“Az elmúlt héten Sitku Tibor írt posztot az elragadtatással kapcsolatos CNN cikkre reagálva, mint ami a keresztyén tanítással szemben indított támadások sorába tartozik. Továbbá kritikusan beszélt az amerikai „világvégeiparról”, gerjesztett félelmekről, traumákról.
A „trauma-téma” idegesítően népszerű manapság, ám úgy látom, lassan mindennel kapcsolatban el lehet sütni és sok esetben a valóságtagadás eszközévé válik. Ez utóbbi esetben ugyanis egy olyan pszichológiai-tudományos szakzsargon mögé rejtett struccpolitikáról van szó, amellyel legalizálják, hogy amennyiben nehéz a valósággal szembenézni, akkor inkább ne is nézzünk szembe vele! Ez a divatossá vált attitűd életképtelen embereket nevel, akik nem hajlandóak akceptálni, hogy – sajnos vagy nem sajnos – a világ nem egy wellness központ, ami alanyi jogon jár nekünk, hanem sokkal inkább egy tragikus hely – az ember tragédiájának színtere.
A tragédiára nem az a válasz, hogy „Ne nézz fel” [1], hanem Krisztus! Ő maga a megmentősereg! A világvége pedig azt jelenti, hogy amit Isten elkezdett e jelen világkorszakban – a belső-lelki megoldás (szabadítás a bűnből) – az Krisztus visszajövetelével univerzális dimenziójú megoldássá tágul, éspedig véglegesen (feltámadás, igazságtétel, utolsó ítélet, kárhozat, üdvösség, örök élet, új teremtés). Másképp mondva: a traumák vége nem egy nevetséges struccpolitika eredménye, hanem Isten országának eljövetele már most lélekben, az idők végén pedig a maga teljességében! A félelmek lelki megoldása, megszűnése abban áll, hogy „bizalommal tekinthetünk az ítélet napja felé”, és abban, hogy Isten szeretete lelkünkbe áradva „kiűzi a félelmet” (1Jn 4, 17-18) [2].
Tibor a „világvégeipar” kritikája és a traumák mellett viszont kevesebbet írt magáról az elragadtatásról, illetve általában a világvége-kérdésről, amivel az szorosan összefügg. Viszont még arról is olvashattunk posztjában, hogy erről a kérdésről maguk az egyházak sem mondanak túl sokat (Magyarországon), így gyülekezeti tudás sem áll rendelkezésünkre. Ezért keresztyénségünk főképp e földi életre és/ vagy a belső-lelki életre fókuszál – teszem hozzá én. És ez egy valóban komoly hiátust takar! Miért? Azért, mert szem elől téveszti a jövőképet: üdvösségünket az Isten országa eljövetelekor. Nekünk keresztyéneknek ugyanis van jövőképünk, sőt, igazából nekünk van egyedül! Szándékaim szerint én e felé, azaz a végső dolgok felé folytatnám a gondolatmenetet.
Tibor még egy másik végletről is említést tett, mint állandóan fennálló veszélyről a világvége-értelmezések esetében, miszerint az erről szóló bibliai kijelentés elemeit bizonyos politikai/ geopolitikai eseményekkel azonosítják. Ezek után joggal érezhetjük úgy, hogy ha és amennyiben mégis foglalkoznánk a kérdéssel, úgy aknamezőre tévednénk, ami után sokaknak „el nem ítélhető módon” az a következtetés jutna eszükbe, hogy bölcsebb lenne hallgatni, mint szólni. Ez azonban a kérdés megkerülése! Üdítő kivételnek számított Szabados Ádám posztja „Remény a közelgő összeomlásban” címmel, mely mert értelmezni és szólni azzal kapcsolatosan, ami előttünk áll.
Vég és végletek: az egyik lehetőség tehát: a tisztes távolságtartás az aktuális történelemtől és kortól a vég végtelenbe tolásával; a másik: az apokaliptika egészen vad alkalmazása konfliktusokra, államokra, személyekre. Mi lenne a helyes? Létezik valamiféle aranyközépút? Ez talán a jótékony hallgatás politikája? Ha nem mondhatunk mindent biztosra, akkor inkább ne mondjunk semmit? Ez így a forró kása kerülgetése, miközben az egyházi életre egyszerre jellemző az anakronizmus, az irrelevancia, az adott valóságtól való elszakadás „szigetpolitikája”! Ráadásul mindez olyan történelmi helyzetben megy végbe, ahol Saruman szavaival: „a régi világ elhamvad a nagy igyekezet tüzeiben” (Gyűrűk Ura, 2. rész: A két torony).
