2025.05.03
Homály fedi el az utat, Vizikém, homály! (Cseh Tamás)
Az egyházi diskurzusokban metronóm-szerű szabályos ismétlődéssel hangzik fel a MEGUJULÁS jelszó, és most ismét világítótornyként áll előttünk fényt és irányt mutatva. Fény, jelszó, általános kívánalom- ebben a sorrendben, csak a válasz nincs meg a -merre van az arra- kérdésre. Mondják: minden megújulásért kiállt, erre van égető szükség! Ám az, hogy mégis mit értsünk alatta vagy mi légyen a tartalma az általános vélekedéseken túl egyáltalán nem világos. A megújulást így “jótékony” homály fedi! Gondolataink, vágyaink, érzéseink nehezen kitapinthatók és az inkonzisztens javaslatokkal karöltve diffúz ködként gomolyognak. Nem csak a szó ködös tehát, hanem a bennünk megjelenő masszív igények is.
Azt állítom, hogy az a ködös valami, aminek szükségét érezzük nem a megújulás szóval fejezhető ki, még akkor se, ha az egyházi közbeszédben már régóta religio licita!
Ugyanis az Újszövetség ezt a szót nem egy közösségi felvirágzással kapcsolatosan használja, hanem a személyes életről szólva, és kötve hiszem, hogy Pál ne tudott volna világosan fogalmazni, amennyiben ezt akarta volna mondani. Nem pontoskodás-fontoskodás ez részemről, hanem sokkal inkább egy meteorológiai riasztás a jelen szellemi állapottok ködös viszonyaira – elkerülendő a kóválygást, eltévedést és a nem kívánatos ütközéseket.
És nem különben arra való felhívás, miszerint szálljon fel már a köd!
A név, az elnevezés egyáltalán nem a mindegy kategórája! Az a pontosságra való törekvés ami vezet – túl azon, hogy ez a jobb sorsra érdemes szó módfelett idegesítően válik üres frázissá – nem holmi szavakon való lovaglás akar lenni! Sokkal inkább a valóság megragadhatóságáról szól. Ha a valóságot a nyelvvel, névvel, az elnevezéssel nem tudjuk megragadni, akkor mégis mivel? Semmivel! Ez esetben viszont a valóság homályban marad, és ez korántsem jótékony homály! Ködöt lehelni, mint Merlin nem tűnik járható útnak, végiglovagolni rajta még kevésbé, hacsak nem Uther Pendragon a nevünk. Wellcome to The Bábeli Zűrzavar – a helyzet jelentem nehéz, válságos- mint mindig, de nem reménytelen.
Mindenesetre kezdjük kizárásos alapon, ahol meg kell tudjuk mondani, hogy – miért is nem jó ez a szó? Aztán majd meglátjuk találunk e később jó, a valóságot megragadó szót arra, amit szeretnénk, ami szükséges.
RENEWALS TODAY
A napokban jelent meg Márkus Tamás András tollából a megújulás feltételeinek 20 pontja (ITT). Előtte a Bibliaszövetség tartott konferenciát a témában reflektálva az RMK (Református Megújulási Konferencia) kezdeményezésre. A kifejezést az RMK szervezői melegítették újra a református egyházról szóló diskurzussal kapcsolatosan, konferenciájukon az előadók körvonalazták, hogy a megújulást milyen változásoktól/ váloztatásoktól várják, azaz meghatározták a megújulás tartalmát.
De még ezelőtt a rendszerváltozás óta eltelt 30 évben (sőt előtte is pl. Református Megújulás Mozgalom 1957) sokszor jelent meg e szó – számos előadásban, konferencián ilyen címekkel, mint “az igehirdetésünk megújulása”, “missziónk megújulása”, “evangelizációnk megújulása”, és lehetne még sorolni. A jelenkori kezdeményezésekről nem akarok jósolni, ám a régebbiekkel kapcsolatosan 80 év távlatából elmondható: a megújulás rendre elmaradt, ezért be kell látni:
e szó érzelmileg nem, de értelmileg kompromitálódott!
