megindultak 1806-ban. Az 1807-es társulati törvény társadalmi elfogadásának egyik kulcsa volt annak belátása, hogy egyik vidék saját problémáit nem „tolhatja rá” egy alacsonyabban fekvő másikra, nem választhatja a problémamegoldás „egyszerű”, másik rovására érvényesített útját.
BÚZABÁNYA-GYARMATOSÍTÁS
Manapság sok ember kárhoztatja – javarészt oktalanul – az úgynevezett „búzabánya-gyarmatosítás” és a kivándor(o)l(tat)ás történelmi eseménysorait, és mindezen – vélt vagy valós – bűnökért és hibákért a dualizmus kort teszik felelőssé. Ezen emberek ugyanakkor három tényt nagyívűen elfelejtenek:
1.) Az Alföld népességeltartó képessége a folyószabályozások következtében a duplájára nőtt. A relatív földbőség és a vele járó népességrobbanás korát csak az 1890-es évektől kezdve kezdte felváltani a relatív földínségé, amely sajnálatos módon éppen akkor az amerikai és orosz dömping által okozott búzaár-depresszióval párosult. De a kivándorlás még így is jóval erősebb volt a történelmi Magyarország hegyvidékeiről, mint a folyószabályozások által érintett Alföldről.
2.) A fentebb ismertetett okokból eredőleg a trianoni országterület vonatkozásában az erdősültségi szint a dualizmus kor végére 6%-ra csökkent. Mivel a trianoni békediktátumban bekövetkezett hegyvidéki erdőterület-vesztés a vámháborús utódállami politikák eredményeként húsba vágó gazdasági problémát eredményezett, az 1920-as években különböző erdőtelepítési–erdősítési programokat hajtottak végre. Ezek eredményeképpen nőtt Csonka-Magyarország erdősültségi foka 13%-ra.
3.) A gabonaföldek kiterjesztését az 1920-as években kellett teljesedésbe vinni, mivel Trianonban Magyarország a legjobb bácskai és bánáti gabonatermő területeit veszítette el. A klebelsbergi tanyasi iskolaépítési programnak többek között az volt az értelme, hogy magasabb gazdálkodási szintre lehessen hozni az alföldi parasztságot.
INTEGRÁLT FOLYAMGAZDÁLKODÁS FELÉ
Magyarország örökölt és szerzett tőkeszegénysége révén hagyományosan mindig csak a legsürgetőbb folyószabályozási munkálatokat sikerült elvégezni. Ennek nyomán beszélhetünk a Tisza-szabályozás kapcsán is leginkább árvízi szabályozásról.
Ugyanakkor egy igazi folyamgazdálkodás magában foglalja a megfelelő középvízi és kisvízi szabályozásokat is, amelyekhez integráns módon kapcsolódnak a hajózó és víziutak kitűzése, kikötők kiépítése, a vízfolyások megfelelő lépcsőzése és hasznosítása, a rovarpopulációs felszaporodást megfelelő vízmozgatással kezelő, de a tájhonos jellegnek megfelelő ártér-rekonstrukció stb.
Az 1914-re kiteljesített Kvassay-féle terveknek – Széchenyi Istvánnak a magasan fejlett Pó-völgyi és holland mezőgazdaság nyomán tett intenciói alapján – része volt egy öntözési–hajózási–energiatermelési vegyes célokat kitűző program is. Ennek tőkéit elvitte a Nagy Háború, későbbi nevén az I. világháború. A trianoni kényszer-alkalmazkodást is magában foglaló gazdasági rekonstrukció, majd a gazdasági világválság ismét megcsapolta az állami forgóeszközöket. Az 1937-ben megindított öntözési program főcsatorna-építéseiből kevés valósult meg, mivel ismét beköszöntött egy világháború, ezen a néven immár a második.
AZ ÉGHAJLAT-GAZDASÁGTAN “HARMADIK ÚTJÁNAK” TÖRTÉNELMI ELŐKÉPEI?
Rohringer professzor 1938-ban igencsak megszívlelendő figyelmeztetését tett közzé „[…] az az alapigazság, hogy a technikai végrehajtás jelessége még nem biztosítja az öntözés sikerét, ehhez még az agrochémiai, növénytermelési, közlekedési, pénzügyi és értékesítési tényezők ismerete, azok sikeres alkalmazása is szükséges, ami a feladatot látszólagos egyszerűsége mellett bonyolulttá teszi.”
- Közlekedés? Arra nem is kell tekintettel lenni! Hiszen Magyarország térképéről, de legalábbis második legnagyobb folyónkról, a Tiszáról szinte eltűnt a folyami áruszállítás! – kiálthatnának fel kritikusaink.
- És a szén-dioxid-kibocsátás csökkentése kapcsán nem kellene elgondolkodnunk a visszahozatalán? – vethetnénk ellenükbe.
- Öntözés? Ki beszél ma már öntözésről? Inkább a növényzet-dúsítás a trendi a föld vízmegtartó és kipárolgásnövelő képességének fokozása érdekében! – hangzik a következő ellenvetés.
- Akkor már nem lehetne úgy megcsinálni, hogy az egész az embernek is hasznot hajtó kertként funkcionálhasson? – válaszoljuk.
Akárhogy is tekintjük, a trianoni csonkítás után az országot az európai középmezőnyhöz sikerrel felzárkóztató Horthy-korszakban – minden felelmássága ellenére – mégiscsak megvalósult valami társadalmi–gazdasági modernizáció. Ehhez képest a hatalmat 1919-ben rövid időre megragadó kommunisták kommunizált földrendszerben gondolkodtak, hogy a bukásuk tapasztalataiból annyit okuljanak, hogy az 1945-ös „földreform”, „földosztás” eufemizmussal illetett politikai földrablás útján igyekezzenek megközelíteni a sztálini típusú kolhozrendszer „távlatai”-t.
A népi írók mindezzel, a kapitalizmus és a szocializmus szélsőségeivel szemben is egy „harmadik utat”, egy „Kert-Magyarország” képét vázolták fel. Igazukat már csak azért sem tudták bizonyítani, mert vagy szélsőjobb (Matolcsy Mátyás), vagy szélsőbal (Veres Péter) társutasok lettek, vagy aczéli módon kötötték még saját kompromisszumaikat ál-értelmiségi attitűdök mögé menekülve (Németh László, Illyés Gyula).
