Tisztelgés az 1956-os forradalom és szabadságharc református hősei előtt – 1956 és a reformátusok

A MAGYARORSZÁGI REFORMÁTUS ÉBREDÉS ÉS A KOMMUNISTA “ŐRSÉGVÁLTÁS”

Az először az 1890-es években szárba szökő magyarországi református ébredés már az I. világháború és a „forradalmak” káosza után ténylegesen átélte története első fellendülését. Miután azonban nem következett be a várt nemzeti apokalipszis, kialakult az a meggyőződés, hogy végül is így, úgy, amúgy a csonkaországban is meg lehet élni, 1925-re magától ellaposodott ez a lelki megújulás.

A Lélek tüze az 1930-as években ismét erőteljesebben kezdett pislákolni, amikor a Bethánia (CE Egylet) elhagyta idegenmajmoló attitűdjét, és megtalálta sajátos teológiai hangját. 1944–45 pusztításai így egy olyan református egyházat értek utol, amelyen belül sokszínűség uralkodott, és szellemileg rendkívül jó állapotban volt. Negyed századon belül a túlélőkön immár másodjára vett erőt a „Csak az Úrnak nagy kegyelme, hogy még nincsen végünk” (Hallelujah! 332. ének) érzése. Az ébredés hullámaira az 1930–1940-es években a kommunista egyházkormányzat későbbi emberei szinte kivétel nélkül felültek, akik azután a II. világháború utáni ébredés tudatos elfojtásában szándékos vagy tudattalan, de mindenképpen gyászos és dicstelen részesek lettek. A „nagy elválás” 1947–48-ban következett be, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a berendezkedő kommunista hatalom semmiféle, tőle független társadalmi mozgást nem tűr meg.

Az opportunista hatalomvágyók az egyházon belüli „őrségváltás” levezénylésére átnyergeltek egyházkormányzati vonalra. Rákosi Mátyás 1948. április 12-én parlamenti dolgozószobájában találkozott Ravasz Lászlóval¹, ahol is a kommunista pártvezető a leplezetlen fenyegetés hangját ütötte meg: Ha Túróczy Zoltán² evangélikus püspökre – úgymond – kiszabhattak semmiért tíz év börtönt, akkor a dunamelléki református püspökre „jogosan” mérnek legalább tizenötöt.

Ebben a helyzetben bizonyult Ravasz László inkább okosnak, mint bátornak. Bereczky Albert³ dunamelléki püspökké választása még többé-kevésbé szabadnak volt tekinthető, ha nem is nélkülözte a politikai háttérmanipulációt és a nyílt egyházi hazugságot. (A későbbi „electio”-k a nyílt zsarolás és fenyegetés légkörében zajlottak. Kiss Roland⁴ dunamelléki főgondnokká történt „megválasztásához” például még 1949 tavaszán is háromszori újraszavaztatásra volt szükség, amíg a „megfelelő” eredmény meg nem született, a református presbitériumok eladdig annyira nem voltak hozzászokva, hogy megmondják nekik, kit kell „megválasztani”.) A református egyházat szó szerint bekerítették.

A katolikusokra az 1948. nyári iskolaállamosítás, a „pócspetri ügy” és a Mindszenty-ellenes uszítás nyomását helyezték, az 1948 szeptember–októberében levezényelt Ordass-ügy már a magyar protestantizmus húsába vágott. Ebben a helyzetben a református egyház látszólagos „érintetlensége” arra szolgált, hogy rá oszthassák az „egyházi éltanuló” szerepét. Ilyen körülmények között íratták alá 1948. október 7-én először a reformátussággal az állam és egyház közötti „Egyezmény”-t, amelyet Rákosi Mátyás szűk körben állítólag „az egyházak elsorvasztásának huszonöt éves programjá”-nak nevezett.

