“Mindennek rendelt ideje van az ég alatt.” (Prédikátor 3,1)
Hogy ki- melyik évszakot szereti- személyes dolog. Mindegyikben van szépség és rémség. Én legjobban a nyarat szeretem, és ogy miért? Mert ilyenkor lelassul az idő, néha tán meg is áll. Megszelídül a világ és ajándékba adja az öröklét érzését. Ám ettől nem merevedik meg minden, mint a kimerevített videón. Sokkal inkább élünk és mozgunk a tágas időben szabadon. Ennek a nem nyilvánvaló oka, s egyben lényege:
az időlassulás!
A nyár először a teret nyitja meg: állandósul a jó idő – kimehetünk a szabadba, lakásunkat, házunkat összenyithatjuk a természettel. Milyen szépen mondjuk magyarul: kimehetünk a szabadba! Nyelvünk szerint a külső világban lenni tehát maga a szabadság. A lehet szabadsága, nem az “én választásom”, az “ezt akarom”, az “amikor csak akarom” – szabadsága. A nyelvbe kódolt szabadságfelfogás bölcsebb, észreveszi azt, ami adatik. A nyár továbbá nem csak a teret nyitja meg, hanem az időt is, sőt: tágassá teszi. Dávid mondja egy zsoltárában: tágas térre állítottad lábamat (Zsolt 31,9), hasonlóképpen a nyár elhozza a térbeli és időbeli tágasságot egyaránt. Dávid a tágasságot nem saját teljesítményének, de nem is a körülmények szerencsés összjátékának, hanem Isten szeretetének tulajdonítja. A “nyáron a szabadban szabadsága” azonban korlátozással nyit meg egy további szabadságot épp azáltal, hogy lefékezi a tempót. Hogyan? A jó idő meleg, a kánikula ugyan lehet dögletes, de szüntelen aktivitásunkat ezek a tényezők hatékonyan fékezik. Hangtalanul, észrevétlenül, de a nyár nem enged többé rohanni.
Vannak, akik túl a megterhelő forróságon attól érzik ezt őrjítőnek, hogy nem tudnak ugyanúgy pörögni, mint máskor. Ám akár fel is foghatnák, hogy azért nem léner most pörögni, mert nem ennek van itt az ideje. Ehhez persze nem ártana azt gondolni, hogy mindennek megvan a maga ideje – de ezek ilyesmire nem vetemednek. Ugyanis az a szabadságeszményünk, hogy én azt és akkor akarom csinálni, amikor csak akarom. Ez módfelett ostobává tesz bennünket, amellett, hogy ez egyszersmind rendkívül infantilis attitűd. Az ember kis isten akar lenni, és mivel ez nem jön össze bosszús kis isten lesz belőle. A modern ember minduntalan haragszik. Ám ha épp nem lehet rohanni, akkor adódik a következtetés: nem is kell, ez pedig más oldalról nézve épp ajándék lenne! Ha felfognánk. Milyen jó lenne élni az időlassulás ajándékával, pláne, mikor oly kort élünk, amikor az idő gyorsul. A gyorsuló időt számos tényező pörgeti. A gyorsuló idő káros: tönkreteszi az embert, el-embertelenít, méltatlanná tesz, mert űzött vaddá tesz – csoda-e ezek után e roppant civilizált korunk lelki vadsága? Az ember méltón nem űzött vad. Nyáron viszont az űzött vadaknak szavannás pihenő adatik.
A nyár dicséretével szemben már visszhangzik is fejünkben a klímatudatos indoktrináció: globális felmelegedés! – nem illeti meg a dicséret e forró nyarakat! De azért lenne egy kérdésem: nem fura, hogy minden nagy kultúra, civilizáció meleg éghajlaton jött létre? Sumer, Babilon, Egyiptom, Hellasz, Róma, de a dél-amerikai indián kultúrák is: Azték, Tolték, Maja, Inka. De még Kína is inkább Dél-Kína, s nem észak, a Khmer kultúra a csodás Angkor Wat városával szintén déli világ – szóval a nagy kultúrák többsége a meleg éghajlaton jött létre, nem a mérsékelt még kevésbé a hideg klíma alatt. Másképp mondva: a nagy civilizációs teljesítmények a nyárban születtek. Nos, ez azért az uralkodó narratívából kitekintve elég érdekes fejlemény, nem de bár? Dacára a tikkasztó melegnek ezek a régi emberek piramisokat, zikkuratokat, vízvezetékeket, amfiteátrumokat és úthálózatot és még sok mindent építettek. Persze, persze: a jóból is megárt a sok! No, meg: ez most más, nem olyan… de akkor is: gondolkodjunk már, mert néha komolyan kétkedem értelmes voltunkat illetően, annak ellenére is, hogy nem vagyok lapos-Föld hívő.
