“Az utóbbi pár hétben több olyan írás is elém került, amely azt a jelenséget érinti, amire egyesek a keresztyénség „elnőiesedéseként” utalnak. Muszáj itt leszögeznem, hogy jómagam e kifejezés használatát („elnőiesedés”) nem tartom túlzottan szerencsésnek ebben a kontextusban, mert felesleges ellentéteket generál, ráadásul nem is fejezi ki pontosan a vizsgált jelenség lényegét, mindenesetre mivel sokan élnek vele, ezért talán segíthet így az elején fókuszálni. Kicsit később egy jobb kifejezést fogok ajánlani – azt, ami a címben is szerepel.
Például Jordan Peterson, széles körben elismert kanadai pszichológusprofesszor, aki az utóbbi időben több olyan üzenettel állt elő, amely a megkérdőjelezett férfiasság helyreállítását sürgeti, legutóbbi videóüzenetében magukat a keresztyén egyházakat szólította meg. Mondandójában arra ösztönözte őket, hogy hívják be a fiatal férfiakat közösségeikbe, és emlékeztessék őket a társadalomban betöltendő szerepükre: „hogy van egy nő, akit meg kell találniuk, egy kert, amiben sétálniuk kell, egy család, amiről gondoskodniuk kell, egy bárka, ami megépítésre vár, egy földterület meghódítása, egy égig érő létra elkészítése…”.
Peterson sürgeti az egyházakat, hogy ne a társadalmi igazságosságért, meg a bolygó megmentéséért harcoljanak, hanem tegyék a dolgukat: viseljenek gondot a lelkekre. Egyetértek Peterson üzenetének fő csapásirányával, és ugyan hozzá tudnék fűzni kiegészítéseket, de azok most félrevinnék a témát.
Egy másik írásban, Sitku Tibor (Sytka), a Pünkösdi Teológiai Főiskola tanára – ihletet merítve személyes beszélgetésünkből, – a keresztyének „cukihitéről” értekezik, ami nála alapvetően az egyes felekezetek „semmilyenségét” jelenti, „a középutas nihilt”, a „végtelenül unalmas szürkeséget”, ami valahogy áthatja felekezeteken átívelően az egész egyházat. Kicsit pontosítva: Sytka szerint, „ha az ember végignéz a felekezeteken, akkor amellett, hogy számos különbséget fog tapasztalni, mintha mégis lenne az egész egyháznak valamiféle közös karaktere vagy hangvétele.”
Ezt a karaktert a ”szeressük egymást gyerekek” és a ”fontos, hogy meg ne bántsuk egymást” szlogenekkel jellemezhetnénk. „Rendezvényeket, nyári táborokat, (gyerek)alkalmakat szervezünk, ahol egymással összemosolyogva beszélgetünk arról, milyen fontos, hogy békesség legyen – közben meg van egy kis kóla, meg vaníliás karika hozzá az asztalon. Aranyosak, vagy inkább egyenesen „cukik” ezek az összeölelkezős rendezvények…”. Sytka fontos tételmondata, amivel messzemenőkig egyetértek, így hangzik: egyszerűen nem lehet érezni az egyházi közösségekben, hogy „súlya és tétje van a dolgoknak.”
…
“Konkrétabban fogalmazva: azt értem az egyház „elpempősödése” alatt, amikor – tekintve, hogy ez a piaci rés még számunkra, az egyház számára is elérhető manapság – az egyház/gyülekezet rááll a „napközis” létmódra: táborokat szervez, baba-mamakört és hasonló programokat. Természetesen nem az a probléma, hogy ilyen célzott rétegalkalmak előfordulnak, hanem az, amikor ezek válnak az egyház fő profiljává. Ez egy idő után nagyon visszaüt – ennek korát éljük most –, mert egy idő után óhatatlanul is beleragadunk ebbe a szerepbe, amiből nagyon nehéz lesz kikecmeregni.
Ez a bölcsőde-óvoda-kisiskola-erzsébet tábor style teljesen ráragadt, sőt, ráégett az egyházra. A lelkészek nagyobbrészt azért állnak rá erre a vonalra, mert erre egyelőre még van igény, és úgy gondolják, hogy legalább ezeken a csatornákon keresztül elérhetnek másokat is – például szülőket.
