A progresszívek az emberi fejekben átpozicionálják az egyházat #cultural wars › 3

Korunkban az vált a legfontosabb kérdéssé, hogy az emberek általánosságban mit gondolnak a különböző dolgokról. Egyfajta társadalmi-mentalitás uralomért folyik egy kiterjedt küzdelem, aminek lényege, hogy a gondolkodás a kívánt irányban alakuljon. Mert a kulturális “plauziblitás” kétségtelenül folyamatosan változik.

A fennálló állapotot egy meglehetősen nehezen megjegyezhető szóval írják le: plauzibilitási struktúra. Mit jelent ez a fogalom? Azt jelenti, hogy az emberek többsége számára mi valószínű, elfogadható, tetszetős és így hihető. A fogalmat Peter L. Berger szociológus és lutheránus teológus Thomas Luckmann-el közösen írt könyvükben (The Social Construction of Reality: A Treatise in the Sociology of Knowledge, New York, 1966) állítják fel vizsgálataik eredményeképp. Leegyszerűsítve kicsit a dolgot arról van szó, hogy az emberi közösség- társadalom az értelem szempontjából mit tart valószínűnek és a hit, azaz az elfogadhatóság szempontjából mit hisz igaznak, valós dolognak. A „tetszetősség” kérdése is fontos értékmérő, mert általában nem jellemző, hogy az emberek bevett tudományos gondolkodás módján „kritika alá vetnék” a dolgokat, hogy azok megvizsgálása után elfogadják vagy elvessék, mert az átlagemberek ezzel nem foglalkoznak. Ezzel szemben azzal igen, hogy az eléjük tárt állítás számukra tetszetős vagy sem. Azaz röviden a struktúra alakulása folyamán lényeges, hogy egy meggyőződésre apelláló álláspont vonzó vagy taszító.

Miért érdekes számunkra, keresztyének számára és az egyház számára mindez?

Azért, mert először is az egyház nem sziget a tengerben, ahol a tenger nem szárazföld, a sziget pedig nem tengervíz és kettő nem is keverhető össze, hanem épp egymástól elkülönült létező. Sokan úgy képzelik el az egyházat, mint aminek semmi köze sincs a világhoz. Ha az egyház ilyen lenne, akkor csupán egy zárvány lenne a világban, de nem ilyen. A gyakorlatban ezzel szemben minden egyházhoz tartozó hívő keresztyén egyszersmind a világban lakik, dolgozik, jár iskolába, megy el nyáron nyaralni, filmet néz, internetezik és a többi. Tehát az, ami a világban történik a világban élő tagokra hat, így áttételekkel az egyházra is. Sokan szeretnének úgy tekinteni az egyházra, mintha Krisztus kivett volna bennünket a világból, pedig Ő így imádkozik: „Atyám, nem azt kérem tőled, hogy vedd ki őket a világból, hanem hogy őrizd meg őket a gonosztól”. (Jn 17,15). Az, ami a világban hat az egyházra is hat áttételesen tagjain keresztül. Másodszor a misszió szempontjából is érdekes mindez, mert ebben a közegben történik a misszió. Ebből következik, hogy a közeg (társadalom) és az emberek (akiket szeretnénk tanítvánnyá tenni) változásai a missziónkra szintén befolyással bírnak. Vannak, akik úgy látják, hogy ismernünk kell, hogy hogyan gondolkodnak ma az emberek, különben nem fogunk szót érteni velük. Mások meg úgy látják, hogy ezen felül a társadalomhoz is van közünk közösségként is, azaz az egyháznak hatnia kell a társadalomra.

Mindenképpen megállapíthatjuk, hogy a társadalom- a tömegek látásmódjának változásaihoz nagyon is van közünk, mert döntően befolyásol bennünket is és küldetésünket is.

Persze erre kétféleképpen lehet reagálni – belül az egyházban a tanítás, prédikációk és közösség által, a Szentlélek munkája és az ige befolyása alá helyezzük magunkat és ez állandó- ismert és mindennapos dolog számunkra. A másik reakciótípus, hogy mint egyház a társadalmat illetően passzív vagy aktív pozíciót veszünk fel. Amennyiben a jelenlegi, vagy eddigi passzív pozícióban maradunk, akkor a társadalmi befolyást teljesen átengedjük a korszellemnek, melynek tematizálása leginkább- avagy hegemón módon liberális kézben van. Azonban amennyiben úgy gondoljuk, hogy aktív társadalomformáló erővé kellene lennünk, akkor nem hagynánk magára a kultúrát, hogy csak egy bizonyos narratívát halljanak. Az egyház mindig is aktív társadalom- kultúraformáló erő volt, miként a vallások mindig is, minden kultúrában – tehát a dolgok természetes állapota ez és nem a mára nyugati civilizációban kialakult állapot. Ha ezt a stratégiát követjük, akkor visszatérünk az évezredes valósághoz, ami egyébiránt más civilizációs körökben ma is így van kortárs jelenségként (latino, pravoszláv, iszlám, hindu, konfuciánus). Úgyhogy ez esetben rendkívüli dolog egyáltalán nem történne!

