2025.05.07
Meggyőződésem hogy a legnagyobb varázslat maga a szó! (Albus Dumbledore)
Spiritualitás- konvertibilitás. Miért érdekes ez? Azért, mert a nyelv képes a fejünket átállítani egy más gondolkodási pályára. Vannak bevezetett szavak, melyek új értelmet adnak mindennek. Én ezeket úgy hívom: pozícionáló szavak, melyek adott esetben nyelvi fegyverek. Kiemelkednek a nyelvben, mint a szigetek, sőt a szigeteken álló világítótornyokként működnek. Nem feltétlenül okoznak “világégést”, ám jelentős mértékben átformálják az emberek többségének gondolkodásmódját. Főleg, ha sok ilyen szó kerül forgalomba, és még ráadásul egy stratégia mentén. Ez az átformálás nem direkt, hanem indirekt módon megy végbe – ez a “meta dimenzió”. Hogy vezetik be ezeket? Egyszerű: sokszor mondják olyan helyekről, ahonnan messze hallatszik – lényegében ennyi a titok. Persze a befolyásolás művészei használják a pszichológia fegyvertárát is – ezért ez utóbbi felelőssége kétségtelenül felvethető.
A nyelv erejéről nem véletlenül beszél Jakab – mondanivalóját apokaliptikus színekkel festve meg – mikor a nyelv bűneiről szól: kis tag a nyelv a test tagjai között, mégis képes felgyújtani egy egész várost! Jézus pedig azt mondja, hogy: minden hiába kimondott szóról számot fogunk adni. Attól tartok bajban vagyunk! A szó erejének mechanizmusáról írok most, egy szón keresztül láttatva, hogy milyen módon alakul át a közgondolkodás, közmeggyőződés, és ez a szó
a spriritualitás!
Egy nagyon kedves világi barátom mondta valaki másról, hogy ő egy nagyon spirituális személyiség, csak más a spiritualitása, mint nekem. Ebből az következik, hogy voltaképpen ez is jó, meg az is, mert spiritualitás mindkettő.
E szót az egyházban is előszeretettel használjuk “lelkiség” értelemben. Persze felmerülhetne: na, de akkor miért nem a lelkiség szót használjuk? Divatos? Mindenképpen. Összefoglalóan azért nem, mert a kultúrában a “sprirituális” terjedt el, ez lett általánossá.
Itt máris láthatjuk, amit állandóan szajkózok kevés megértésre találva, hogy milyen elképesztően erős kulturális hatások közepette élünk -keresztyénként- ma! Megfordítva: régen az egyház volt az, mely kulturális hatást gyakorolt – ma épp az ellenkezője igaz. Tehát: a kultúra gyakorol hatást az egyházra – és ez még e pozitív csengésű szó használata alapján is bizonyítást nyer. Van, amikor ez nem baj, sőt fontos, hogy korunk emberével annak szavaival beszéljünk – a megértés, a misszió sikere végett – de akkor mi kontextualizálunk, akkor mi befolyásolunk a szavak erejével. Itt viszont a kultúrát befolyásolták (a kulturális tudatot) és ez rossz pozícióba helyezett bennünket az emberek fejében, de őket magukat is (kifejtem majd miért). Amennyiben a keresztyénség üzenetének relativizálása volt a cél, akkor ez a kultúrán keresztül az egyházra mért csapás lett. Azt hiszem ezt hívják proxynak!
Hol a nagyléptékü hiba az egyházi gondolkodásban? Hát ott, hogy nem gondoljuk végig minden- nem önnállóan- hanem a kulturális kontextussal együtt adja meg az érvényes jelentést. A kulturális kontextus most arról szól, hogy mindegy milyen hit, csak spirituálitás legyen, meglehet a “csak az a fontos, hogy egészség legyen” mintára.
mi tehát a gond a spiritualitással?