Amellett, hogy e módszer missziós hatékonysága erősen megkérdőjelezhető (sokan kimutatták már, hogy a gyermekfoglalkozások bőven nem hoznak annyit, mint amennyi energiát beléjük feccölnek, értve ez alatt azt, hogy – tetszik, nem tetszik, – az egyházban szocializálódó gyermekeknek csak egy töredéke marad az egyházban hosszútávon, felnőttkorukra rendre elszivárognak, egyébként nagyobbrészt épp a most taglalt jelenség miatt), eleve nem rétegalkalmak tartásának kellene a gyülekezeti misszió tengelyének lennie, hanem a társadalom aktív tagjainak – a felnőtt kort elért személyeknek – a misszionálása, hitre segítése stb. Csakhogy ez manapság akadályokba ütközik, sokkal macerásabb, hiszen olyan jellegű személyes interakciókat kíván meg, amiket nem szeretünk, vagy olyan egyéb csatornákat, amiket nem ismerünk.
Óriási a kísértés, hogy „programokkal” – kávéfőzőtanfolyammal, bográcsozással, komolyzenei koncertekkel, bábszínházzal, kenutúrával – „édesgessük” be az embereket, ahelyett, hogy az üzenetünk radikalitása hatna rájuk elementáris erővel. Lehet, hogy ettől úgy fog tűnni, hogy „zakatol” a misszió, de az ilyen típusú „emberhalászatnak” sajnos nagyobb a füstje, mint a lángja. Hosszútávon ez nem vezet eredményre, ebben biztosak lehetünk, hiszen ehhez a programkínálat folyamatos szinten tartására lesz szükség, mivel a változatos programokhoz kondicionált népek nem fognak csak úgy „átszokni” a vasárnapi istentiszteletekre, igehirdetésekre.
De miért olyan nagy probléma ez? Azért, mert a kívülállók, a misszionálandó közeg óhatatlanul is ezzel fogja azonosítani az egyházat, és nem azzal, hogy ott életről és halálról, üdvösségről és kárhozatról van szó. Sokat beszélünk arról, hogy a pszichológus a „modern kor papja”, korábban – a rendszerváltás, vagy a 2000-es évek környékén – ez az orvos volt (lásd kórházsorozatok).
Nézzünk körül, kiktől várják ma az emberek a valódi segítséget, kiket vesznek komolyan, milyen jellegű segítségnyújtásra nyúlnak mélyen a pénztárcájukba – sokszor még a hívő keresztyének is. Nos, nem a lelkésztől, és nem is a lelkibeszélgetés, gyónás által várják a segítséget, vagy ha igen, csak a „szakembertől” jövő segítség mellett, vagy az után. A gyülekezetek – és mindazon tevékenységek, amelyek hagyományosan egy gyülekezethez tartoznak, – szerepe megmarad egy jól elkülönített helyen, messze, a „spiritualitás” terülétere száműzve, sokadikként.
Ezért van – többek között –, hogy egészen máshogy állunk azon referenciaszemélyekhez, akiktől reményeink szerint a valódi segítség érkezik: a terápiát komolyan vesszük, mert onnan várjuk a segítséget, nyáron meg, jobb híján jól jön a helyi gyülekezet, ha kirándulni szeretnénk, vagy ha valahová le szeretnénk passzolni a gyereket, hiszen „ott legalább nem tanul rosszat.”
Elég csak megnézni, hogyan viselkednek az emberek egy terápiára várva, mondjuk egy belvárosi ingatlan előszobájában helyet foglalva, vagy egy orvosi váróban ücsörögve. Izgulnak, feszengenek. Még ha nem is tördelik az ujjaikat, csöndben vannak. Ha egymáshoz szólnak, suttognak. Szánnak az ilyen típusú segítségre időt, pénzt, fegyelmezetten kivárják a sorukat, és katonásan megteszik, amit a referenciaszemélyek előírnak nekik. Ez nem csak egy intenzív, lelki-mélyfúrásos terápia vagy egy vakbélműtét előtt van így. Akkor is, ha valaki a bőgyógyászhoz megy az anyajegyét leszedetni, vagy egy hajklinikára hajbeültetésre.
Érdekes, az ilyen szituációkban oda tudunk figyelni, és nincs szükség „műsorra”: arra, hogy lekenyerezzenek minket kedves szavakkal vagy humorral. A gyermekelhelyezést is meg tudjuk oldani. A fő szempont a pszichiáter vagy a sebészorvos kiválasztásánál a szakértelem, és nem az, hogy a rendelőben van-e elkülönített hely játszóház gyanánt, vagy hogy milyen jó kávét adnak a recepción, nem is az, hogy a kezelés mellé adnak-e olyan kártyákat, melyeken jókívánságok szerepelnek, de még csak nem is az, hogy az orvos mennyire kedves. A terapeutától, vagy az orvostól sem várják el, hogy élvezetesen, mutogatva, elgyurmázva, szép példákkal tarkítva, ilyen vagy olyan hangszínnel közölje a diagnózist, majd magyarázza el a teendőket – azt várják tőle, hogy legyen közérthető, és amennyire csak lehet, pontos.