Az elmaradó megújulások kompromitálták. Ezért disszonáns! Mi több ugyanezen okok miatt: baljóslatú! Legalábbis egyáltalán nem lelkesítő, fantáziát megmozgató
egy eleddig megújulással soha nem járó megújulás remake-je.
Olyan ez, mint valami vegytiszta dolog, ami úgy tűnik a természetben soha nem fordul elő. Érdemes feltenni a kérdést: miért nem fordul elő a megújulás a természetben, az egyházi valóságban? Azért, mert ezeket az eseményeket egy esetben reformációnak, azt követően pedig ébredéseknek neveztük és nevezzük. Tehát a történés maga előfordul, csak nem ez a neve – ahogy a régiek mondják: nomen est omen!
NEM KRITIKA, HANEM KIEGÉSZÍTÉS!
Amit most írok nem kritikája Márkus Tamás munkájának, még kevésbé szándékozom kifogni a szelet a vitorlákból, mert jó szelek ezek és a vitorlákban a helyük!
Már csak azért sem, mert lényegében mind a 20 ponttal egyetértek, és nem különben nagyon komoly munkának tartom. Érdeme, hogy lelki, hitbeli, teológiai, egyházi tartalmat mond a jelen kontextust is figyelembe véve arra, hogy ha már “megújulás”, akkor mi lenne itt a tartalom. Inkább egyfajta
kiegészítésnek szánok néhány írást, melyek közül ez az első – a nulladik kiegészítés – amely a megújulás szót veszi górcső alá.
De egyáltalán miért van erre szükség? A fontos szavak természete miatt. Ugyanis az “erős” szavak értelmezési keretként működnek. Szemüvegként, ami nagyít, kicsinyít és kerete behatárolja a látnivalót. Amennyiben olvasószemüveggel nézek körbe minden homályos lesz, kivéve, ha egy írást nézek az orrom előtt. Következésképp: ha egy rossz (értsd: nem a célra alkalmas) szemüvegen át nézem a látnivalót, akkor rossz keretezésben fogok gondolkodni- ez pedig az én logikám szerint kerülendő. Más, bibliai szavakkal: “Mint arany alma ezüst tálcán olyan a helyén mondott ige” – nyomán gondolkodva – valóban kell egy helyén mondott szó, szóösszetétel, kifejezés, de a megújulás semiképpen sem az!
Nem “megfogalmazásbeli árnyalatokról” beszélünk, hanem egy mindent eldöntő kérdésről, a keretezés kérdéséről, mert utána már végig abban fogunk gondolkodni! Ha valakinek kalapácsot adsz a kezébe, minden szögnek tűnik … valahogy így áll a dolog.
A MEGÚJULÁS LOCUS CLASSICUSA PÁLNÁL
Mi sem bizonyítja jobban, hogy a megújulás szó egy káros “frázisképződésen” megy át, mint az, hogy mindenki meg akarja tölteni tartalommal. Azaz: abban az összefüggésben használva, amiről itt beszélünk ez a szó üres! Innen van aztán a nagy “tartalomgyártási” igyekezet, mely minduntalan meg akarja mondani: milyen ajándék van a selyemszalaggal átkötötött dobozban. Azt állítom, hogy üres, nincs benne semmi, viszont a páli eredeti szöveg értelmében tele van ajándékkal!