A nyár: a nyári szabadság ideje is, amire szükségünk van. Azt mondják minimum 2 hét kellene, de még jobb lenne 3, vagy egy egész hónap. Ez keveseknek adatik meg, sok embernek egy hét se. Ha igen, akkor ilyenkor az egyhetes nyaralásba megpróbálunk minél többet belepréselni, legyen ez is, az is, városnézés, strandolás (ha lehet tenger), sportolás, kirándulás, és tegye hozzá ki-ki, amit még akar. És mi lesz az eredmény? Fáradtabban jövünk haza, mint ahogy elmentünk. Nincsen rózsa tövis nélkül, ám ez a mi ostobaságunk tövise. Azt mondják az okosok, hogy azért jó a 2 hét, mert az első három napban még nézzük az óránkat, utána már nem. Az pihentet meg minket, hogy nem “időre” éljük az életünket, és mégis a napok ciklusába simulva. Egy idő után nem számít az idő, s ez az ami pihentet. Különös, mondhatni paradox, hogy arra, hogy ne számítson az idő bizony időt kell szánni – lehet ez a révész bére. Ebben segít, ha azzal szánunk időt, hogy a szépre szánjuk és elidőzünk benne. Micsoda időveszteség – kiáltják a haszonelvűek! – de felejtsük el őket most, legalább egy kis időre.
a lassú idő lehetőség hosszan nézni
Ezt kínálja nyár. Ha van hosszú idő, akkor lehet bámulni és ámulni. Régi történet, hogy azon gondolkodik az ember melyik a jobb: a via activa vagy a via contemplativa? Vagyis a tevékeny, gyakorlatias- aktív életfolytatás vagy a passzív, szemlélődő, elmerengő. Ma oly kort élünk, mikor az aktivitás fétis, a gyakorlatiasság, az adott idő alatt minél többet megvalósítani, létrehozni, építeni – a főáramú. Mondanom sem kell, hogy e mögött a kapitalizmus és bizonyos profitigények lapulnak, azaz áttételes, intelligens, puha zsarnokság ez, szirénhangú zene, mely egy intelligens átverés. A hiperaktív modernizmus propagandája még a pihenést is aktivizálni akarja “aktív pihenést” prédikálva (Han), merthogy ez jó egyedül, ez kell nekünk, hogy boldogok legyünk! Csakhogy a csak külső aktivitásnak van egy nem kívánt mellékhatása: a szellemi passzivitás.
Miközben engedünk a via activa mozgósításának, és teszünk, rohanunk, fontosak vagyunk és intézkedünk, de legfőképp termelünk, aközben észre se vesszük a teremtés szépségét, futtunkban csak valami díszletnek nézzük. Mert ahhoz, hogy valamit megnézzünk szükségképpen meg kell állni. Látni, nézni, szemlélni azt a tág otthont, ami mindig itt van velünk, körülöttünk és nekünk, ehhez idő kell. Nem vesszük észre a virágzó mandulafát, a színes a lombkoronák ősszel. Nyáron nem vesszük észre a kinyílt teret és nem jut eszünkbe kilovagolni abba. Emlékszem a Covid idejére, mikor otthon kellett maradni, aztán egyszer csak a télből tavasz lett. Stay home! – ba lettünk befékezve, hirtelen nem volt időre rohanás, mintha megállt volna minden. Ám a természet erről mit sem tudott, úgyhogy az aranyeső virágozni kezdett, a levegő megtelt illatokkal és hangokkal, a méhek, bogarak zümmögni kezdtek. Kontrasztos volt nézni, hogy a globálisan megállt az élet közepette a természet szép komótosan ment a maga útján tovább, mintha mi sem történt volna: télből tavasz, tavaszból nyár lett. Az emberiség magát nagynak látó aránytévesztését a teremtés kiigazította, legalábbis az ezt észrevevők számára.
János első levele így kezdődik: “Amit láttunk, hallottunk, szemléltünk, kezeinkkel illettünk: az életnek Igéjéről” (1Jn 1,1). Jézust nem csak látták, hallották, megérintették, hanem hosszan szemlélték, s ez fontos. Hosszan, hosszú távúan figyelték őt és látták, és láttak többet: meglátták Őbenne az Isten fiát. Maga a tanítványság is hosszú távú program, miként a tanítvánnyá tétel is, és ezt jó lenne észben tartanunk!
Nos, a szekuláris próféta, Byung-Chul Han koreai filozófus mondja:
aki nem tud szemlélődni az szellemileg lusta!
Az tevékeny aktív élet, a szüntelen tettek világa és a szemlélődés lassú világa ugyanúgy cselekvés, a régiek jól tudták ezt. Ugyanis a szemlélődés csak külsőleg passzív belsőleg azonban feszülten figyel, tehát szellemileg nagyon is aktív. Korunk hiperaktivitása – mondja Han – szellemileg lustákat szül, és e sommás megállapítással messzemenően egyetértek. Figyeljük meg: mikor van időnk mindjárt azon kezdünk spekulálni: most mit csináljak, mihez kezdjek vele? – és azonnal valami “hasznos” dolgon agyalunk. Valami “csináláson”, mert erre tanított meg kultúránk. Pedig eléggé agyatlan dolog ez! Különös dologra világít rá Han: a hirtelen jött idői tágasság az unalom nagy pillanata!
