A véleménycunami diszkrét bája

Facebook oldalunkon gyakori jelenség, hogy valaki saját véleményének úgy ad hangot, mintha egy-egy kérdésben perdöntő lenne. Így azonban elesik az értelmes vita és beszélgetés lehetősége, nem tudunk egymásnak olyat mondani, amivel gazdagítjuk egymást. Nem lehet meggyőzni senkit, nem változhat gondolkodásunk, mert a “mi véleményünk” oly masszívan sziklaszilárd, hogy maga Stonhenge se viheti utána a melegvizes palackot. Így lesz a facebook kommentek világából londoni Speakers’ Corner, ahol mindenki kiállhat és mondhatja a magáét. Csak kérdés, hogy van-e értelme ennek a hozzáállásnak?

A TÚLÉRTÉKELT MAGÁNVÉLEMÉNY

Ma mindenkinek van véleménye. Mindenről. Korunk emberének ez a legfontosabb és legféltettebb kincse, mely egyben olyan, amit mindig meg kell mutatni másoknak.

Egy további megfigyelésem, hogy egyre gyorsabban alkotunk véleményt bizonyítván rálátásunkat nagyjából mindenre és azt, hogy ehhez nekünk csupán néhány másodpercre van szükségünk. Erre minden szabadságunk megvan, hiszen ma a szabad vélemények kora van és ezt biztosítják is számunkra (avagy mégsem, pl. a közösségi szájtok). Hozzászoktunk, hogy ez elidegeníthetetlen jogunk és velünk született lényegünk. Csakhogy mégiscsak van egy-két komoly probléma ezzel! Nevezetesen az, hogy olyan dolgokkal kapcsolatban is amelyekben nemhogy nem vagyunk szakértők, de még általános ismereteink sincsenek, de véleményünk AZ BIZONY VAN!

Először is azt kell megállapítani, hogy a külső (objektív) dolgok egyáltalán nem változnak meg attól, hogy mi hogyan vélekedünk róluk. “Akkorát esett, hogy nagybőgőnek nézte az eget” – tartja a mondás. Ám azt nem, hogy mert csúnyán beverte a fejét és ő úgy látta… ezért az ég menten átalakult volna nagybőgővé. Ellenkezőleg: az ég maradt az ami mindig is volt, emberünk viszont meglehetősen elesett állapotba került. Nos, sokan akik hangoztatják véleményüket pont így járnak, minden olyan amilyen, ők viszont egy nagy érzékcsalódás áldozatai lesznek, miszerint véleményük nyomán megváltozott a világ.

Ez a “túlfejlett véleményezés” azonban számos esetben gyerekes dolog! Egészen egyszerűen azért, mert akkor is ragaszkodunk megrögzött (vagy épp hirtelen kialakított) véleményünkhöz, hogyha komoly ellenérveket hallunk. Ilyenkor sértődöttek leszünk mondván, hogy “én nem mondhatom el a saját véleményemet?” (már elmondtad), ám épp bebizonyosodott, hogy egy nagy badarság az egész. Ekkor, ebben a pillanatban jön az igazán gyerekes viselkedés, miszerint “én akkor is azt gondolok, amit akarok és ez a véleményem és kész!”

A felnőtt viselkedés mégiscsak az lenne, hogy számba vennénk, hogy az érvek megkérdőjelezik véleményünk igazságát és akár nagyvonalúan – hogy nem mondjam: eleganciával – akár módosíthatnánk is azt. Észrevennénk, hogy esetleg visszaverhetetlen érvek tették a földdel egyenlővé vélekedésünket és beismernénk, hogy “nahát, tényleg!” És még gazdagabbak is lennénk olyan dolgokkal, amikről eddig fogalmunk se volt. Ám nem ezt tesszük, mert gyerekesen viselkedünk és gőgösek vagyunk! Mert mi sosem veszthetünk! Mert az megsérti végletesen a mi “véleményszabadsághoz való jogunkat” (fatal error) és egyáltalán azt a képet, amit magunkról kialakítottunk, hogy túlzás nélkül mi mindenhez értünk. Az nem számít, hogy körülbelül annyira, mint maga Mekk Elek, akkor is értünk hozzá és kész. Taníthatatlan, akarnok, meggyőzhetetlen emberek (egyének) tömegei jönnek létre ebben a gigantikus “véleménykeltetőben”. És mindenki beszél, beszél, beszél és azt hiszi, hogy mert beszél és hozzászól ebből születik meg és áll fennen a szabadság és igazság univerzális szimfóniája… bár ahogy én hallom inkább kakofónia, elviselhetetlenül ostoba hangzavar, indulatok megszakítás nélküli szökőárja, ahol az elvonult remeteség egyre jobb alternatívának tűnik…