Exegézis a teljesség igénye nélkül – lássuk hát! A megújulás nagy klasszikus textusa az Ef 4,22-24 versek:
“… levetkezzétek ama régi élet szerint való óembert, mely meg van romolva a csalárdság kívánságai miatt. Megújuljatok pedig a ti elméteknek lelke szerint és felöltözzétek amaz új embert, mely Isten szerint teremtetett igazságban és valóságos szentségben.” (Ef 4,22-24)
A textusban teljesen egyértelmű, hogy az egyéni élet dimenzióiról van szó. A régi emberünk szerinti életet le kell vetközni ahhoz, hogy fel tudjuk öltözni az új embert. Nyilván az óember-újember fogalompár egy nagyon ismert, metafórikus kifejezés – ami átment teológiánkba, kegyes gondokodásunkba és szóhasználatunkba; egyszerre értehető és egyszerre nem. Értehető, mert sokszor hallottuk (és nyilván beszéltünk róla), és mégis egyszerre érthetetlen is, mert hogy is lehet a bennem élő óembert levetközni? Ez újra és újra felmerülő kérdés, ami a beazonosításról szól. A beazonosítás ismét nyelv-kérdés. Mit kell levetközzek?
Ebben segít a nyelv: az eredeti szövegben ott lévő – kevéssé frekventált szó (nem szerepel a fordításokban), amivel az óember kifejezés megragadható. Ez az anastrofe, ami életmódot jelent. Ez a kis szó egy híd a megértéshez, és mert nagyon is mai szó, ezért kulturális híd! A régi ember életmódja a megtévesztő, megcsaló, tévútra vivő vágyak miatt megromlott – de van egy új dinamika, mert immár van egy másik erő is bennünk és ez az új ember életéből és a Szentlélek jelenlétéből fakad. Hogyan lehet levetközni a “régit”? Ha arra figyelünk, hogy minden- az élet megélésének egyfajta módjában realizálódik, akkor hirtelen elénk jönnnek a napirendek (mit-mikor csinálunk), bizonyos célok, ambíciók (miért csináljuk), a cselekvéseink illetve azok hiányának jellege (hogyan csináljuk, nem csináljuk), és az egész igaz- hamis kérdése (erkölcsi dimenzió: mi bűn- mi nem bűn) – egyszóval itt válik megragadhatóvá a megújulás célja, feladata.
Ez a kis szó rálátást nyújt arra, hogy az óember valójában az életmódban ragadható meg – aminek van szellemi-lelki oldala és egy gyakorlati oldala. Innentől már lehet vetközni– és öltözni. És igazából innentől lehet egy másik életmódban realizálni az új szellemiséget-lelkiséget (az új emberünket), amit Krisztusban kaptunk. Más szavakkal: a felöltözés= életmódba becsatornázás! Ez egy döntés és azt követően elkötelezett végrehajtás – kérdése! Mi szerint kell ezt tennünk? Az ige azt mondja: “… a ti elméteknek lelke szerint …” – ez nem egyszerű megfogalmazás (mondjuk Páltól nem megelepő). A lélek itt a pneuma= lélek-szellem (kevésbé lélek, mint érzelemvilág), amit a nous= értelem, elme vezet.
A régi életmód abbahagyását (levetközését) tehát nem egy “búbánatos, érzelmi alapú köldöknézegetés” vezeti, ellenkezőleg: a belátás értelmi világossága és egy meghozott döntés. Én itt kevés érzelmet látok és semmiképpen nem azt, hogy az érzelmek vezetnek, legfeljebb kísérik a történéseket. DE még hangsúlyosabbnak látom, hogy az esetek túlnyomó többségében érzelmeink ellenére kell döntenünk és cselekednünk – mert ugyan ki ne szeretné a már bejáratott utait és ki ne ragaszkodna azokhoz? – pedig épp ezeket kell elhagynunk! A régi út, az ismert út, a “járt útat járatlanért el ne hagyd” bölcességének kísértése … Ilyenkor a kognitív döntést emocionális disszonancia- viharok közepette kell meghoznunk. Ettől nehéz, mert az érzelmek erősek és itt nem támogatóak, ezért a “régi” levetkőzése inkább okoz érzelmi válságot és harcot önmagunkkal. Így az “érzelmi biztonság”, a “pozitív érzelmi közérzet”, a “ne engedj teret a negativitásnak- think positive!” és egyéb hagymázas indoktrinációk a legkevésbé sem jönnek számításba – mondom az ige alapján – dacolva az állandóan pszichologizáló korral, amiben élünk.