A lényeg, hogy közölje a tényeket, hogy hogyan lesz nekem jobb. A körítés senkit sem érdekel. Az igazság érdekel, a helyzet valósághű értékelése, hiszen az életemről, a boldogulásomról van szó.
Bár a pszichológus lett a lelki élet, az orvos (fizikai értelemben) az élet-halál szakértője (ezek a területek korábban az egyház hatáskörébe tartoztak), a lelkészeknek-papoknak elvileg még így is maradt egy szűk mezsgye: a halál utáni élet, üdvösség és kárhozat területe. A társadalom egyre nagyobb ütemű szekularizációjával azonban a társadalom azon része, amely e terület iránt direkt érdeklődést mutat, a végletekig leszűkült. Ezt a tendenciát érzékelik az egyházak is, és mivel nem szeretnének eltűnni, még jobban összezsugorodni, felszívódni, elkezdték a pszchiológiát integrálni: a legtöbb gyülekezeti közösség igehirdetéseiben, szóhasználatában, lelkigondozásában szinte hegemóniára tört a pszichológiai szempont és szóhasználat. Persze ez sem váltotta be a reményeket, hiszen az egyház nem tud „versenyezni” idegen pályán.
Bár sokat vártak e váltástól – és várnak még ma is, – még inkább érdektelenné válik a kívülállók számára, akik nem a keresztyén lelkigondozót és lelkészt tekintik terapeutának, a lelki dolgok szakértőjének, hanem a pszichológust (ebből a szempontból teljesen mindegy, hogy vannak keresztyén pszichológusok is, ugyanis a keresztyéni mivoltuk minimális missziós potenciált jelent csak, a praxisukat tekintve a vallási elköteleződésük pedig csak mellékes, kvázi magánügy). Az egyház tehát, hogy ne veszítse el befolyását, megpróbált hasonulni piaci alapon a társadalom lelki igényeihez, mindeközben feladta legfontosabb, és igazán testhez illő feladatát: nem szólított fel bűnbánatra, megtérésre, nem mutatott rá Krisztus személyére, életére és feltámadására, és nem hangsúlyozta a megtérés elmulasztásának tragikus következményét, nem beszélt a szenvedések okáról, az emberi élet fátumszerű végzetéről, a fizikai halálról, majd az azt követő, személyes létezéssel kapcsolatos kilátásokról. Feladta, hogy ítéletről és örök jutalomról szóljon.
Üzeneteinek perspektívája e földi életre zsugorodott, de e földi élet komfortosabbá és kényelmesebbé tételére léteznek pragmatikusabb „világi” módszerek és technikák is. A kérdés az, hogy ma lenne-e még piaca magának az evangéliumnak, illetve annak részeként mindazon témáknak, amiket előbb említettünk? Lenne, természetesen, hiszen az élet határkérdései minden időben, minden kultúrában érdeklődésre tarthatnak számot, csakhogy az érdeklődést fel kell kelteni! Ez viszont prófétai hangvételt, illetve erőteljes konfrontációt igényelne a minket körülvevő társadalommal.
A konfrontációhoz viszont bátorság kell. És ez az, ami hiányzik! Legyünk legalább magunkhoz őszinték! Könnyebb az üzenetünk sarkos részeit kiszanálni, vagy azokat végletekig tompítani, kegyes szólamok csomagolópapírjába göngyölni, vagy az igazán megosztó társadalmi és erkölcsi kérdésekben hallgatni – esetleg utolsóként megszólalni, akkor, amikor a politika és a közélet minden szegmense és szereplője megszólalt, és már senkit sem érdekel, hogy mi mit mondunk. Nem arról van szó, hogy ne hangoznának evangéliumi súlypontú, prófétai hangvételű igehirdetések. Arról beszélünk hogy az egyházi kommunikáció súlypontjának is ennek kellene lennie.
Nos, ez az az aspektus, amit többé nem az egyháztól vár a társadalom többsége. Az egyház kellőképpen „elpempősödött” ahhoz – mind üzenetében, mind megjelenésében –, hogy élet-halál kérdésekben ne tőle várjanak segítséget. Ezért az egyház öntudatlanul is „műsorszolgáltató” lett. Legfőbb szerepe a spirituális jellegű szórakoztatás. Még a hívek is így szokták magukat kifejezni: azért járunk templomba-gyülekezetbe, hogy „feltöltődjünk.” Orvoshoz meg azért, hogy megmentsék az életem, terápiára meg azért, mert romokban az életem, és szeretném összeszedni magam. Durva kontraszt.”
