Textus: Jn 17,20-21 “De nemcsak ő érettök könyörgök, hanem azokért is, a kik az ő beszédökre hisznek majd én bennem; Hogy mindnyájan egyek legyenek; a mint te én bennem, Atyám, és én te benned, hogy ők is egyek legyenek mi bennünk: hogy elhigyje a világ, hogy te küldtél engem”.
A REFORMÁCIÓ ÖSSZEKÖT?
Ez a cím ez meglehetősen nehéz tétel! Nehézségét az okozza, hogy a reformáció nyomán jön létre a 2. nagy egyházszakadás, a nyugati egyházszakadás. Ezért azt mondani, hogy „összeköt” egymással nehezen igazolható tételnek tűnik – legalábbis elsőre.
Persze ez a mai 21. századi kulturális környezet miatt is így van, ami kifejezetten rossznak tartja azt, ha bárkik- bármilyen okból, de egyfajta különállást látnak jónak és képviselnek. Ilyenkor mondják, hogy az álláspont „megosztó”. Mintha önmagában az egyesülés, az egy- gondolat, egy- érzület, elvtelen egység jó lenne.
Nem, önmagában nem jó. De hogy milyen nagy a kulturális nyomás abban is lemérhetjülk, hogy ilyenkor mi magunk is úgy érezzük: lehet, hogy tilosban járunk. A kultúra úgy tűnik beépít piros lámpákat a fejünkbe, ami bizonyos gondolatok gondolása esetén kigyullad, mint vakami vész-villogó: veszély-veszély.
EGYHÁZTÖRTÉNETI PERSPEKTÍVÁBAN
Vannak – és nem kevesen – akik a reformációt rossznak tartják, mert annak nyomán létrejött a nyugati egyházszakadás (az első 1054- a keleti egyház szakad el a nyugati egyháztesttől). Ráadásul azt is látni lehet, hogy nem egy egységes „második” vagy még inkább „harmadik” keresztyén egyház jön létre, hanem maga a protestantizmus is több ágra bomlik.
Ez a több ágra bomlási folyamat elsősorban teológiai okok következményei, másrészről viszont a nemzeti egyházak létrejöttét is jelenti. Olyan egyetemességgel a protestáns egyházak, mint a római katolikus sosem rendelkeztek, hanem a teológiai azonosság mentén, de nemzeti egyházak szervezeti keretei jönnek létre.
Ha bizonyos szempontból nézzük, akkor ez tényleg fájdalmas és elkeserítő dolog. Hiszen a keresztyénség egysége megbomlik, a keresztyén egy ház univerzitása összetörik, ráadásul sok darabra. Ezzel egy hosszan tartó háborúság is elindul, ami végtére is az egyház el-jelentéktelenedéséhez is vezet történelmi síkon abban a civilizációban, amely az európai keresztyén civilizáció nevet viselte.
Közismert, hogy minden civilizációt NÉGY alkotóelem hív életre, hoz létre: (1) sajátos kultúra, (2) gazdaság és kereskedelem, (3) felfedezések és (4) a vallás. A vallás, mint egy adott kulturális kör hitének és reménységének foglalata különösen fontos szerepet tölt be. Tehát ebből a szempontból nézve a keresztyénség – mint vallás szakadása – civilizációs szerepét tekintve valóban nagyon tragikus és komoly következményekkel járó történelmi esemény.
úgy tűnik Jézus imája nem hallgattatott meg – de csak úgy tűnik…
Mi történt valójában? Egyik reformátor sem szeretett volna egyházszakadást okozni, vagy új egyházat létrehozni, alapítani. Hanem az egyházat szerették volna megreformálni, visszatéríteni arra az útra, amiről az idők során letért. Az az igazság, amit felfedeztek a Szentírásban nem a maguk igazsága volt, nem egy egyházi- vagy kegyességi párt igazsága, hanem Isten igazsága volt. Nem a „magánvéleményük” miatt szóltak, hanem az Isten igazságát képviselték az emberi tradíciók egyházba való totális beáramlásával szemben.
Amit mondtak még meghallgatás- meggondolás szintjén sem volt semmiféle nyitottság. Cajetan Lutherrel való kollokviumra kész koncepciókkal érkezett – nem a vita és annak nyitott eredménye volt a cél, hanem maximum a kis lelkileg szellemileg „túlfűtött” szerzetes pacifikálás vagy ha nem megy erővel való leállítása.