Nem mondtam új dolgokat, csak talán egy kicsit mai szavakkal mondtam. EZ AZ A MEGÚJULÁS, amiről Pál beszél, ami egyéni-személyes változtatás az életünkön. Nincs itt semmi olyan, ami lehetőséget adna arra, hogy ezt közzösségileg értsük és tegyük meg – egyszerűen nem tudunk így tenni, mert ezen a sínpáron csak egyénileg haladhatnak személyes életünk szerelvényei! Nem tudom más életmódját levetkőzni, ezt csak ő tudja megtenni. Ezek után viszont eléggé kétséges, hogy jó szó-e – ez a szó – arra, amit szeretnénk, amire úgy érezzük, hogy elengedhetetlenül szükségünk van egyházi léptékben. Ez a szó nem közösségi dimenziójú!
Megfordítva: egyszerűen a megújulás szó nem azt jelöli, amire mi használjuk! De akkor miért használjuk?
ROSSZ ÉRVEK SOKASÁGA A MEGÚJULÁS MELLETT
-1. A KITÁGÍTOTT ÉRTELEM
A kitágított értelemnek akkor van haszna, ha megvilágít egy szélesebb területet hasonlóan ahhoz, mint amikor a sötét éjben a villámlás bevilágítja a tájat. Jelen esetben egy személyes- egyéni megújulás mintázatát (levetkőzés- felöltözés) tágítanák ki egyházi szintű megújulássá. Csakhogy míg az egyéni dimenzióra van mintázat, addig ez a szó az egyházi dimenzióra semmilyen mintázatot nem képes nyújtani. Világos, hogy más az egyéni megújulás és megint más a közösségi – még ha van is köztük kapcsolat, nyilván. Így az az előre nem várt eset forog fenn, hogy az értelmi kitágítás inkább ködösít, mint megvilágít – ezért a kitágított értelem érve teljes mértékben haszontalan – NEM ÉRV!
-2. A SOK EGYÉNI MEGÚJULÁS ÁLTALÁNOS VÁLTOZÁSHOZ VEZET
Az az álláspont, mely szerint az egyéni megújulás mindenféle pozitív egyházi változáshoz elengedhetetlenül szükséges nem képezi vita tárgyát. Ugyanakkor az már vita tárgyát képezi, hogy az egyéni megújulások automatikusan egy közösségi, sőt általános megújulást okoznának! Az meg végképp nem igaz, hogy az egyéni megujlás kiindulópont lenne mindenféle közösségi megújuláshoz. Ugyanis számos negatív és pozitív mintázat nem errefelé mutat. Miért gondoljuk mégis így legtöbben? Ennek kulturális oka van! Nevezetesen a mi nagyon is individualista felfogásunkból adódik és messze nem tényeken alapul, hanem az individualista látószögünk követezménye! Ez is egy nagy keretezés, a liberalizmus alapaxiómája, mely kétségkívül átment a fejünkbe és meg kell hagyni: olyan keret és axióma, amelyen ideje lenne túllépni! Ennek az optikai csalódásnak egy külön kiegészítést szánok (coming soon). Az, hogy az egyének majd sokasodva és ionos- kovalens vagy esetleg fémes kötésekkel összekapcsolódva megváltoztatják az egészet – INVALID ÉRV!