Önmagában semmi. A szóval és annak kulturális kontextusával viszont már bőven akad gond. Ugyanis a spiritualitás szó egy minket pozícionáló nyelvi fegyver! Kimondatlanul is azt sugalja, hogy vannak ugyan vallások, de mindent egybefoglaló módon is lehet erről beszélni. Ennek az összefoglalásnak elterjesztett szava a spiritualitás. Ugyanis ma a többség azt mondja »én nem vagyok vallásos, nem tartozom intézményes vallási közösséghez, de van spiritualitásom« – jelentsen ez akármit is. És ha van spiritualitás, akkor nyilván minden rendben van, ezért minden háztartásban ott a helye!
És ha fegyver, akkor mi célból, és mire használatos? A válasz: ez a kifejezés meglehetősen ügyesen MEGKERÜLI az igaz/hamis eldöntendő kérdést. Ugyanis a spiritualitás= KONVERTIBILITÁS, mely konvertibilitást hoz létre minden hit között, azaz ÁTVÁLTAHATÓSÁGOT- az emberek szemében. Valójában ezek nem lesznek átválthatókká, de az emberek szemében igen- és ez A lényeges. A hit tartalma nem élet-halál kérdés immár, mert a spriritualitás EGYENÉRTÉKÜSÍT mindent-mindennel: a woodoo-t a keresztyén dogmákkal, a buddhizmust a spirituális szaunaprogrammal, a filozófiát a horoszkóppal és így tovább, mert minden és minden ellenkezője is lehet spiritualitás. Ezzel elkerülve vitát, gondolkodást és az igazság keresésének fáradalmait és konfliktusosságát. És hát valljuk meg: a többség számára ez módfelett megnyugtató, még ha hamis MEGNYUGVÁS is- az igényeknek épp megfelel.
Az ilyen célzatos szavak mögött szándékok húzódnak meg. Mi a szándék? Egyfajta elvtelen vallásbéke, a szinkretizmus elterjesztése, egy szuper-pluralizmusban, ami nem elvi vagy jogi konstrukció, hanem kulturális tudatba beágyazott.
hát nem csodás, ahogy ebben a fluid paradicsomban folyton-folyvást minden egybefolyik oda, s vissza? Hát nem, egyáltalán nem csodás!
Ezokból nekem okos dolognak tűnik NEM HASZNÁLNI az “ő szavaikat” éspedig azért nem, mert ezek épp használatuk által helyeznek minket vesztes pozícióba! Már ha továbbra is azt gondoljuk: egy megoldás van minden bajra és ez Jézus Krisztus! További okos dolog lenne a helyes szóhasználat és adott esetben a szóalkotás, mely győztes pozíciót hoz létre az emberek üdvössége céljával. Igaz, ez utóbbi igen fáradtságos munka, de lehet megérné az erőfeszítéseket.
felmerül a kérdés: miért jött létre ez a helyzet, miért nyert tömeges léptékben elfogadást?
Az EGYIK OK az, hogy a klasszikus vallások időt igényelnek. Az idő a mélység letéteményese, ma pedig a felszínesség lett tömegtermék. Nem csak meg kell tanulni a fontos dolgokat, hanem a beidegzéshez idő is kell, míg az élet részévé álik. Amit tanulunk be is kell gyakorolni, a tanítványság erről szól. Jézus tanítványi programja épp ezért az időben hosszú távú projekt. Viszont ma nincs idő (ilyesmire), ám ahogy Schleiermacher felfigyelt rá a “vallásos érzés” fontos dolog – így inverz módon igény ma is van erre. Byung-Chul Han írja: „A gondolkodáshoz idő kell, míg az érzelmek azonnaliak. Mivel az információs társadalomban felgyorsul az idő, ezért nincs idő gondolkodni. Ez automatikusan érzelmi diktatúrához vezet.” Villogó, gyors, felszínes képek, 1 perces film klippek folyamatos input alatt tartják az agyakat – amitől persze totál leterhelődnek. A nagyszámú felesleges információ telíti az agy befogadóképességét. Az állandó gyors érzelmi reakciók -ami autómatikus következmény- az idegrendszert és a lelkivilágot fárasztják ki. Nincs idő – a vallásos érzésre viszont van igény – ez a képlet ma. Ez ellen kell stratégiát kidolgozni!