ÁLLAM ÉS EGYHÁZ KOMMUNISTA “SZÉTVÁLASZTÁSA” ÉS A REFORMÁTUS EGYHÁZI ELLENÁLLÁS

Egyházi együttműködők segítségével történt meg 1950–51-ben az ébredés végső elfojtása. Közkeletű tévedés, hogy a polgári önszerveződés református társadalmi szervezeteinek felszámolására csak 1950-ben került sor. Valójában már a Rajk-féle 1946-os egyesületfeloszlatási rendelet óta folyamatosan gátolták működésüket. A kommunisták az „egyházat az egyház által rombolni” elv alapján a korábbi egyesületi élet „pótlására” felállított missziói bizottságokat és az államilag „melegen ajánlott” Magyarországi Egyházak Ökumenikus tanácsát az egymás utáni spicliskedés és kölcsönös feljelentgetés eszközeiként használták.

Az eredeti célkitűzésekhez hűen megmaradtakat a szitokszóval felérő „bethánista” kifejezéssel illették. Következett az 1950. decemberi „Testvéri Izenet”, amely „bizonyos köröknek” az „utolsó figyelmeztetést” jelentette. Hazugság maradt, hogy az „önfeloszlatását” kimondó Bethánia CE Egylet majd az egyházon belül folytathatja evangelizációs tevékenységét, a diakonisszák „kiöltöztetésekor” is az maradhatott egyházi alkalmazásban, aki bizonyos „szolgálatokra” is késznek mutatkozott (még említeni is szégyen, milyenekre).

A „bethánista” lelkészeket nagyon gyakran száműzték a Hajdúság vagy a Nyírség „fegyházmegyéibe”, városoktól távol eső kis- vagy törpegyülekezetekbe. Az ébredés pislákoló tüzecskéjét mindössze saját szolgálatokon, személyes kapcsolatokon keresztül, (fél)illegális konferenciákon, gyermek- és ifjúsági kirándulásokon, táboroztatásokon, szamizdatnak számító, kézi sokszorosítású traktátusirodalom és később, másolt hanganyagok terjesztésén keresztül lehetett életben tartani.

Nem mindenki volt azonban ilyen szerencsés. Egy bibliaórára járó sorozott ávós kiskatona nyomán jutottak el az 1951-es első KIE-per („államellenes klerikális–csendőr összeesküvés”) megkonstruálásáig. Az ebben elítélt Pógyor István⁵ életerejét két év tudatos kínzással és szenvedéssel őrölték fel.

A kommunista egyházpolitika szavakban az egyház és az állam teljes szétválasztását hirdette, ahol a vallás magánügy. Valójában az egyházat a társadalomtól igyekeztek elszigetelni, az állammal minden korábbinál minden korábbinál összefonták. A vallásgyakorlat aktusai és megnyilvánulásai pedig társadalmilag megvetendőnek, szigorúan üldözendőnek számítottak.

Dühöngött a „vörös jozefinizmus”, ahol a téeszesítési hullámokat, a „békeharcot”, az osztályellenség elleni harcot szigorúan bele kellett vinni az egyházi életbe. A romboló körülmények között az állítólagos belegyházi döntések gyakran egymást is gyűlölő tényezők szűk, klikkszerű grémiumainak az érdekegyeztetésein dőltek el. Megszavaztatásukra „jól előkészített módon”, előre lezsírozott körülmények között, lényegi választás nélkül, „hajbókoló Jánosok” szervilis asszisztálása mellett került sor.

A későbbi (Kádár-kori) kommunista állambiztonság visszatekintő értékelés szerint a „teológiai apokrifek” és az egyházi belső ellenállás (!) által (a kommunista hatalom az igazság melletti hitvallásos kiállást maga nyilvánította ellenállásnak) 1951-re (!) tehető a Református Megújulási (vagy Megújhódási) Mozgalom (RMM) informális keletkezése.

Péter János⁶ tiszavidéki (Tiszáninnent 1952-ben beolvasztották a Tiszántúlba) püspök kirívó gátlástalansággal szolgálta ki a kommunistákat. Vele szemben Bereczky Albertben időről időre a valós lelkiismeret is feltámadhatott. A kettejük közötti töréspont azonban 1955-re tehető, amikor Péter megkísérelte Bereczkynek megküldetni a „selyemzsinórt”, és „érdemei elismerése” melletti nyugdíjaztatása után bizalmasát, Békefi Benőt kívánta a Dunamellék nyakára ültetni.