-3. MEGÚJULÁS = REFORMÁCIÓ
Ez elvileg egy releváns logika, miszerint az egyházi közösségi és egyéni megújulás együttesen a reformációt kell jelentse. Ez akkor érvényes, ha és amenyiben feltétlenül meg kell magyarázni a megújulás jelszót, viszont, ha e kitágított értelmű jelszót nem használjuk, akkor egyáltalán nem szükséges a reformációval sem megmagyarázni. Ezzel azt akarom mondani, hogy ez a jelszó apropóján álló magyarázat, ami szükségtelen. Szükségtelen, ha kivesszük a szót a képletből. Ebben a narratívában az a melepő, hogy egy óriási és egyedülálló eseménnyel magyarázunk meg egy vélhetően jóval-jóval kisebb (és elméletben gyakoribb) eseményt. Ezzel a reformációt csatornázzuk be a megújulásba, hogy annak tartalma el ne csússzon – és ez persze így jó megközelítés. A magyarázó megfeleltetések fontosak, ahogy pl. affinitás áll fenn a négyzet és a deltoid között is, és nem teljes azonosság. Ugyanakkor a reformáció egyedi-, urándúsított sűrűségű tartalma (az eredetre való rátalálás) és annak nagy- egészen civilizációs léptékű hatása és a hasonlított dolog léptékkülönbsége miatt az affinitás szétcsúszik. Még egy kitágított értelmű, nagyléptékű megújulás sem azonosítható a reformáció roppant monolitjával. Egyszerűbb (bár nehebb út) inkább elevetni a megújulás szót és keresni egy másikat, mintsem a reformációval “megkeresztelni”. Mert, ha egy esetlegesen bekövetkező megerősödést-megújulást reformációnak neveznénk, akkor az aránytévesztés hibájába esnénk, hogy azt ne mondjam: a nagyotmondás bűnébe. Tehát tartalmilag fontos, hogy amit szeretnénk az a reformáció talajából nőjön ki, az alappal konzisztens legyen, de a kettő közé egyenlőségjelet tenni nem kéne. Most arról nem is beszélve, hogy például a nagy “Új reformációból” (Douglass) sem lett semmi, ezért inkább ne devalváljuk a reformációt tovább. A megújulás egyenlő reformáció nem legalizálja, nem kvalifikálja a megújulást – ezért NEM LEHET JÓ ÉRV a megújulás szó mellett.
-4. MEGÚJULÁS = SEMPER REFORMANDA
Lehetne még beszélni a semper reformanda (ecclesia semper reformanda est – az egyháznak szüntelen reformációra van szüksége) elvével való összekötésről, és ez valóban sokkal inkább releváns, de erre is csak azt mondanám: ez egy boldogító talán… Mégpedig azért csak talán, mert a megújulástól sokkal inkább valami ébredésfélét várunk, arra viszont az ébredés lenne a jó szó. Egyszerre várunk tőle valami nagyot és egyszerre mondjuk lépésről-lépésre zajló folyamatosságnak, egyszerre tarjuk feladatnak, amit nekünk kell megcsinálni és egyszerre várunk mennyei csodát, Isten Lelkének hatalmas tettét, amit pedig csak Ő tud megcselekedni. Ezek így széttartó időhorizontok, aktivitások és váradalmak! Ez SE JÓ ÉRV!
-5. EZ LEGALÁBB ISMERT
Nos, ez az az érv, ami biztos felmerül majd. De végképp nem gondolom, hogy a szó használatára elegendő indok lenne a “jobb szó híján”, vagy “ha nincs ló jó a szamár is” közismert lózungokra alapozni. Mi haszna ennek, ha éppen frázisszerű arra nézve, amit megnevezni szeretnénk? A frázis nem más, mint egy szó, amit gyakran és evidenciaként használunk, de senki se tudja megmondani mi van alatta. Bianco csekk, amire mindeki azt ír, amit akar. Ezzel szemben egy jó megnevezés épp attól jó, hogy működik – érthető a tartalma – még abban az esetben is, ha először hangzik fel abban a formában. Azaz: találó! Pusztán az ismertség NEM LEHET JÓ ÉRV.
