A szeretet szeretet! De szeretet-e a szeretet?

Avagy pár szóban azokról, akik a szeretet nevében gyűlölködnek

Megdöbbentő, ámde nem meglepő eseménynek lettem tanúja az elmúlt nap során. Egy nagy hullámot kavart bejegyzésről lenne szó, amit egy lelkipásztor kolléga tett ki. Nem volt abban semmi különleges, csupán annyi lényege volt az egésznek, hogy az illető lelkipásztor nem szeretné, ha szivárványvallás-propagandával tömnék a gyerekei fejét. Egy egyszerű magánbejegyzésnek indult a dolog – majd elszabadult a pokol.

Mi történt? Csak annyi, hogy az említett bejegyzést felfedezte néhány progresszív hang is, majd hirtelen Homonnay Gergelytől Ágoston Lászlóig mindenki elkezdte osztogatni a bejegyzést, majd az alatt meg is jelentek „toleránsék”, egyik gyűlölködő, személyeskedő, sértő hozzászólást okádva ki magukból a másik után.

Nem meglepő jelenség ez – újra és újra tapasztalható sajnos, hogy ha valaki a progresszív világnézettől eltér, akkor pont azok, akik fennhangon papolnak elfogadásról, fognak izzó gyűlölettel az illető ellen fordulni. S jöhet a megbélyegzés, a támadás, a jelentgetés, és így tovább. Sőt, sokszor azt is látni, ahogy gyűlölködő fröcsögés közben pont a gyűlölködő mondja azt, hogy az a gyűlölködő, aki jelezte, hogy nem ért egyet a progresszió valamelyik alapeszméjével.

A toleranciát hirdetők a végletekig intoleránsak. Ha kimondom azt, hogy nem értek egyet az szivárványvallás-mozgalommal, illetve az szivárványvallásos emberek megélt szexuális cselekedeteivel és életstílusával, akkor számomra nincs kegyelem. Mert akkor gyűlölködő vagyok – s az sem számít, ha egyáltalán nem gyűlölöm a szivárványvallásos embertársaimat (mert nem gyűlölöm őket, csak azzal az életstílussal nem értek egyet, ami az Úr előtt bűn). S így, a szeretet nevében megadják rám a kilövési engedélyt. Beindul a gyűlöletcunami, indulnak a jelentgetések, támadás, támadás után. Átéltem már én is ezt, ahogy sokan, akik elég bátrak arra, hogy szembe menjenek a progresszió bolsevikjeivel.

Mert igen, a kulturális marxizmus, s a jelentős részben azon alapuló progresszió semmiben sem különbözik a klasszikus bolsevik mozgalomtól: attól a mozgalomtól, amelyik magát többségnek nevezte, miközben nem volt másról szó, csak egy hangos, agresszív kisebbségről – még az orosz kommunista mozgalmon belül is. A bolsevik a hangos kisebbség, mely azt a tényt, hogy az emberek nagy része embertelennek és elfogadhatatlannak tartja az általuk hirdetett kifacsarodott „értékrendet” és eszmeiséget, agresszióval és zajjal kívánja kompenzálni.

Korunk progresszívjei pont ezt csinálják. Gyűlölködnek a szeretet nevében. Kifacsarják magát a szeretet fogalmát is – torz értékrendjüket őszintén nem tudnák eladni, ezért közismert fogalmakat sajátítanak ki és alakítják át a saját szájízük szerint. Így lesz „szeretet” az, hogy mindenkit, aki nem ért velük egyet, megbélyegeznek, megfenyegetnek, gyűlölettel bombáznak és megsemmisíteni próbálnak.

S így lesz „gyűlölet” a valódi szeretetből: abból, ha az ember szereti a hazáját, a családját, az egyházat, a Krisztust – s a másik embert. Mert valójában igen, erről is szól ez a történet.

A progresszió azt mondja, hogy csak akkor szereted a másik embert, ha elfogadod, hogy minden, amit tesz, az helyes, az jó. Azt mondja, hogy a szeretet nem ismeri a bűnt, s akármit tesz a másik, azt csak helyeselni lehet. Ha nem ért valaki egyet a másik tetteivel, sőt, ha azt mondjuk bűnnek, vagy helytelennek titulálja, akkor ő gyűlöli a másik embert – legalábbis a progresszió szerint.

Van ennek egy nagyon súlyos vetülete – abban az esetben, ha keresztyénként éljük az életünket, ha hisszük az Istent, s elhisszük, hogy amit Ő mond az igaz, ezt mindenképp meg kell lássuk, fel kell fogjuk, s erről egy percre se feledkezhetünk meg.

A progresszió szerint egyszer élünk, ezért itt, ebben a 70-80 esztendőben kell megadjunk magunknak minden élvezetet, bármire is vágyunk – s a gyűlölködő az, aki ezt vitatja. Az Ige szerint viszont az után, hogy meghalunk, nem ér véget az élet: van folytatás. A kérdés csak az, hogy hol?