Erre Bereczky a nemzetközi kapcsolatokban jártas és a nyugaton kiváló elismertségnek örvendő Pap László⁷ pesti teológiai akadémiai dékánt kívánta tiszántúli püspök ellensúlyául felépíteni. Arról ne is beszéljünk, hogy a református közvélemény sejtése szerint Bereczki Albert ÁVH-századosi rangot ért el, míg az ezredesi rangú Péter Jánost 1954-ben Nyikoláj metropolita debreceni díszdoktori kitüntetés kapcsán valószínűleg a KGB is „társadalmi kapcsolatává” tette. Ezen belső hatalmi harc fedte fel végső soron a nyugati protestáns egyházak előtt a valódi helyzetet, mivel korábban a nyugati egyházi delegáltakkal kizárólag állami bizalmasok által ellenőrzött tárgyalásokat lehetett folytatni, akik kemény valutára ácsingózva balatoni kéjutaztatásokon sírták el a Magyarországi Református Egyház „szegénységét”.

AZ 1956-OS FORRADALOM ÉS SZABADSÁGHARC ÉS A REFORMÁTUSOK

1956. október 23-ától protestáns egyházi kötődésű emberek, tanárok, lelkészek, segédlelkészek, teológushallgatók, presbiterek, hívő emberek tevőleges és sokrétű részvételt fejtettek ki a forradalomban. Részt vettek az élelmiszer-szállításokban, sebesültek ápolásában, nyugtatták a a jogos felháborodás által felajzott kedélyeket, törvényességre és önszerveződésre szólítottak fel, maguk is részt vettek a munkástanácsok és nemzeti bizottságok munkájában. Amikor a helyi közösségeknek hiteles emberekre volt szükségük, akik gyakorlott és érthető módon tudtak véleményüknek hangot adni, akkor gyakran találtak ilyeneket maguknak hívő emberek személyében.

Tették ezt úgy, hogy a kommunista propaganda addigra már kimutatható agymosást végzett. Sok fegyveres és polgári forradalmi vezető is kifejtette előttük, hogy nem járulnak hozzá az 1945 előtti (úri, feudális) világ visszahozatalához, mintha ilyen bármelyiküknek szándékában állt volna. Két teológus hallhatót, Herczegh Lajost és Magócsy István a Lónyay utcában sebesült társuk kórházi látogatásából hazatérve ért halálos sortűz. Az egyházi szerep még a forradalom elfojtása után is tevőleges maradt, hiszen az újabb nélkülözéseket kiálló magyar társadalomhoz folyamatosan beérkező külföldi (nyugati) segítség jórészt az ő csatornáin jutott el a magyar emberekhez.

1956. október 31-én a Budapestet (átmenetileg) kiürítő szovjet páncélosok dübörgése közepette került sor a reformációs jubileum megünneplésére. Jelentősebb egyházi események a Kálvin téren és Csepelen zajlottak. Néhány fiatal lelkész kiment Ravasz Lászlóért Leányfalura, majd eszközölték a nyugállományba kényszerített püspök visszahelyezését. 1956. november 1-jén megalakult az Országos Református Intézőbizottság, mely eseményről Pap László pesti teológiai dékán és püspökhelyettes a rádióban is beszámolt.

Ravasz László rádiószózatában a magyar reformátusság nevében csodálattal és hódolattal adózott a nemzeti felkelés hőseinek, büszke volt arra, hogy a forradalom tiszta volt és a nemzeti becsület védelme alatt állott, ugyanakkor bűnbánattal ismerte el, hogy az egyház földi intézményként a szükségesnél is jobban engedte magát megkötöztetni a vele halálos ellentétben álló politikai hatalom erőszakosságától és cselvetésétől. Ravasz itt arra utalt, hogy a korábbi középosztály és birtokos parasztság érzelmileg is eltávolodott egyházától, amikor a kuláküldözések és kitelepítések viharaiban az nemcsak támogatását, de sok esetben lelki vigasztalását is megtagadta korábbi egyházfenntartóitól.