-6. A TAVASZVÁGY
Az esztétikum- a képzelet-képzelőerő- és az érzések világához érkeztünk. Egyrészről túlbecsült, másrészről alábecsült manapság. Egy kemény nyakú reformátusnak meglehet, hogy ingoványosnak tűnik. Csakhogy nincsen rózsa tövis nélkül, ez e Föld törvénye és ez alól mi reformátusok sem vagyunk kivételek. Ebből viszont az követlezik, hogy habár az értelem dolgában mindig is erősek voltunk, ám van tövise is e rózsának, nevezetesen: elhanyagoljuk, hogy nem csak az értelmet, hanem a szívet is meg kell ragadni! Mi a szív megragadása? A szív megragadása a képzelőerő és a képzelet megragadása elsősorban, a manapság túlértékelt érzelemvilág csak másodlagos! A modern kulturális befolyás ezt a jelentős emberi szegmenst nevezi “metának”, befolyásolása pedig leginkább “szoft” módon megy végbe. Mivel a hívő emberek is emberek és közsségeink is emberekből áll, ezért illúzió, hogy e hatásmechanizmusok nálunk nem így működnek, azaz az, hogy ezen kívül állunk. Például képzeletünk világában, érzéseinkben a megújulás abszolút pozitív, minden jót ide sorolunk, ami csak el-képzelhető. Inspirál bennünket, amit róla képzelünk – a közös tudat-érzés meta-terünkben. Mik vannak ebben? – Milyen jó lenne újnak lenni és nem berozsdáltnak, öregesnek, előrébb tartani korunknál és nem anakroizmusban vesztegelni. – Nem felismerhetetlenül a világba szürkülni vagy épp korszerűen beleszínesedni. – Milyenjó lenne nem uradalmi gondnokként egyházi birtokokat igazgatni ügyelve a legényekre és hozamokra, hanem az új világ előretolt bázisának lenni – ha kell dacolva az egész univerzummal. Ahogy az évszakban vágyunk rá most: jöjjön a tavasz, a virágzás és a nyár – úgy vágyunk az egyház tavaszára! Tehát akkor a megújulás ciklikusan visszatérő tavasz lenne? Ezt nem hinném, habár nagyon is lehet, hogy érzéseink radarernyőjén épp így jelenik meg. Ám EZ NEM ÉRV, miszerint – mit szeretnék vagy mire vágyom! Fontos, de nem érv semmilyen megújulásra a “tavaszvágy” és még kevésbé annak tartalma.
-7. VÁRADALMAINK EGYÉB ELEMEI – FELHŐBE FELTÖLTVE!
● Kegyesség-lelkiség – leginkább ide kapcsolható felfogásunkban a megújulás; széles értelemben: a klasszikus kegyes lelkiségtől el egészen a lélekről-lelkiségről alkotott modern felfogásokig, kultúránktól áthatottan ma főként a lelkit érzelmi, lelki-közérzeti, tehát pszichológikus megközelítéssel gondolják sokan. ● Függetlenség-önállóság – úgy, mint vallásszabadság vívmánya, mely az államtól, hatalomtól való függetlenséget jelenti – vannak, akik ezt érzik a megújulás releváns feltételének; felmerül újra és újra az anyagi függetlenség, ami vitathatatlanul jó cél. ● Egyházszervezeti újragondolás – mások a megújulást az intézményrendszer és egyházszervezet megújításában vagy még inkább átalakításában, reformjában látják. ● Reformáció-ébredés – a megújuláshoz hozzátartozik a reformáció gondolata, ami számos esetben teológiai hangsúlyokat kap, hol meg inkább az ébredést célozná, az élő hit megerősödését, megtérések sokaságát. ● Anakronizmus helyett modernizációt – megint mások a megújulást egyfajta kultúra-konform modernizációval írják körül, illetve ennek az elengedhetetlen szükségességét hangsúlyozzák; zenei-, istentiszteleti-, öltözetbeli-, stílusbeli-, és