az unalom termékeny
“Az emberiség kulturális teljesítményeit, így a filozófiát az elmélyedő, szemlélődő figyelemnek köszönhetjük. A kultúra olyan környezetet feltételez, melyben megadatik, hogy elmélyülten tudjunk figyelni valamire … Walter Benjamin ezt a mélyreható unalmat a következőképpen jellemzi: “Ez az álommadár, ami a tapasztalat tojásait kikölti”. Ha az alvás a testi felüdülés csúcspontja, úgy a szellemi feloldódásé az unalom … Benjamin azt fájlalja, hogy az álommadárnak ezek a nyugalmi időfészkei a modern világból eltűnőben vannak. Már nem “szőnek és fonnak”. Az unalom olyan “meleg szürke kendő, amit belülről a legparázslóbb, legszínesebb selyembéléssel varrtak ki”, és amibe “beburkolózunk, amikor álmodunk”. “A bélés arabeszkjeiben vagyunk otthon”. A nyugalom eltűnésével az “odafigyelés képessége” is eltűnik, és eltűnik a “meghallgatók közössége”. Aktív társadalmunk ennek pont az ellentettje. Az “odafigyelés képessége” azon az elmélyült, szemlélődő figyelmen alapul, amihez a hiperaktív egónak nincs hozzáférése.”
Teszem hozzá, mily érdekes, hogy a gólya nyáron jön ide hozzánk fészkelni. Szerintem megfontolandó lenne nyáron gólyának lenni, s fészket építeni, időfészket! – erről beszélek, a nyár ezt engedné meg, mi több erre inspirál.
Még egy fontos dolog: Han leválasztja a szemlélődés, a termékeny unalom világát a pihenésről. Ugyanis, ahogy mondja, a neoliberális rendszerben a pihenés arra való, hogy utána még nagyobb intenzitással tudjunk visszatérni a termeléshez, azaz: a pihenést is teljesítmény-optimalizálásként kezeli. E rabszolgaság lényege szerinte: “A neoliberális kapitalizmus nem az emberek megfélemlítésében, hanem az engedelmes és hasznos munkavállalók kitermelésben érdekelt. Az ember teste és élet ideje a nyereségtöbblet kiszámításhoz elengedhetetlen mértékegységgé változott. A teljesítmény társadalma úgy gyarmatosította az életünket, hogy kívülről érkező elvárásokat belső kényszerre váltotta. Mi történik akkor, ha az úr és szolga egyetlen személyben egyesül?” A szemlélődés világa ezzel a kifordított pihenéssel szemben álló valóság, koncepció.
A protestánsokkal szembeni katolikus kritika, hogy deszakralizálták a világot, így a szent teremtésből természet lett, a kreatúrából natúra, és ez áthatotta a nyugati kultúrát különösen miután a felvilágosodás racionalizmusa csatlakozott ehhez. A végén most ott állunk egy szenvtelen, rideg, sivár természet-gépben, s technikánkkal le akarjuk minden áron győzni, hogy “humanizáljuk”. A zöldek ellenhatásként meg a világot dehumanizálnák, mert az ember egy vírus – mondják. Szóval a katolikus kritikában bizony van némi igazság, megfontolandó és meg is fogom fontolni. A teremtésben Isten nem véletlenül rendel ciklusokat egyformaság helyett, a régiek belesimulni igyekeztek (mimézis), számukra nem törvényszerűségek és véletlenek összjátéka volt, hanem értelemmel teli. Krisztus akárhová néz a teremtésben neki minden Isten országáról beszél, és kezdi is a példázatot – olyan az Isten országa, mint a mag … Pál az athénieknek ezt mondta: Őbenne élünk mozgunk és vagyunk. Nem a zöld mozgalmak adják vissza a természet értékét, hanem a teremtés szentsége, hogy megértjük, ahol járunk azz az Isten megszilárdult gondolata: a szabaddá lett tér, a nyár, a lassuló idő. Kibontjuk-e ezt az ajándékot? A nyár lehetőség visszatérni, hazatérni a teremtésbe zaklatott kultúránkból. Lehetőség nézni, mint a tükörbe, s ha még homályosan is látni, szemlélni. El ne szalasszuk, mert a legnagyobb ajándék az az idő!
az életben nyílnak ajtók és azokon akkor kell bemenni, mikor nyitva állnak
A nyár kivisz a szabadba, a természetbe vagy még igazabb szóval: a teremtésbe. Időt ad, hogy elidőzzünk. Az aranyló nyárban aranytartalékok vannak. Ha értünk az időhöz, a hosszú időhöz: a mienk lehet. Ha bele tudunk simulni abba, ami a nyáridő természete, mint a bölcs régiek. Ha a külső világ szemléléséből a belsőbe és felsőbe jutunk. Ez pihentet meg igazán. Mert a megálló idő az örökkévalóság előízét hordozza, ezért különösen is szeretem a nyarat!
“Mindennek rendelt ideje van” (Prédikátor 3,1)
IDÉZET:
Han, Byung-Chul: A kiégés társadalma, Typotex, Budapest, 2019, 29-30. o.
CÍMKÉP:
Badacsony, forrás: Unsplash