A forradalom közepette „bámulatos megtérések” is adódtak. Az 1956 augusztusáig elkötelezetten péterista Békefi Benő⁸ 1956. október 31-én a nyíregyházi rádióra akarta erőszakolni magát, de – javarészt 1944–47-es dicstelen tevékenységére emlékezve – elzavarták onnan. Debreceni teológiai tanári szobáját 1956. november 2-án (pénteken) a teológushallgatók erőszak határát súroló fellépésére pánikszerűen volt kénytelen elhagyni.

A fiókjába zárt, Mindszenty hercegprímásnak címzett, egyébként elküldetlen levelét valaki kilopta onnan. Ennek másolata kezdett terjedni 1956 decemberében kézen-közön az egyházi berkeken belül. Békefi erről 1957. január elején maga is értesült. Azért ment be a szabolcsi rendőr-főkapitányságra, hogy önmagát minden áron mentve „ajánlja fel” szolgálatait az „ellenforradalmi reakció megfékezése” érdekében. Bűnbakot abból a Bán Istvánból⁹ kellett kreálni, aki végül hiteles személyként az 1956. október 31-i nyíregyházi református rádióbeszédet elmondhatta.

MIÉRT ÉLHETTE TÚL A REFORMÁTUS EGYHÁZI ELLENÁLLÁS HÓNAPOKKAL A FORRADALOM FEGYVERES LEVERÉSÉT?

1956. november 4-e hajnalától kezdve a szovjet csapatok túlereje gyakorlatilag két alatt felmorzsolta a forradalom fegyveres ellenállását. A Kádár-féle Ideiglenes Munkás–Paraszt Kormány azonban még jó egy hónapig politikailag „légüres térben” létezett. Ilyen körülmények között került sor 1956. november 10-én a hivatalos egyházi sajtó helyett a Reformáció egyetlen számának kiadására. A lap tartalmilag zömében október 29-e és november 3-a között keletkezett írásokkal töltődött fel.

1956. november 13-i püspöki körlevelében Ravasz László a Református Megújulási Mozgalom főbb célkitűzéseit foglalta össze, de már a súlyt arra kellett helyeznie, hogy „[…] a mi publicitásunk a gyülekezet marad, táborunk a presbitériumok.” 1956 novembere és 1957 februárja között az 1200 református egyházközség túlnyomó része (1000 körüli gyülekezet) ünnepélyes jegyzőkönyvi határozatával csatlakozott a megfogalmazott célkitűzésekhez. Pontos számot azért nehéz mondani, mert még akkor is érkeztek be támogató határozatok, amikor a meginduló megtorlás miatt ilyeneket tudomásul és nyilvántartásba venni sem volt tanácsos.

1956 novemberében újra felállt a korábbi egyházpolitikai elnyomó apparátus kulcsszerve, az Állami Egyházügyi Hivatal. Vezetője, Horváth János¹⁰ törvénytelennek nyilvánította a mozgalmat, de bizonyos személycserékbe hajlandó lett volna belemenni. „Engedékenységének” lényege az lett volna, hogy kísérletet tegyen a népszerű református vezető személyiségek megnyerésére a konszolidáció érdekében. Ezen alattomos hatalmi szándékot Pap László látta át a legtisztábban. Gerincességét mutatja, hogy elhatározását semmiféle újra elővett kommunista módszer, sem a csábító kecsegtetés, sem az erőszak és hátratétel nem tudta megtörni. 1957. január 21-én a Megújulási Mozgalom plenáris ülésére mintegy 300 résztvevővel a zsúfolásig telt Ráday utcai tanácsteremben került sor. A kihirdetett gyülekezési tilalom hamarosan véget vetett a hasonló demonstratív rendezvényeknek.

