Mivel is kezdjük ezt az alapozó posztot? Hiszen világunkban sok szó esik a paradigmaváltás kérdéséről, több összefüggésben is. Számos területen ment végbe paradigmaváltás, mint például a tudományban, társadalomban, kultúrában (e kettő nem mindig egybevágón ugyanaz) és lehetne még sorolni.
A politika területe épp most megy át egy ilyen tektonikus erejű paradigmaváltáson: a hagyományos jobb és baloldal ma már egyáltalán nem ír le sok mindent, már ami a lényeget illeti! De az a narratíva se teljes mértékben helytálló, hogy lokalista-globalista, nemzetállami-föderációs koncepciók tengelye. Valamilyen hibridek jönnek létre egy új polarizáció égisze alatt.
Ezenközben az egyházak is változnak, mint állandó értékekkel és állandó üzenettel, küldetéssel megbízottak próbálnak lépést tartani relevanciában a korral, mely változások között eltelő idő – úgy tűnik – exponenciálisan rövidül. Míg a kultúrában a változások egyszerre titokzatosak és egyszerre látjuk, hogy bizonyos önjelölt társadalom- mérnökök viszont sebészi pontossággal alkalmaznak számtalan “medicinát”, melyektől állítólag az emberiség sokkal “jobban lesz” – bár ez utóbbihoz némi kétségek fűződnek. Hogy ez mit is takar majd – az ugyebár rejtély, bár azért van erről némi elképzelésünk, melyet immár tapasztalatok is megtámasztanak. Mert történetesen e változtatások nem a “majd egyszer” távlatában érkeznek meg majdan a “hálás utókor” idejében, hanem rövid távú tapasztalatokra tehetünk szert már most is. És hát ezek – mit nem mondjunk – nem éppen meggyőzőek…
Mindenesetre ijesztő ahogy rálátunk hirtelen az előttünk álló tényre:
egy állandó van manapság és az a változás!
ÁLTALÁNOS PARADIGMAVÁLTÁS ZAJLIK
Azonban ekkor – hogy-hogy nem – emlékeink közül egy delejes harcba hívó üvöltés rémlik föl, mely élesen belehasít tespedő elménkbe:
ÁLTALÁNOS RIADOÓÓ!
– ordította mélyen átélt meggyőződéssel a kiváló Gibert felügyelő a felejthetetlen TAXI című Luc Besson filmekben – szóval harci riadót fújt ő – mikor kellett, s mikor nem… de általában későn. Azon morfondírozok, hogy – nehogy aztán mi is így járjunk ám! Mert, ami jó volt a bohózat-filmben egyáltalán nem biztos, hogy nekünk is jól fog állni, sőt…
Azt hiszem nagy titkot nem árulok el azzal, hogy mi magunk református egyházunkban is egyre inkább átérezzük a paradigmaváltás szükségességét – akármi is legyen az.
EGYHÁZI PARADIGMAVÁLTÁS?
Vannak, akik a régi hitvallásokhoz való komoly visszatérést szorgalmazzák, gondolván arra, hogy a reformáció is az eredethez való visszatéréssel kezdődött és ez az egyháznak megújulást, életet, helyreállítást és újult és valódi fentről való erőt adott. Vannak, akik – nem tagadván a hitvallások fontosságát – de a misszióra helyeznék a hangsúlyt. E mögött is rengeteg érvet fel lehet sorakoztatni, hiszen már az elvonuló legvégét sem látjuk annak az automatizmusnak, mely régen jellemző volt, hogy a szülők hozzák a gyermekeket és azok magától értetődő módon belenőnek az egyházba. Misszió nélkül pedig lassan de biztosan elfogyunk, hova tovább nem is beszélve arról, hogy az egyháznak ez a lényege lenne eredendően. Megint mások úgy gondolják, hogy az a hagyományos egyház ami volt (és egyre kevésbé van) az jó úgy, ahogy van, tehát úgy kéne váltani, hogy nem váltunk. Ez kényelmes, meg egy kicsit huncut, hogy miközben minden “vált” úgy tűnik, hogy mi is azzal, hogy mások vagyunk a váltókhoz képest. Ez ám a spórolás! Na de vannak ám olyanok is, akik viszont modernizálnak és azt gondolják, hogy ezzel meg van oldva az ügy, a nagy relevancia kérdés. Persze ez a modernizálás mindig együtt jár a “mai ember igényeinek” figyelembevételével, egyfajta akkomodáció jellemzi és módszerek, melyek által a mai megértési horizontokhoz alkalmazkodunk. És persze itt vannak már köztünk azok, akik a világi trendeknek való teljes megfelelést, mint egyfajta felvilágosult látás alapján való felzárkózást képviselnek – különös tekintettel a divatos szexuális kérdések világához (gender, lmbtq, stb), – érthetően és természetesen ehhez megfelelő illő érzékenységgel. Az emberiség régi tapasztalata, hogy minden a szexen múlik – és ezt mi konzervatívok is épp így gondoljuk – épp ezért nem engedünk nekik, egy jottányit sem! Pedig egyre erőszakosabban fognak jelentkezni ezek a presszionálók és pressziók, már ha igaz, hogy ami a nyugat az egyben a jövő is… Mondjuk szerintem nem, hanem inkább ők módfelett arrogánsan hiszik és képviselik, hogy ők a jövő, ám épp egy dekadens süllyedő civilizáció képét mutatják egyre nagyobb egyértelműséggel. És egyébként is szögezzük le: a jövő Krisztus és az országa és nincs semmi és senki, aki ezzel a felülről- a mennyből, Istentől induló Krisztussal érkezett alternatívával versenybe tudna szállni!