Ha a fentebb leírt helyzetet ismerjük, akkor könnyen beláthatjuk azt, hogy az emberek tudatában lévő kép a keresztyénségről és az egyházról befolyásolható, megváltoztatható. Az evangéliumi keresztyénség nagy része úgy gondolja, hogy ezek a változások és kialakult állapotok adottságok, melyeket tudomásul kell venni és alkalmazkodni kell hozzájuk abban az értelemben, hogy ezzel a ma élő közeggel kell valahogy szót érteni keresztyénként – az együttélés és a misszió okán is. De az adott kulturális közeg megváltoztatása nem lehetséges ezen megfontolás szerint. Így sok szó esik a modern, posztmodern és posztkeresztyén állapotokról és mindezekről sok elemzés készül és igyekszenek a konzekvenciákat is levonni.

Furcsa, de liberális barátaink ezzel az állásponttal felettébb nem értenek egyet. Ugyanis ők mindent megtesznek azért, hogy ezt a bizonyos plauzibilitási struktúrát megváltoztassák olyan irányban, ahogy azt ők jónak látják. Van tehát egy kulturális közeg, ami dinamikusan változik és ők rendületlenül hiszik, hogy változtatható – mi pedig nem hisszük. Persze van két összetevő, ami itt elég számottevő az erről való gondolkodásban: az egyik, hogy mi nagy általánosságban elhisszük azt a hazugságot, hogy ezek a változási folyamatok „organikusan” történnek meg, azaz „mintegy magától”, „kéz érintése nélkül”. Miközben, akik ezt hangoztatják éppenséggel épp azok, akik ezeket a változásokat rafinált társadalmi pressziók által érik el. Persze ha azt mondanák, hogy “mi erőszakoltuk ki rafinált módon, hogy az emberek másképp gondolkodjanak” – mondjuk a fehér férfiak jó vagy rossz voltáról – akkor ez nyilván egyenlő lenne egy visszataszító arrogancia beismerésével, ami aztán a játék továbbá működtetését megakadályozná. Ezért azt mondják: a változások organikusak- természetesek és magától megtörténők voltak. A másik összetevő annak belátása, hogy liberálisok ma már olyan elképesztő eszközrendszert építettek ki a befolyásolásra, hogy ezzel szemben teljesen esélytelen szembe szállni, ezért inkább hatékonynak tűnik a kulturális változásokat adottságként felfogni és ezt figyelembe véve ebben a helyzetben okosan tevékenykedni. Ez azt jelenti, hogy kultúra tekintetében passzívak maradunk, a közösségi dimenziót elengedjük, megmaradunk az individualista „magánügy hit” világában és teljesen átengedjük a ma uralkodó korszellemnek (a liberalizmusnak) az egész világot – hadd vigyék! Mintha lenne egy másik a tarsolyban. Jelenleg egyébként világviszonylatban a keresztyénség gondolkodásában ez utóbbi a fő trend és a magam részéről ennek helyességét kérdőjelezem meg.

Passzivitás vagy aktivitás – mindkettőnek következménye van

Teljesen közismert jelenség, hogy a progresszívek akciói meglehetősen jó hatásfokkal működnek – ha ez nem így lenne nem akcióznának. Számos ilyet lehet említeni az elmúlt időből – példának okáért a fehér rasszal (főleg fehér keresztyén férfiakkal) szembeni számos megszólalás, harcos kritika elhangzott az elmúlt években, természetesen a rasszizmus okán és vádjaival. Rangos nyugati egyetemeken Shakespeare, Milton be lett emelve a „halott fehér csávók” (dead white dude, male, guys) kategóriába, ami miatt nincs ok elolvasni műveiket, sőt kifejezetten káros. Világos, hogy bőrszínük adja meg műveik értékét… hogy ez téboly – hát igen éppenséggel az, de ettől még épp megtörténő történelem. Mindez közismerten Amerikában a BLM akcióiban csúcsosodott ki, majd pedig Biden választási „győzelmét” követően állami intézkedések sorát indította el. Tehát az akciók megdolgozzák a társadalmi tudatot, ezt követően politikai célok jelennek meg, miután pedig van egy hatalomra jutott politikai szövetséges beillesztik a jogba. Mindezt azzal együtt mondom, hogy a rasszizmust magát elítélendőnek tartom, mert az embert nem bőrének színe határozza meg, hanem a lelke – milyen ember, milyen értéket tesz le az asztalra, és milyen tetteket hajt végre. Ám fordítva is így gondolom, mert amit a BLM és elvtársai a fehérekkel szemben képviselnek az színtiszta rasszizmus csak most a feketék nevében! És azért csak a nevében, mert rengeteg színesbőrű egyáltalán nem ért egyet azzal, amit a BLM képvisel.

