Ezzel a válságfajtával a 2020 tavaszán megjelent könyvemben több mint 50 oldalon foglalkoztam.
(Európa felszámolásának fő tényezői. Püski Kiadó, 372 oldal). Akkor sokat tépelődtem, hogy egy ilyen fejezet egyáltalán bekerüljön-e a könyvbe? Most meg erről a témáról írok cikkeket egy nagyon sikeres budapesti katolikus világtalálkozó után, mely nemcsak a katolikusok számára adott feltöltődést, reményt, hitük erősödését abban, hogy megmaradunk.
Mert miről van szó? Ha az európai keresztyénség válsága kapcsán hangsúlyozom a keresztyén egyházak vezetésének felelősségét, mintegy pellengérre állítom a visszásságokat, vajon az őszinte tájékoztatás, a saját magunkba nézés, az önvizsgálat szükségességének ösztönzése helyett nem piszkítok-e saját fészkünkbe? Vajon az európai keresztyén egyházak vezetési problémáit – azok egy részét – bemutatva nem taszítok –e sok, ma még Krisztus követő hívőt, és ez nem eredményezi-e azt, hogy a hívők száma tovább csökken? Vajon a leírtakkal nem adok-e muníciót a világszerte – de különösen Európában – a keresztyénellenes erőknek ahhoz, hogy még nagyobb intenzitással folytassák a keresztyénség, a keresztyén értékrend elleni támadásaikat, a keresztyénség perifériára történő szorítása, végső soron a felszámolása érdekében?
Súlyos kérdések ezek, melyekre a helyes választ magam sem tudom. Bizonytalanságomat főleg az a kérdés okozza, hogy ilyen megnyilvánulásommal hogyan teszem gyengévé hitemet és mennyiben vagyok Isten ügye mellett tanúságtevő? Hiszen a keresztyénség évezredeken át érvényes, változtatásra, kiegészítésre nem szoruló Alaptörvénye, a Biblia, azt tanítja, hogy valljuk meg hitünket és tegyünk tanúbizonyságot keresztyénségünkről. Ha én pesszimistán azt vetítem előre, hogy a keresztyénség, a keresztyén egyházak vezetése válságban van és ez – belülről is – hozzájárul a keresztyén Európa felszámolásához, akkor én nem a hitemről, hanem éppen ellenkezőleg, a hitetlenségemről teszek a nagy nyilvánosság előtt tanúbizonyságot. Mert, bár napi rendszerességgel olvasom a Bibliát, mégsem hallom meg az üzeneteit, a sok örömüzenetet sem. Ez utóbbiak közül legfőképpen azt, Hogy Isten velünk van, velünk vándorol földi utunkon és az Úr nem hagyja el övéit. Ebben kell ugyanis erősen hinnünk, és akkor megmaradunk. És erről naponként tanúságot kell tennünk szűkebb-tágabb környezetünkben. A tanúságtevésben mi, magunkat keresztyénnek vallók, én is, gyengék vagyunk. Ilyen értelemben példát vehetünk a minket üldöző muszlimokról, akik kitartanak vallásuk, hitük mellett, erről nap mint nap tanúságot tesznek, és hittérítő munkájuk is hatékony.
A leírtak előre bocsájtásával mégis foglalkozom a keresztény/keresztyén egyházak vezetési válságával, a válság nagyon is kézzel fogható jeleivel. Amikor ebben a kérdéskörben kutattam feltűnt, hogy a kimagaslóan legtöbb hívővel rendelkező katolikus egyházban van vezetési szinten a legtöbb válságjelenség, míg az evangélikus egyház válságjelenségei elsősorban az evangélikus, vagy a túlnyomó evangélikus többséggel rendelkező skandináv országokban -Dánia, Norvégia, Svédország, Finnország- tapasztalhatók. De a vezetési válságjelenségekből bőven van a lutheri Németországban is. Ezek a történések nekem különösen is fájnak, mert evangélikus vagyok. Az anglikán egyház is bőven adott példákat vezetési válságjelenségekre. Ugyanakkor a hívők számában második legnagyobb keresztyén egyház -a református- tekintetében a vezetési válságra utaló egyetlen jelet sem találtam. Ennek nagyon örültem és remélem, hogy örömöm nem abból táplálkozik, hogy felületesen kutattam.
Arról, hogy a keresztyénség válságban van, marginalizálódik, társadalmi befolyása zsugorodik, csökken a keresztyénségüket vállalók száma, arról, hogy a hívek száma csökken, elsősorban nem a nyáj, hanem a pásztorok tehetnek. A “fejétől a hal” népi bölcsesség alapján pedig a klérus, a papsági hierarchia felső rétege felelőssége egyértelmű. Egy ország vagy egy vállalkozás állapota is döntően függ a vezetés minőségétől, teljesítményétől, és ugyanez igaz a keresztyén egyházakra is.
Az egyik ok, ami miatt Európa haldoklik az az, hogy elhagyta kulturális, civilizációs gyökereit, beleértve és hangsúlyozottan a bibliai gyökereket is. Azok a keresztyén közösségek, amelyek bibliai alapokon, azokhoz ragaszkodva, egyértelmű erkölcsi határokkal rendelkeznek, azok megmaradnak. Azok a keresztyén közösségek, amelyek mindennapi életében, gyakorlatában a Biblia által szabott határokat liberálisan kezelik, a határok porózussá válnak és a közösségek egyszerűen kihalnak. A lájtos egyház ugyanis nem életképes.
A keresztyénség Jézus tanítása alapján kezdettől fogva a béke vallásának tekintette magát. Elítélte az erőszakot és a fegyverhasználatot. Az ezzel kapcsolatos sok bibliai idézetből hármat hozok ide:
Senkinek gonoszért gonosszal ne fizessetek. (Rm 12,17) – Aki arcul üt téged jobb felől, fordítsd felé másik orcádat is. (Mt 5,39) – És amint akarjátok, hogy az emberek veletek cselekedjenek, ti is a képen cselekedjetek. (Lk 6,31)
Sokszor vetik a keresztyének szemére a keresztes hadjáratokat. Pedig ezek célja éppen a keresztyénektől a muszlimok által elhódított területek visszaszerzése, a helyi keresztyének védelme volt. Tehát ezek a háborúk honvédő háborúknak is tekinthetők. Mohamed utódai nemcsak a Közel-Keleten, hanem az európai keresztyén nemzetek ellen is véres háborúkat vívtak. Ennek mi magyarok is elszenvedői voltunk. Egyébként a legnagyobb nézettségű magyar bulvár tévé végtelenített Szulejmán című sorozata népszerű formában mutatta be ezeket. Az iszlám célja minden esetben a területi hódítás, a keresztyének elleni harc volt a valóságban és a filmsorozatban is.
Azt sem értem, hogy a 21. század elején a szemünk előtt egyre brutálisabban folyó keresztyénüldözésre a történelmi keresztyén egyházak vezetői miért nem figyeltek fel korábban, vagy, ha felfigyeltek, akkor miért nem hívták fel erre a világ közvéleményének figyelmét? Az utolsó néhány évet leszámítva a keresztyén egyházak vezetése ebben a kérdésben hallgatott, és ma sem állnak elő a keresztyénüldözést enyhítő javaslatokkal, inkább csak néha beszélnek róla, de nem cselekszenek.
A keresztény/keresztyén egyházak vezetési válságáról írt bevezető írást itt befejezem. A következő részekben a katolikus, az evangélikus és az anglikán egyházak vezetési válságának néhány elemét mutatom be, végül az ökumené kérdéskörével foglalkozom.