1957. januárja és márciusa között adminisztratív és egyházi intézkedések indultak a református megújulás megtörésére. Pap Lászlót lemondatták, Ravasz László visszakényszerítették belső emigrációjába, Nagy Barnát¹¹ letartóztatták, Sípos István¹² kisújszállási lelkészt demonstratív módon verették agyba-főbe. A „felfüggesztett” karcagi lelkész Pap Béla¹³ rejtélyes eltűnése (valószínű meggyilkolása) bakonyi kirándulása közben fenyegető árnyként lebegett az egyházi közélet előtt. 1957 végén Gulyás Lajost¹⁴ mint horthysta klerikális reakcióst illesztették bele a győri koncepciós perbe. Mindazoknak lakolniuk kellett, akiknek tevékenysége nem illett bele az „ellenforradalom”-ról és „második szovjet felszabadítás”-ról kibontott hazugságnarratívába.

Számtalan lelkészi személy internálására, rendőri felügyelet alá helyezésére, beszervezésére is sor került. Közben 1957. február 18-én a Magyarországi Református Egyház Egyetemes Konventjének elnöksége „élesen elhatárolódik az ellenforradalmi törekvésektől”. 1957 márciusában az MSZMP Ideiglenes Intéző Bizottságának (IIB) ülésén Kállai Gyula¹⁵ hozzászólása a látensebb, de nem kevésbé romboló egyházpolitikai irányelveket irányzott követendőként elő. 1957. március 22-én a Tiszántúli Református Egyházkerület esperesi és gondnoki értekezlete élesen elhatárolta magát a Református Megújulási Mozgalomtól, 1957. április 22-én pedig a Dunamelléki Református Egyházkerület esperes-gondnoki értekezlete nyilvánította törvénytelennek az 1956. november l-jén és azt követően benyújtott lemondásokat.

Ilyen körülmények között az 56-os forradalom egyetlen református egyházi eredményeként a tiszáninneni egyházkerület helyreállítása maradhatott meg, de ebben sem volt sok köszönet. Péter János egyházát is megalázva lépett elő kádári külügyérré. Az új „államilag protezsált” tiszántúli püspök Bartha Tibor¹⁶ lett. Hatalmi nyomásra elkezdődött az „új bizalmi vagy büntetési szolgálati hely keresésé”-nek politikája. Bereczky Alberttől a kikényszerítették a politikai szempontú áthelyezések megkezdését, hogy azután erkölcsi tartásában és egészségében végleg megrontva nyugdíjaztathassák.

A helyét átvevő „hajlékonyabb” Szamosközi István¹⁷ nyakára Békefi Benő ültették, akinek útját már a Dunántúl felé „egyengették”. A fiával megzsarolt Győry Elemér¹⁸ ugyanis beszervezése ellenére megtagadta az állambiztonsággal való együttműködést, és 1961-es nyugdíjaztatásáig (lemondatásáig) passzív opponenciát fejtett ki a feléje irányuló „kívánalmakkal” szemben.

Bartha Tibor a „korbács és mézes madzag” politikáját követte. Ő a „bethánista lelkészek” felé még azt is megígérhette, hogy segít rendőrhatósági ellenőrzésük megszüntetésében és zárolt kongruájuk (állami 300 forintos fizetéskiegészítésük) felszabadításában. Emögött az ígéret mögött a kíméletlen fenyegetésnek az a formája húzódott meg, mint amikor valaki bársonyba bújtatott vaskesztyűt nyújt a másik felé „békülése” jeleként. Amikor az ÁEH Darányi Lajost¹⁹ egyes lelkipásztorok elbocsátására használta fel: ha ellenállt, állami „szemrehányások” özönét kapta, ha engedelmeskedett, az elbocsátott lelkészek haragját, sértődöttségét vonta magára. Nem véletlenül kapott a tiszáninneni püspök idegileg, lelkileg őrlődve 1960-ban infarktust.