És ezt a vallásos igényt az álvallások illetve a válogatás elégíti ki egy spirituális svédasztalról. Az intézményes vallások nem tudnak (de nem is akarnak) ilyen stroboszkóp villogás sebeséggel versenyezni. Itt mindenki magának válogat elemeket innen-onnan ízlés szerint, és ezt az igazság kérdését mellőző, mindent egyenjogúsító “spiritualitás konvertibilitás” elterjedt attitűdje teszi lehetővé. Vallásos érzésésünk lakberendezői lrettünk. Tényleg csak egy szó? Vagy egy egész szemléletvilág?
Az MÁSIK OK az, hogy ez megfelel annak az indoktrinációnak, mely egyben a nyugat fétise és ez a “választás joga”. Én választok, melyik hit az enyém -ebben is autentikus vagyok- és ez milyen jól hangzik már? Em Griffin egyszer dobozokat vitt be a gimisek órájára, és azt mondta, hogy a dobozokban egy csodás játék van. A “Csinálj magadnak saját istent” barkácskészlet, ráadásul “original edition” verzió. Bármilyen istent lehet csinálni, ám utána egész életükben ennek az istennek kell engedelmeskedni. Úgyhogy csak megfontoltan! A srácok valahogy nem kapkodtak dobozok után. A nagy nemzetközi választás joga: “én csak egy olyan istenben tudok hinni aki ilyen és ilyen és nem olyan” – merthogy amennyiben van Isten ő biztos egy kívánságműsor – vagy nem? Vagy nem!
A HARMADIK OK az, hogy ez a megoldás könnyű. És ma egy könnyedséget, jó közérzetet szerető világot élünk. Az mindegy is, hogy igaz-e, ha egyszer önbecsapásunk kellemes érzésekkel tölt el. Ha egy társadalom számára ez a “legfőbb jó”, hogy pozitív érzések töltsenek el minket – akkor ez a garantált- kézenfekvő megoldás. Az, hogy később majd kárt vallunk, vagyis elkárhozunk – az ma kit érdekel? Mindenféle spiritualitás jó, ha jó érzéseket kelt bennünk. A sprituális szó mindent egy kalap alá vesz és mindent bevett vallásként mutat fel az emberek felé. Ma a spiritualitás égisze alatt minden vallás, hiedelem, ideológia, el a babonaságig religio licita lett – lassan csak a keresztyénség szorul ki. Miért? Mert állítása szerint “egyedül Krisztus”, ezért inkompatiblis vagy másképp: nem konverzibilis.
Ha feltesszük a kérdést, hogy vajon melyiket választja a mai ember? – azt, ami könnyed, gyors, és amiben ő válogathat kedvére elemeket – vagy azt, amely hosszú út, időt kell rá szánni, megköveteli a komolyságot és az elkötelezettséget, fáradtságot és még ezen felül szembesít is önmagunkkal- hát nem is kérdés, hogy korunk ember mit választ… Mert erre kondicionálták és a spritualitás szerint mindegy mi-micsoda, mert minden lehet azzá nekem- a lényeg a jó pszichés közérzet. Szép új világ.
Welcome to the Brave New World!
A szavaknak van jelentőségűk! A szavak irányító hatalmak!. Eltorlaszolnak, pályát módosítanak, de életre is vezethetnek. A spriritualitás szó egy nyelvi fegyver! Amit céloz, már elérte: konvertibilissá tett minden hitet egymással. Azt üzeni: teljesen mindegy mit választasz, a lényeg az, hogy csak legyen valamilyen spritualitásod. Jelentem: az üzenet átment!
A spiritualitás káoszával szemben ott áll egy monolit, amit Jézus Krisztus mondott:
Senki sem mehet az Atyához, hanem ha énáltalam. (Jn 14,6)