A történetet azért meséltük el, hogy lássuk, hogy hogyan működtetik ezt a mechanizmust a tömegek tudatának megváltoztatása és a politikai hatalom megszerzése és gyakorlása érdekében. A tudatok befolyásolásába aztán a közösségi szájtok és médiák legalább annyira beszállnak, mint az akciózó progresszívek. Hogy csak néhány példát említsünk: lassan nincs olyan hollywoodi film, amiben legalább egy homoszexuális ne lenne kötelezően. A férfi főhősök úgy tűnik kihaltak, mert ma csak nők kapnak főhős(női) szerepet (és hangsúlyozom: semmi bajom nincs a hölgyekkel- bár lehet ez is szexista megnyilvánulás részemről). A Netflix sorozatban gyártja a történelemhamisító sorozatokat, ahol Angliában fekete és fehér arisztokrácia van, miközben a királynő fekete (A Bridgerton család), vagy A Fekete Boleyn Anna és hasonló kultúrharcos fikciók. Maguk a sorozatok épp rendkívül színvonalasak – tehát a kivitelezéssel nincs baj, viszont a gondolati- történelemhamisító és kultúrharcos presszionálás visszataszító.

Kulturális háború tehát van

akár tetszik ennek kimondása akár nem. Továbbá egyáltalán nem vizionált, hanem tapasztalható, mégpedig nap, mint nap és akár ki is mutatható statisztikailag is és hatásában is. Hogy ennek eltagadásához komoly érdekek fűződnek az nem kétséges, de attól még a jelenség nagyon is létező valóság.

Ezzel kapcsolatosan azonban kell tegyünk egy nagyon fontos megjegyzést! Nevezetesen, hogy a kulturális háború nem politikai alapú küzdelem. Miért nem? Azért, mert a kiindulópontoknak metafizikai gyökerei vannak, a transzcendenshez való viszony, avagy iszony motiválja azokat. A progresszívek ezer és ezer ponton mennek szembe mind Isten rendjével, mind az evangélium üzenetével. Hogy csak a legfontosabb központi mondanivalójukat mondjam: az ő szabadságuk mindentől való szabadság, így Istentől és követelményeitől való szabadság is. Például a szexualitás terén felszabadítanak annak bármilyen fajta megélésére, hiszen ez örömszerzés és miért is ne lehetne ily módon határtalanul örvendeznünk? Az számukra egyáltalán nem érdekes, hogy Isten mit mond erről, hogy az Ő ajándéka, de megvan a helye, rendje – ez kit érdekel – mondják ők. Az ő szabadságuk egyáltalán nem hasonlítható vagy összekeverhető a Krisztus szabadításával, mint aki a Szabadító, mert Ő a bűnből szabadít meg minket. Sőt ígérete szerint a bűn következményétől is meg fog szabadítani, azaz a haláltól. E mostani világkorszakban pedig a kegyelem idejében megszabadít a bűnbocsánat által a lelki haláltól.

Az összeütközés alapjai az igazán fontosak, melyek alapvetően metafizikai, transzcendens, szellemi természetűek, eredetűek és nem politikaiak. Lényegileg nem politikai jobb-bal, vagy nem konzervatív-liberális tengelyen kell ezt elképzelni, hanem szellemi-spirituális tengelyen. Viszont az igaz, hogy ezen álláspontok mögé aztán beállnak a politikai erők, avagy másképp közelítve: minden álláspont felépíti a maga politikai képviseletét. Gondolom a distinkció világos, miszerint a szellemi eredet a lényeg, a fontos, a valóság gyökere és nem annak a politikában is megnyilvánuló felszíne. A kulturális háború szellemi természetű és alapú összeütközés, eredményei pedig a tudatokban realizálódnak.