A REFORMÁTUS MEGÚJULÁS VÉGLEGES (?) ELFOJTÁSA

Az államnak ekkorra már csak egyetlen „problémája” maradt. 1957 elején a tiltakozás és ellenállás jeleként pótbeíratások keretében az emberek ismét tömegesen kezdték gyermekeiket hittanra járatni. Ez a lendület még többé-kevésbé kitartott az 1957/8-as tanévben is. Bár ekkor már ismét a
legtávolabbi, legeldugottabb terembe helyezték a beíratást, sustorgó tanárokat rendelve folyosói kísérőként a „klerikális” szülők mellé, akik a gyerekek „felvételi érdeké”-re „figyelmeztetve” igyekeztek „lebeszélni” a szülőket a vallásoktatásról.

Ilyen körülmények között született meg 1958. július 22-i párthatározat. Ez a vallás 1919-es három hetes, 1948-as huszonöt éves likvidálási programja helyett hivatalosan immár a vallásos világnézettel való tartós együttélésre rendezkedett be. Kimondta, hogy vele szemben hatalmi eszközökkel csak annyiban kell fellépni, amennyiben „vallási köntösbe öltöztetett politikai reakció”-ról van szó. Azt ugyanakkor nyilván előírta, hogy a szilárd marxista világnézet alapján a tudomány, a nevelés és a felvilágosítás minden békés eszközét fel kell vonultatni mindenféle transzcendencia és szakralitás ellen.

1959 elejére leplezettebb formában, de lényegileg változatlan módon állt helyre a „szocialista társadalom” vallásellenessége. Ismét „csak az Úrnak nagy kegyelme” lehetett, hogy hozzánk hasonló emberek a kádári „gulyáskommunizmus”, később „fridzsiderszocializmus” külsőleg „legvidámabb barakkjának” mélyben húzódó lélekölő sivársága közepette, elnyomott és perifériára szorított helyzetükben is, hitbeli és szellemi frissességük révén meglehetősen sikeresek tudtak maradni. A sikert ebben az esetben természetesen az jelenti, hogy a hitet nekünk, ma élő hívő református embereknek is tovább
tudták adni.

JEGYZETEK

¹Ravasz László (1882–1975) kolozsvári teológiai tanár, egyházi író, neokantiánus értékteológus, dunamelléki püspök (1921–1948), zsidómentő, a magyar református ébredés tévedéseiben és hibáiban is emblematikus alakja.

²Túróczy Zoltán (1893–1971) egyházi író–teológus, tiszai (1939–1945), dunántúli püspök (1948–1952), majd északi (1957) egyházkerületi püspök, a Magyarországi Evangélikus Egyház mártírja, Ordass Lajoshoz (1901–1978) hasonló „háromszor félreállított ember”.

³Bereczky Albert (1893–1966) egyházi író–szerkesztő, Tildy Zoltánnal közös pályán futó politikus, belmissziói lelkész, aki kulcsszereppel bírt a budapest-lipótvárosi reformátusság megszervezésében. Zsidómentő, országgyűlési képviselő kultuszállamtitkár, dunamelléki püspök (1948–1958), a kommunisták által „kívülről és belülről egyaránt fogott ember”, a magyar református ébredés legellentmondásosabb alakja. [1]          Kiss Roland (1888–1967) szociáldemokrata, majd kommunista politikus, szakszervezeti vezető, „bibliás marxista”, dunamelléki református főgondnok (1949–1956), azon kevesek egyike, aki 1956-os lemondását komolyan gondolta.

⁴Kiss Roland (1888–1967) szociáldemokrata, majd kommunista politikus, szakszervezeti vezető, „bibliás marxista”, dunamelléki református főgondnok (1949–1956), azon kevesek egyike, aki 1956-os lemondását komolyan gondolta.

⁵Pógyor István (1902–1953) a Keresztyén Ifjúsági Egyesület presbitere, valamint 1932-től nemzeti titkára és az 1. számú BKIE cserkésztisztje. Sokat tett a falu felemelkedéséért, a népfőiskolák szervezéséért. A magyar reformátusság mártírja.