Nos, én a nagyobb kerethez, a világvége kérdéséhez nyúlnék (tehát nem az elragadtatásról lesz szó), mert egy tektonikus rengésekkel teli korban semmit se mondani erről mégiscsak a „távolságtartás furcsa luxusa” lenne részünkről!
RÖVID VILÁGVÉGE-TÖRTÉNELEM
Az európai történelem során számos hamis világvégével kapcsolatos jóslat látott napvilágot, ami a keresztyén üzenet eszkatalógikus perspektíváját folyamatosan erodálta. A tudományos felfedezések a régi hiedelmeket (mint pl. a „ragály isteni büntetés”) megingatták. Ez persze egyáltalán nem jelenti azt, hogy akár ne lehetett/ lehetne isteni büntetés eszköze egy járvány vagy más katasztrófa (erről magam is írtam a REform blogon egy indexes cikk nyomán (Sodoma sztori az Index szerint: a pusztulás oka nem a genderkultusz, hanem egy meteor…). Számos tragikus történelmi esemény – világháborúk, a holocaust borzalmai, a kommunizmus rémtettei – megkérdőjelezték az isteni gondviselésbe, illetve Isten világkormányzásába, gondviselésébe vetett hitet.
Magyarán szólva a nyugat az ember emberrel szemben elkövetett bűnei miatt és okán már nem hisz Istenben és tagadásának oka röviden ennyi: „Isten nem akadályozta meg…”. Ez egy kifacsart logika, melynek lényege: „mi csináltuk ugyan, de Ő a hibás, mert nem fogta le a kezünket, ergo tehát Ő nincs is, egyébiránt követeljük a szabadságot és autonómiát!”. E nézet minden nevetségessége ellenére tömegessé vált e modern korban, ahelyett, hogy az ember igazat adna Istennek a bűn pusztító hatalma tekintetében, melynek épp önmaga, az ember a szupravezetője. Többek között ezek az együtthatók is hozzájárultak ahhoz, hogy nyugati keresztyénség lemondott a világértelmezésről és ennek terepét átengedte a szekuláris humanizmusnak. A világértelmezés tehát maradt, csak az egyház szállt ki belőle, mint egy „rendkívül kockázatos vállalkozásból”.
Nem tudom, hogy észrevettük-e, hogy »mindeközben« a szekuláris humanizmus élt is a lehetőséggel. Csak néhány példát említve a teljesség igénye nélkül: a világvége rémképe nem oly rég még egy atomháború-apokalipszistől való rettegésben öltött testet (mondjuk ez ma kezdi reneszánszát élni és sajnos nem ok nélkül). Aztán jött a klíma-apokalipszistől rettegés „szigorúan tudományos alapon”, aminek Mount Everestje Greta Thunberg ifjú próféta hisztérikus haragja volt az ENSZ gyűlésen.
Ebből akár arra is következtethetünk, hogy az embertömegeknek mindig kell valamitől rettegni és ez a valami elemi perverzióként, szükségletként jelen van folyamatosan. Kissé tán konteósan, de mégiscsak megjegyezném: ezt a tényt lehet felismerték mások is… A világmagyarázatoknak és világvégének tehát egyaránt van „piaca”, csak az egyház vonult ki innen, mintegy testületileg. És itt abszolút egyetértek Tiborral, hogy ahol viszont a „market place”-re az egyház mégis visszalépett, arról a legtöbb esetben elmondható, hogy bár ne tette volna…
Mindezekből az is következett, hogy a keresztyénség szinte lemondott (ha nem is szó szerint) arról, hogy egyszer azért el fog jönni a vég. Legalábbis nem nagyon beszél róla, legfeljebb csak úgy, mint ami a beláthatatlan távoli jövőben történhet meg, amely viszont annyira a horizont mögött van még, hogy nem is érdemes szót ejteni róla. Ez utóbbi olyannyira így van, hogy az egyház a régi kudarcok nyomán (ez is tán egy trauma?) annyira elszokott a világ értelmezésétől, hogy a dolgok beazonosíthatóságának meggyőződése helyett azzal ellentétes álláspontot képvisel, amolyan agnosztikus módon. A hit által megjelenített világ így magasan az élet és történelem felett áll, legfeljebb az individuális dimenzióban érinti meg az anyaföldet.