a nagy sláger: az online terek- egyszóval számos eszközt megfelelőnek találva a cél érdekében, ami a relevancia. ● A hitelessség helyreállítása – a kegyelmi ügy nyomán sokan beszélnek hitelességi válságról, mindazonálal ez megkérdőjelezhető, vagyis a válság mélysége és szélessége, szemben az állításokkal; minthogy az is jó kérdés, hogy nem korábban elkezdődött folyamatróll van-e szó. ● Vissza a reformációhoz! – a megújulást némelyek a reformáció örökségéhez való szigorú visszatéréssel azonosítják, és úgy gondolják, hogy ha ez megtörténne, akkor minden gondunkra gyógyír lenne. ● Távolságtartás a politikától – megint mások ebben látják a megújlás üdvözítő formuláját, mint ami mágneses erőterével másképp rendezné el az egyház egészét – tehát az egyház és politka viszony megváltozásához kapcsolódó reményekről van szó; ● Identitásunk visszaszerzése – némelyek nem a hitelességi válság megoldását tartják a megújulás letéteményesének, hanem az identitás válság megoldását – azaz az identitás helyreállítását.
Ez a “felhő” elemeivel kusza, és számos esetben ellentétes irányba tartó komponenseivel egy diffúz halmaz – NEM ÉRV a megújulás szóhasználatára! Sok akarat és gondolat kereng a mi nagy közös tudatunkban és ezt a megújulás fogalma nem képes sem átmágnesezni, sem megszervezni. Fenntart egy változó amőba formát és egy fluid álapotot. Egyszóval: a jelszóból nem lesz kürtszó – így ez annak esete, ami írva van: ha kürt bizonyalan hangzást tészen ugyan ki indul háborúba?
Még egyszer: a változás szükségét magam is érzem, ám ezt pontosan érdemes szétszálazni különben csak ködevés- ködfújás lesz a vége. Utána meg mi lesz? Köd előttem, köd utánam?
KÖVETKEZTETÉS
A megújulás szó sem az újszövetségi locus classicus szerint, sem pedig a vágyak, szükségérzetek, elvárások kifejezésére nem alkalmas! Nem azt mondom, hogy az, amit próbálunk kimondani nem fontos vagy indokolt, hanem azt, hogy ez a szó nem fejezi ki. Így hát egyelőre dalban mondva el: keresem a szót, keresem a hangot …
Milyen lehetőségeink maradtak?
ELŐSZÖR is lehet továbbra is használni e szót, de frázis lesz belőle (sőt már most is az)! Törvényszerűen azért, mert hibás koncepció, ebből pedig az követezik, hogy újra és újra megtöltik az edényt tartalommal a különböző gondolkodók és más és más tartalommal. Ezzel pedig az a gond, hogy így minden lesz belőle, csak megújulás nem – ez meg aztán elveszi mindenkinek a kedvét mindentől.
MÁDODSZOR lehet releváns szóalkotásba fogni, ez azért még működhet is, hiszen ádámi lehetőség elnevezni a dolgokat. A modernitás se szól másról, mint elnevezésekről, narratívákról. Tehát ez nyitva áll, mint lehetőség.
HARMADSZOR lehet régi kifejezéseket, szavakat újramondani erre a helyzetre. Viszont egy régi szó újrabevezetésének, vagy aktualizálásának vannak követelményei. Nevezetesen képesnek kell lennie fókuszálni az összes idevágó- releváns tartalmat és ezeket centripetális módon vonzania is kell. Kell legyen gravitációja – és nem csak értelmi konzisztenciája, hanem képzelőerőt megmozgatónak kell lennie! Továbbá korántsem mellesleg: az összes nem odaillő dolgot centripetális erővel kell kipörgetnie! Izmos feladvány.
Mindenesetre, ha tanácsolhatom: válogasssuk meg szavainkat!