NÉHÁNY OK ÉS KÖVETKEZMÉNY

Mi az oka ennek az infantilizmusnak? Nem más, mint a végletekig túlhajtott individualizmus! Általánosan elterjedt a nézet, hogy én vagyok a világmindenség központja és ahogy én gondolom az úgy van, de ha nem is, akkor úgy kell ezentúl lennie. Sajnálatosan a mindenség erről nem lett tájékoztatva, így minden maradt a régiben. Az “én is számítok” állapotból való átmenet valósult meg a “csak én számítok” állapotba. A belső- személyes valóság túlfeszítése a külső (objektív) valóság kárára.

Természetesen ehhez hozzátartozik modern korunk “vívmánya” a tények és hitek világának egymástól való elválasztása. A tények a tudományos tények. Az ideológiák, a vallások – hitek. A tényeket (tudomány) mindenkinek tudomásul kell vennie, a hitekben választható szabadság van. Mivel ezek tudományosan nem bizonyíthatók ezért mindenki azt választ a “kosárból” amit megkíván, de nem lehet kötelező egyik se. Azonban mégis egy ideológia különleges elbírálást élvez és ez a liberalizmus (ami ma már a kulturális marxizmus által annektált szellemi terület). Nem magyarázandó – hiszen mindennapos jelenség – hogy habár egy ideológiáról van szó, mely nem a tények világába tartozik, de mégis mindenkire kötelező érvényűvé akarják tenni. Nem tegnap, nem ma, hanem évtizedek óta. Így bizonyos kétségek merülnek fel e modern pluralista társadalmi vívmány felé, mert elveszítette az ártatlanságát…

Ha csak a Covid válságra nézünk egészen megdöbbentő, hogy az emberek mennyire a saját véleményükre adnak (melyet nagy részben azért az internetről gugliztak össze), szemben a hivatalos állami kutatóintézetek, a kormányok, az orvosok által mondottakkal, mert ők nyilván hazudnak vagy legalábbis tévednek. Ebben az a döbbenetes, hogy mikor az orvosok, virológusok is feltételes módokban beszélnek és valószínűségeket mondanak, mert bevallják, hogy habár vannak kimerítő ismereteik, de biztosat nem mondhatnak, akkor jön az egyszeri ember és mond egy perdöntő véleményt, amit abszolút igazságnak gondol. Ez pedig nagyobb erejű dogma, mint a csalatkozhatatlan pápai tanítás! És még komolyan is gondolják! Nem a vallásos hit, hanem a szabad vélekedések győzik le a tudományos tények világát, úgyhogy egyet mondhatunk: VIVA LA POSTMODERN!

Mindez persze “nem jöhetett volna létre”, ha az igazságot nem relativizálják, ha nem viszik át a köztudatba, hogy nincs igazság, csak személyes igazságok vannak, melyeknek létjogosultsága vitathatatlan – azaz ez a posztmodern szellemi állapot (ha ugyan állapotnak nevezhető). Van azonban egy megfigyelhető szellemi ingahatás a történelemben! Már régóta az objektív igazságtól a szélsőséges szubjektív igazság felé hat ez a mostani áramlás – ám a végpont felé tart lendülete éspedig azért, mert destruktív! Egészen annyira, hogy a nyugati civilizációt egyenesen dekadenciába sodorja, ezért tarthatatlan! Ezért aki nem akar az összeomlásban részt venni, javaslom változtasson szellemi hozzáállásán! Van ennek módja? Egyfajta reneszánsz lenne a módja, újra felfedezése az égi harmóniának és attól való kulturális-civilizációs újjászületés!