Ezt a „távolságtartó és tudományos” megfelelési kényszert legalább ennyire motiválta a teológiák egyetemi világból való kiesésének félelme, mely a felvilágosodás után fokozatosan nőtt és felerősödött. Ez a „diszkreditációs veszély” ezer és ezer visszavonulást és megalkuvást szült, különösen a 60-as évektől kezdődően az egyre kiteljesedő liberális hegemónia miatt. Egészen el a mai extrém helyzetig, amikor a liberalizmust belülről felemésztette a kulturális marxizmus (woke, safe space etc), de persze mindig a szent tudományosság égisze alatt. Hogy ennek mennyire semmi köze sincs a tudományossághoz, bizonyítja Jordan Peterson és társai játékos próbája [3]. Petersont a haladárok végül teljesen „elfogadó módon” az egyetemi katedráról való lemondásra kényszerítették [4].
Még korábban az 68-as diáklázadások elindították a kulturális forradalmat, mely „soft” (lassú, időben hosszú, gyenge, indirekt, de hosszú távon hegemón hatást elérő) módon és sok ponton ment végbe. Ezt stratégiát nevezi Antonio Gramsci „hosszú menetelésnek az intézményeken keresztül” [5], melynek célja a teljes kultúra (társadalmak) tudatának és aztán viselkedésmódjának, erkölcsiségének megváltoztatása, átformálása. Ezt a stratégiát már végre is hajtották a 68-asok [6]. A folyamat támaszpontjai a művészetek- egyetemek- kultúraformáló elitek világa volt és eredményességéhez nem férhet kétség. Ami a mai egyetemi világot illeti, a kulturális átformálási folyamat végállapotáról Gad Saad írt könyvet, amit érdemes elolvasni [7].
Így lett a nyugat számára a világ „végnélküli világ”, a fejlődés, a haladás elvben örökké tartó tere, ahol a szabadság kibontakozik, az elnyomás elenyészik és határ a csillagos ég, és ahol a végső cél a történelem vége (Hegel [8], Kant [9], Fukuyama [10]), ami már csak egy hajítófányira van. Legalábbis a promóciók és a marketing erről szólt, mostanáig.
AZONBAN EGYSZER VÉGE KELL LEGYEN…
Mi azonban tudjuk: lesz vég, sőt, az Újszövetség hirtelen bekövetkező végről beszél: „Mert igen jól tudjátok ti magatok, hogy az Úrnak napja úgy jő el, mint a tolvaj éjjel. Mert a mikor ezt mondják: Békesség és biztonság, akkor hirtelen veszedelem jön rájuk, mint a szülési fájdalom a terhes asszonyra; és semmiképen meg nem menekednek. De ti, atyámfiai, nem vagytok sötétségben, hogy az a nap tolvaj módra lephetne meg titeket.” (1Thessz 5,2-4).
Ha ragaszkodunk a bibliai kijelentéshez, akkor nem mehetünk együtt azzal a modern álmodozással, miszerint az emberiség fejlődése, növekedése egy kvázi végtelen idejű dimenzióban el fog jutni oda, hogy benépesítjük a naprendszert, aztán a galaxist és így tovább. Aztán a nagy felefelé ívelő haladás nyomán végül meghaladjuk magát az emberi létet (lásd transzhumanizmus). Én a magam részéről szeretem a sci-fit, de szórakozásként és nem valós perspektívaként tekintek rá. A valós perspektíva az, hogy egyszer vége lesz a ma ismert világnak és kötve hiszem, hogy Isten kienged bennünket a csillagok közé. A Bibliából úgy tudom, hogy nekünk a Földet adta nem a csillagvilágokat. A dráma itt zajlott és zajlik le – a bibliai kijelentés ezt mondja. Arról nem is beszélve, hogy a világvége és az új teremtés nem globális szintű történés lesz, hanem univerzális szintű (azaz: az egész világegyetemet érinteni fogja, még a mennyet is, vö. Zsid 12,25-27, Ef 1,910)
Megfigyeltem, hogy gyakori jelenség, hogy a keresztyén üzenet ismerete nélkül a mai gondolkodás magán a világvégén nem lát túl. A mennyország légiesen kékes, bárányfelhős képzete túl meseszerű (és nem mellesleg: ilyesmiről az Írás nem is beszél), ezért az Isten eljövendő országa hihetetlen – így a világvége után már nincs semmi, azaz: világvége egyenlő a teljes pusztulással (ami a Föld pusztulását, vagy az emberiség kihalását jelenti). Pedig üzenetünk szerint a lényeg pont azon túl van, mert a világvége nem csak vég, pusztulás, halál és megsemmisülés, hanem egy új világ kezdete is egyben: a második teremtésé!