Egyszóval úgy tűnik, hogy nálunk itt a magyar református világban sem egyszerűbb kérdés mindez, mint egyéb más tájékokon élő egyházakban. Legfeljebb ők előbb szembesültek vele. És talán – sajnálatosan – előbb adtak rossz válaszokat a paradigmaváltás nagy kérdésére. Megjegyzendő, hogy általános tendencia, hogy úgy tekintünk a nyugatra, mint ami “elől-jár”, ami “követendő”, “innovatív”, “érdekes-izgalmas”, “modern-korszerű”, amihez “fel kell zárkózni” és egyéb ilyen divatosan vonzó elképzelések. Ám ha megdörzsöljük szemünket, akkor talán tisztábban is láthatunk e kérdésben! És ekkor két dolog lesz számunkra világos: (1) egyáltalán nem biztos, hogy a nyugati atyánkfiai előnyükre változtak; (2) ha igaz, hogy ők “előttünk járnak az időben”, amint ezt szokás hinnünk, akkor elkerülhetjük azokat a hibákat is, amiket ők vétettek (és abból is van ám, nem is kevés). ÉS még egy harmadik dolgot is hozzátehetünk, nevezetesen: ellentétben a hiedelemmel, hogy létezik egy modern földi “világcivilizáció”, mely vélekedés masszívan beette magát az elménkbe – a valóság az, hogy mi nem vagyunk azért teljesen ugyan olyanok, mint a nyugatiak. Ez nem csak magyarokra igaz, de általában igaz a közép-európai régióra. Lehet ezt hátrányként értékelni, s még az is lehet, hogy volt olyan idő, melyre ez igaz volt, ám a napnál is világosabb, hogy most sokkal inkább előny ez számunkra. Röviden és velősen fogalmazva: mi még nem őrültünk me annyira, mint nyugati társaink. (Persze mások – nyugatimádók – erre azt mondják, hogy ez a mi elmaradott mucsai voltunk – de én eretnek mód nem hiszek nekik…).
Valójában úgy is lehetne ezt a problémát karakteresen megrajzolni, hogy nem más ez mint az EGYHÁZ és KULTÚRA viszonyrendszerének PARADIGMAVÁLTÁSA.
Mindezek a tendenciák – paradigmaváltás szükségességét érző csoportok és látásaik, törekvéseik, a külső változások, átalakulások – együttesen jelzik, hogy a kérdés nem kérdés, hogy kérdés!
ÍGY EZ A KÉRDÉS ÉS VÁLASZ, MINT FELADAT – ELODÁZHATATLAN!
NOS, ezért is indítjuk útjára ezt a sorozatot, mert körül kell járjuk ezt a kérdés. Kiindulópontja mindennek Molnár Sándor barátom és tanult kollégám posztja volt (ROSTA…), mely felvetette ezt a kérdést, habár már előtte is sokat beszélgettünk róla.
A RÓLUNK című – impresszum és bemutatkozás részbe – szóltunk arról, hogy szeretnénk “MŰHELY” is lenni, ez kifejezett célunk. E téma és ennek kifejtése, ebben való eredmények a műhelymunka kezdete. Lehet, hogy ez mivel nem “tudományos szintű” felület, hanem egy blog – némelyek talán averziójukat fogják kifejezni. Erre én azt mondom (amellett, hogy na és…), hogy igen, lehet, de viszont olvasható és semmi nem akadályozza, hogy egy- vagy több tudományos szintű munka nőjön ki a későbbiekben belőle. Az pedig nagyon nem lebecsülendő, ha sokan olvashatják, mert közös ismeret tudás lesz belőle.
TEHÁT: neki kell kezdeni ennek az elódázhatatlan feladatnak!
Végül állapítsuk meg hozzánk illő mély belátással, hogy Gibert felügyelőnek teljesen igaza van, TEHÁT:
ÁLTALÁNOSRIADÓ!