HARMONIA CELESTIS

Individualizmus, szubjektivizmus, relatív igazságok és véleménycunami. Hány tengely van valójában, amin egyensúlyt kéne találni úgy, hogy ne öntsük ki a fürdővízzel együtt a gyereket is? Ami most a legfontosabb: az egyén és közösség, a személyes vélemény (és elfogadás) és az objektív tények. Mindegyik fontos és lehet köztük harmónia. A keresztyén hit számára a bibliai kijelentés objektív igazság – nem a véleményünktől függ, hanem van és kész. Ám benne Isten számára nagyon is fontos, hogy mi személyesen és önszántunkból fogadjuk el, fogadjuk meg azt, amit Ő mond. Nem kíván robottá tenni, aki automatikusan csinálja, amit a program vagy parancsszó előír. Azonban azt sem engedi, hogy amit mond relativizáljuk, azaz saját kényünk kedvünk felé alakítsuk, avagy viszonylagosnak gondoljuk. Meg lehet tenni – személyesen – de arról gondoskodott, hogy Kijelentés ettől egy jottányit se fog eltérni.

Ez egy paradoxon: Isten hajthatatlansága az igazság és erkölcs dolgában és az, hogy a meggyőződés és elkötelezettség önkéntes kell legyen. De nem csak paradox, hanem harmonikus is, mert nem enged egyik értékből sem, egyik hallatlanul fontos dologból sem! Úgyis lehet mondani, hogy ez egy küzdelmes, dinamikus harmónia. A a marxisták, a liberálisok egy végleges és lezárt földi harmóniát akarnak kierőszakolni, míg a keresztyénség elviseli az ellentmondásokat, a paradoxont. És pont ez volt a nyugati keresztyén civilizáció ereje és hatalma, a dinamizmusának forrása, hogy együtt tudott élni a tökéletlenség tudatával, mert tudta a Földön ez nem lesz soha több (Molnár Attila Károly). Miközben hitte, hogy mikor eljön az új teremtés (új ég és föld) ott majd megoldódik minden tökéletlenség, de nem itt. Miközben a tökéletlenség-tudata volt az, ami arra késztette, hogy legyen egyre tökéletesebb és ne elégedjen meg ma a tegnap eredményeivel és végképp ne mondja, hogy felépült a tökéletes világ. Ezt a keresztyénség által létrejött tudatot a ma modern kulturális gőgje felmondta, ezért az európai civilizáció dinamikus motorját leállította – nem is halad azóta sehova, miközben az iszlám civilizáció, vagy a kínai dinamikusan fejlődik a maga vallási alapjain.

Az egyén mellett a közösség is fontos. A keresztyén hit nem terem individualizmust, sem kollektivizmust. Nyugat individualista, a többi kultúra inkább kollektivista. Ma nyugaton egyszerre hatnak az uniformizáló kollektivista törekvések, mely alapja paradox módon épp az individualizmus. Azért, mert az individualizmus kioldotta az embert a hagyományos közösségekből és így lehetséges kollektivizálni egyfajta új kulturális hatás alá. A keresztyénség számára azonban mindkettő fontos és egyensúlyban tartandó. Az egyén számára fontos a közösség, amibe tartozik, ezért alárendeli magát. Ez amúgy régi kultúra római öröksége is egyben, miszerint az egyén érdekénél magasabb a közérdek. Nem egyik vagy a másik, hanem mindkettő és keresztyénség egyikről sem kíván lemondani a másik javára, hanem vállalja az ezzel együtt járó feszültséget. Sőt, ebből erőt merít.

A harmónia egyén és közösség között, szubjektív és objektív fontossága között, az abszolút és személyes igazságok között kívánatos, éltető és dinamizáló, a gőgös kakofóniába torkolló véleménycunami és alaptalan “betonbiztos” vélekedések pedig destruktívak. Harmonia celestis…

Akarunk-e újra tanítható felnőttek lenni?