⁶Péter János (1910–1999) református lelkész, tiszántúli püspök (1949–1956). Kriptokommunista, majd titkos párttag (beszervezésére legkésőbb a Rajk-per előkészületei kapcsán került sor). 1956 decemberétől külkapcsolati vonalon futva 1961–1973 között hivatalosan is kádárista külügyminiszter.

⁷Pap László (1908–1983) református lelkész, embermentő, a II. utáni református újjáépítés koordinátora, teológiai akadémiai dékán (1948–1957), a magyar reformátusság belső emigrációba kényszerített mártírja.

⁸Békefi Benő (1909–1964) egyházi író–szerkesztő, Bereczky Alberttel sokáig közös pályán futó református egyházi vezető, számos diakóniai intézmény alapítója, kiváló egyházi szónok, aki 1938-tól kezdve „ellen-bethánista”-ként
pozicionálta magát; dunántúli püspök (1962–1964), a „nagy képmutató”.

⁹Bán István (1931–2006) a „nyírségi bokortanyák lelkésze”, szabadulása után vízügyi mérnök.

¹⁰Horváth István (1921–1988) vasesztergályos képzettségű kommunista pártpolitikus, 1952–1959 között az Állami egyházügyi Hivatal elnöke.

¹¹Nagy Barna (1909–1969) barthiánus teológus, kiváló egyháztörténész, nemzetközileg is elismert magyar Kálvin-kutató.

¹²Sípos István (1907–1997) a kiváló tehetségű fiatalember teológusi karrierje 1938-ban tört meg, amikor „tudományos” (liberális) teológia megtámadta Princetonban megvédett doktori értekezését, a magyar fordításban is
megjelent, mindmáig korszakosnak számító A Deuteronómium mózesi szerzőségét. A Ravasz László által gyakorlati (igehirdetői, egyházépítői, munkásszervezői útra utasított fiatalembert Kisújszállás választja meg lelkészének. Az ÁVH a presbiterei és egyháztagjai védelmére kelő, egyébként szentesi szegényparaszti családból származó lelkészt többször is internáltatja. 1957 elején karhatalmisták kis híján agyonverik, életét az ismert Ó utcai (szabadegyházi) vezető, Kis Ferenc orvosprofesszor menti meg. Gyomai lelkésszé azért választhatják meg, mert egy mátraházi üdülésen, személyes ismeretség okán, sikeresen békítette ki Bartha Tibor feleségével. A „debreceni pápa” személyes lekötelezettségét magyarázza, hogy a botránnyá fejlődő válóper már a kommunista pártvezetés szemét is elkezdte szúrni.

¹³Pap Béla (1907–1957) lelkipásztor, publicista hitvalló, az 1951. évi zsinati ellenállás vezéralakja, a magyar reformátusság mártírja.

¹⁴Gulyás Lajos (1918–1957) levéli református lelkipásztor, aki jellemző magyar demokrata sorsként egyszerre volt a náci és a kommunista totalitarizmus üldözöttje, a magyar reformátusság mártírja.

¹⁵Kállai Gyula (1910–1996) kommunista politikus, országgyűlési képviselő miniszer, 1965–1967 között a Magyar Népköztársaság miniszterelnöke.

¹⁶Bartha Tibor, id. (1912–1995) tiszántúli református püspök (1958–1986). „Hitvalló kálvinizmusára” tökéletesen érvényes a „népi demokráciára” kitalált szocializmus kori vicc: azon pontok halmaza a teológia síkján, amely a
hitvallástól és a kálvinizmustól egyenlő távolságra található. Ezt jól kifejezi gúnyos egyházi ragadványneve, a „debreceni pápa”.

¹⁷Szamosközi István (1915–2002) pécsi lelkész, majd dunamelléki református püspök (1959–1977).

¹⁸Győry Elemér (1891–1978) dunántúli református püspök (1943–1961).

¹⁹Darányi Lajos (1905–1971) tiszáninneni református püspök (1957–1960).