A Szentírás világosan beszél arról, hogy két hely van a halál után, ahova az ember kerülhet: az egyik az örök boldogság helye, a mennyek országa, a másik pedig az örök szenvedés kénköves tava: a pokol. Hogy ki melyikbe kerül, az attól függ, hogy kit szolgáltunk a földi életünkben. Krisztus megtért, hívő gyermekei az örök boldogságot öröklik, míg az ördög gyermekeinek az örök szenvedés lesz a sorsa. Ne legyenek illúzióink. Nincs középút – valaki vagy Isten gyermeke, vagy a sátán rabszolgája. Aki nem istené, az az ördögé. Aki nem a menny örököse, azt várja a pokol.

A pont ez az, ami miatt valójában a progresszívak „szeretete” a gyűlölet legsúlyosabb formája: mert ők nem a testet akarják megsemmisíteni, hanem a lelket. Ők immár nyíltan arra törekednek, hogy minden olyan hangot elhallgattassanak, amely megtérésre, bűnbánatra és meghívásra hív.

A progresszió és a szivárványuk valójában egy célt szolgálnak: hogy barikád legyenek a szoros kapu előtt

– hogy ne engedjék az embereket a Krisztus keskeny útjára. Amikor gyűlölködőnek nevezik a hitvalló keresztyéneket azért, mert azok néven nevezik a bűnt és megtérésre hívnak, akkor valójában azért harcolnak, hogy az embereknek (legyenek azok a szivárványvallás-közösség tagjai vagy sem) esélyük se legyen megismerni a Krisztust. Esélyük se legyen megszabadulni a bűneiktől. Esélyük se legyen meglátni az igazságot és megtapasztalni a Krisztusban való valódi szabadságot. Esélyük se legyen az örök boldogság helyére bemenni.

Meg kell lássuk a progresszió valódi arcát: a szivárványos zászlók tömege és a jól hangzó szlogenek halmaza mögött észre kell, hogy vegyük a kilógó lólábat. Mert igen, ki kell mondjuk: a progresszív eszmeiség a sátán eszmeisége. S aki a progresszió szekerét tolja, az az ördögöt támogatja teljes mellszélességgel. Az azért küzd, hogy minél több ember menjen az örök kárhozatra, a pokolra. Az azért küzd, hogy a jó hírt, Krisztus megváltó munkájának az örömhírét ne vihessük el senkinek. A progresszió ebből a szempontból talán még a nácizmusnál és a kommunizmusnál is rosszabb: azok csak a testet ölték meg, míg ez már a lelkeket akarja megölni és elpusztítani.

Nincs hát helye kompromisszumnak – de helye van a harcnak. Harcolnunk kell a progresszió minden undoksága ellen – de nem haragból és gyűlöletből, hanem szeretetből. Azért, hogy elhárítsuk az akadályt az evangélium útjából. Azért, hogy felszámoljuk azt a torz ideológiát, amely szerint a megtérés, a megtisztulás és a szentség rossz, s a bűn, a tisztátalanság és a szentségtelenség jó.

Harcolnunk kell a Krisztusért – és nem szabad meghátrálnunk akkor sem, ha ezért ránk sütik a gyűlölködés billogját. Mert nem, nem mi gyűlölködünk – ők gyűlölködnek, akik azért harcolnak, hogy az emberek ne ismerhessék meg az Istent és ne mehessenek az örök boldogságra.

S pár szóban hadd üzenjek azoknak is, akik szerint a fent említett kolléga megnyilvánulása, vagy az, ha egy lelkipásztor támogatja a pedofiltörvényt a kiegészítésekkel együtt, szembe megy a keresztyén, vagy épp a református(!) értékrenddel.

Nem. Szó nincs erről. A református és keresztyén értékrenddel pont a progresszió és a szivárványos őrület megy szembe. Aki nem hiszi el, az elolvashatja az MRE Zsinatának az állásfoglalását ebben a kérdésben.

A hitvalló keresztyén értékrendbe nem fér bele a bűn. Nem is férhet, hiszen Isten és a bűn nem férnek meg egymás mellett. Azonban a bűn nem egyenlő az azt elkövető emberrel, bármit is mondjon a progresszió. Nagy hazugság az, hogy a bűnös és a bűne egyek: a valóságban a kettő két különböző dolog.

A bűnt az Ige alapján megítéljük – a bűnöst viszont nem ítéljük el, hanem megtérésre és szabadságra hívjuk. A templomaink kapui mindenki előtt nyitva állnak, akik a bűneikből gyógyulni vágynak, s akik meg akarják ismerni az igazi szabadságot.

Mert mi valóban befogadóak vagyunk. S ha erre a befogadásra befogadással válaszolnak a minket látók, elfogadva Krisztust Urukként és Megváltójukként, akkor boldogok vagyunk. Ha elutasítják a kegyelmet, akkor meg nem állunk bosszút – hanem értük is imádkozunk. Még a progresszívekért is. Még a melegekért is. De az ördögi ideológiájuk ellen harcolni fogunk a végsőkig.