A világvége után ugyanis az új ég és új föld világa következik. Annak a világnak és életnek kezdete, ami Isten által kijelentetett, amit a keresztyénség ismer és vár és amit minden emberi lény kimondatlanul és megfogalmazatlanul is szeretne magának: a világ vége után az igazi élet világa következik. Ha ezt feladjuk, akkor nincs jövőképünk, nincs perspektívánk, nincs semmink: „Ha csak ebben az életben reménykedünk Krisztusban, minden embernél nyomorultabbak vagyunk.” (1Kor 15,19). Beszélni erről egyenlő azzal, hogy jövőképet adunk!
Lehetne persze nagy teológiai íveket megrajzolva megközelíteni a kérdést (pl. millenarizmus-teológiák, eszkatalógia-teológiák), ehhez illő „teológiai- tudományos” óvatossággal és távolságtartással, ám ez elméletekről szólna (még ha azok teológiai elméletek is) és nem a valóságra adott válaszról: az értelmezésről. Ahogy én látom, ez a fajta teologizálás sokszor kifullad az „egyrészről-másrészről” narratívában – ebből meg Dunát lehet rekeszteni. Szerintem a teológia feladata pont nem az, hogy szellemi kardcsörgetéssel, parádés vívótechnikákat felmutatva barátságos párbajokat vívjon, amibe nem halhat bele úgyse senki. Hegedűs püspök szavaival: ez luxusteológia. A teológia feladata sokkal inkább az, hogy válaszokat találjon és mondjon, és ha belegondolunk az összes hitvallás így keletkezik: felmerül egy probléma és arra választ keresnek és végül találnak. A magam részéről – kerülve a luxust – próbálom a felmerült kérdést a valóság kontextusában megválaszolni.
Amit fontosnak tartok, hogy ehhez foglalkozni kell a valósággal! Azt a világot, amiben élünk realisztikusan és összefüggéseiben kel látni és teszem hozzá: az ideológiai ködökön, narratívákon átlátva. Mert ha azt a kérdést tesszük fel, hogy vajon korunkra igaz-e Krisztus végidőkről szóló kijelentése, akkor ehhez alkalmasint érdemes lenne tisztán látni korunkat. Ez nagyjából egy visszaverhetetlen érv és egyben szükségszerű szempont. Ezért számos világi szerzőre is fogok hivatkozni, aki vagy immár bizonyított megállapításokat tett vagy szellemi koncepciójának programját épp végrehajtják. De először is kezdjük a legfontosabbal:
JÉZUS BESZÉL AZ IDŐK JELEIRŐL
Az első és legfontosabb, hogy maga Krisztus beszél az idők jeleiről (Mt 24,6kk, Mk 13,7kk, Lk 21,9kk). Értem, amit Tibor mond, hogy veszélyes és félrevezető akár a végidőket, akár azoknak elemeit beazonosítani politikai mozgásokkal vagy geopolitikai eseményekkel. Én magam a „globális katasztrófa-filmekben” megjelenő amerikai utcákon szónokló „táblás prófétáktól” mindig is rosszul voltam. Mindezen jelenségektől függetlenül, mintegy ősidők óta fennálló monolitként ott magasodik Jézus kijelenése, miszerint a végidőknek lesznek jelei! Hogyan lehet ebben a paradox helyzetben valamit mondani – hogy hallgatás helyett szóljunk, ha látunk valami olyat, ami a világvége felé mutat, illetve, hogy ezzel még véletlenül se legyünk hamis prófétává (mégse úgy van…)?
Krisztus – lehet, hogy elsőre furcsa lesz, ahogy mondom, de – globális trendekről beszél! Számomra ez az igazán fontos sínpár, ami elvezet valahová és nem a Jelenések részletező (és nehezen magyarázható) apokaliptikus-képes nyelvezete. Pontosabban: Jézus kijelentéseihez kell igazítani a többi – apostoli, illetve az apokaliptikák – kijelentéseit.”