Az egyházat ért támadások viszont az emberek fejébe, a tömegek tudatába ugyanúgy átmennek, mint az antiraszzista (valójában rasszista) üzenetek, vagy akármely más üzenet. Ma az evangéliumi biblikus alapokhoz ragaszkodó egyházakat kirekesztőnek, szeretetlennek, homofóbnak, hovatovább fasisztoidnak bélyegzik. Nos, erre mondják sokan közülünk – és ez mégis kit érdekel? Jó-jó, felháborító, de hát mit számít ez nekünk? Vagyunk, akik vagyunk, nem? Csakhogy az előbb bemutatott példákon keresztül látszik, hogy ez egy nagyon is működőképes mechanizmus, ami a tudatok megváltozásának eredményével jár a végén. Modern világunkban fontos dolog a hatékonyság, ha pedig valami nem működik, akkor azt azonnal leállítják, mert a pénz is legalább annyira fontos. Ám ezeket kultúrharcos akciókat és hathatós média promótálásukat nem állítják le, ergo: azért nem mert működnek!

A keresztyénséget- az egyházat ért támadások, amelyekben elmondják, hogy kirekesztők, szeretetlenek, irgalmatlanok, fasiszták, rasszisták és még tudja mi mindenek vagyunk, valójában

AZ EGYHÁZAT POZICIONÁLJÁK A TUDATOKBAN!

Merthogy ma nem Krisztus mondja meg – mit jelent a szeretet, – mit jelent az irgalom és a többi mindenkinek nagyon fontos szó, hanem ezek jelentését és tartalmát a liberalizmus hivatott „kijelenteni”. Hogy ki hatalmazta fel őket erre – az egy rejtély (nyilván saját maguk), ám ettől még ők azok, akik megállapítják manapság e jelentéseket.

Úgy gondolom, hogy nincs fontosabb kérdés, minthogy az emberek tudatában mi jelenik meg az egyházról. (a) nem jelenik meg semmi – mert nem is látják, (b) vagy: vonzó, igaz világnak látják, ahol életük kérdéseire választ kaphatnak, problémáik megoldást nyernek, (c) vagy úgy látják, hogy – gonosz egy társaság ez, akik gyermekmegrontók, szeretetlenek és gyűlölködnek, kirekesztenek és nem befogadnak és egyébként is ósdiak, dohos szagúak, itt maradtak a középkorból, öregek gyülekezőhelye, akik félnek a haláltól ahelyett, hogy elfogadnák, hogy meg kell egyszer halni és kész. Vajon a progresszivek melyik képbe pozicionálják bele az egyházat az emberi tudatokba – tömegesen? Talán ez alapján kéne őket a barát- ellenség felismerő rendszerünkben elemezni.

Ezek után senki se gondolja ugye, hogy jó taktika lenne a progresszivekre hagyni az egyház tudatokban való pozicionálását?

Itt ismét érdemes meglátni azt a valóságos helyzetet, hogy a progresszívek maximálisan hisznek abban, hogy a közösségi- társadalmi életforma hallatlanul fontos (annak ellenére is, hogy individualisták) és hogy küldetésük annak alakítása. Továbbá rendületlenül hisznek abban is, hogy a társadalmi tudat (plauzibilitási struktúra) alakítható – ezt bizonyítja a teljes erőbedobással végzett tevékenységük, mely hitük igazolódik is eredményeik nyomán.

Ezzel szemben mi már nem hiszünk sem abban, hogy fontos a társadalmi mentalitás kérdése, sem abban nem hiszünk, hogy ez a mi feladatunk, küldetésünk lenne, sem abban nem hiszünk, hogy ebben – amennyiben hinnénk – lehetnénk akár eredményesek is. Bibliai narratívával mondva ez az Atya szőlőjének feladása! Annak, hogy továbbra is az Atya tulajdonának tartsuk és mondjuk.

Mindenesetre Jézus Krisztus azt mondja, hogy

az egyház hegyen épült város, mely elrejthetetlen és amely a világ Világosságát hivatott bemutatni.

Nem vitatom, hogy a lámpást is meg kell gyújtani egy-egy házban és nem a véka alá tenni, hogy fontos a személyes léptékű emberi közeg. Ám Krisztus azt tanítja, hogy olyan világosság az övé, mely nyilvánosan minden ember felett hegyen épült városként kell megjelenjen. Vajon ki jeleníti majd meg? A liberálisok? A konzervatívok? Szerintem ez a mi küldetésünk!