Nem a reformátorok indítottak el szakadást, hanem valójában a pápaság reakciója, mely a felvetések megfontolása helyett egyből a reformáció erőből való elfojtása mellett döntött. Luther kiátkozása, később a vallásháborúk messze nem az igazságról vagy a teológiai világosságról kérdéseiről szóltak, hanem pusztán az addigi status quo fenntartásáról, vagyis pusztán a hatalmi kérdésekről.
a történelem és egyháztörténet távlatában úgy tűnik, hogy Krisztus, aki az Úr egyáltalán nem mutat különösebb érdeklődést semmilyen elvtelen egység felé, még a civilizáció kedvéért sem
Jézus azt mondta: „Gondoljátok-é, hogy azért jöttem, hogy békességet adjak e földön? Nem, mondom néktek; sőt inkább meghasonlást…” (Lk 12,51). Az az igazság, amit Krisztus hozott nem egyesítő, hanem megosztó: megosztja az embereket olyanokra, akik engednek neki és olyanokra, akik nem. És ez történt meg a reformációt követően.
Sokkal inkább kell úgy látnunk a történelmi konfliktust és eseményt, mint ami egy megtisztulási folyamat, aminek az eredet újra felfedezése, az igazira való újra felébredés volt a lényege és az értéke. Civilizációs szempontból ez tragikus, az egyház egysége szempontjából szintúgy, ám az Isten országa valóságos jelenléte szempontjából viszont üdvös esemény volt.
EREDET ÉS MINTA: KRISZTUS KÖTI ÖSSZE A TANÍTVÁNYOKAT
Ha megnézzük a tanítványokat azt fogjuk látni, hogy egy meglehetősen, sőt, szélsőségesen heterogén társaság voltak. Voltak köztük halászok (ma őstermelőknek- vállalkozóknak mondanánk), aztán kegyes ember (Nátánáel), zélóták (az ókor zsidó terroristái), vámszedő (rómaiakkal kollaboráns saját nemzetével szemben korrupt népnyúzó). Voltak közöttük testvérek vagy rokonok, volt közöttük csendes (János), kétkedő– hitetlen (Tamás), harsány- vezér alkat (Péter) és áruló (Iskariótes Júdás). Mind társadalmilag, mind személyükben- karakterükben sokszínűek voltak.
Hogy lesz ezekből apostolok közössége? Nagyjából úgy volt ez az alaphelyzet, mint ma a gyülekezeti tagokkal: legtöbbünk sosem találkozik egymással, hogy ha Krisztus nem hoz össze minket. Jézus azonban tanítja és neveli őket a vele való életközösségben. Nem csak tanít, hanem nevel is. Nevelése és tanítása nem csak elméleti jellegű: újra és újra gyakorlatba küldi őket. Mindazt, amit mond és amit átélnek nem igazán tudják élő ismeretként használni – habár folyamatosan halmozza fel bennük ezt az ismeretanyagot és a tapasztalatokat.
Nem véletlen, hogy a paraklétosz-beszédekben, mikor a Szentlelket ígéri mondja, hogy „a Szent Lélek, a kit az én nevemben küld az Atya, az mindenre megtanít majd titeket, és eszetekbe juttatja mindazokat, a miket mondottam néktek” (Jn 14,26). Mind az emlékezet gyengesége, mind pedig az összefüggések látása és észben tartása nem erősségük, mígnem eljön a Szentlélek és kitöltetik a szívükbe.
És ekkor lesznek heterogén körből egy sokszínű, de lélekben és értelemben egységes, azaz homogén apostoli közösség.
Nem civilizációs érdekből mindenkit, aki csak él és mozog von be Krisztus ebbe a körbe, hanem csak azokat, akiket választ magának és őbennük végzi el ezt a csodás és áhított egységet. Imádsága ezekért a tanítványaiért hangzik és a történelemben a továbbiakért is.Összeköt-e a reformáció egymással? A válasz igen, mert visszavezet az eredeti mintára. Az eredeti mintában Krisztus tanítja és neveli tanítványait és Lelke által eggyé is teszi őket. Ez nem civilizációs egység, hanem lelki Istenországának új civilizációs egysége, mely az örök világban bomlik ki.
