Kelt levelem: irodám magányában, november 19-én
Kedves Barátom!
Ez év novembere kiemelkedő időszak ismét egyházunkban. E hónapban mindenütt, minden református gyülekezetben le kell bonyolítani a gyülekezeti tisztújítást. Elmerengtem saját, gyülekezeti lelkipásztori motivációim hátterén, ha a tisztújításra gondolok. Hiszen manapság a legfontosabb feladatunk valóban az lenne, hogy belülről erősödjünk meg. Saját sorainkat erősítgessük. Ennek a törekvésnek egyik megmozdulása kellene, hogy legyen a tisztújítás, a megfelelő presbiterek, gondnokok megválasztása. Azt hiszem, hogy itt a legfontosabb kérdés: a motiváció. Azaz, hogy kit jelölünk, választunk meg, és miért?
Egyik előző levelemben már elmondtam neked a saját, lesújtó tapasztalataimon nyugvó véleményemet, hogy mit tartok a presbitériumok jelenkori állapotáról, szerepéről, erősen episzkopális jellegű egyházunkban, a falusi gyülekezetek területén, leginkább. Valóban: milyen indokkal állítunk, fogadunk el presbiteri jelölést? Több érv és ellenérv ütközése zajlott le bennem is, és sok lelkipásztorban, azt hiszem, ennek kapcsán.
Nevetséges lenne azt akár csak láttatni is, bár ez a valóságos helyzet, hogy egyházunkban, ebben is demokratikus elvek működnek. Amit a lelkipásztor el szeretne érni, akit meg akar választatni, vagy el akar vetni, azt így is, úgy is megválasztatja, vagy elvetteti, ha nagyon akarja. Mert a hivatkozott törvényi cikkelyeket – saját értelmezésben – a választási bizottságok, presbitériumok nem ismerik. Ha körül akarom magam venni tudatlan, bólogató Jánosokkal, korlátok nélkül megtehetem.
De kinek jó ez? Mi célt szolgál ez? Azonban van ennek egy másik aspektusa is: a józan felelősség. Mert magam is tapasztalom, hogy ismerethiányból, a világban megszokott reflexekből fakadóan az emberek olyan jelöléseket tesznek, hogy azokra végképp nem bólinthat rá egy, a gyülekezetét bibliai felelősséggel irányítani, pásztorolni kívánó lelkipásztor. A legtragikusabb, hogy egyáltalán nem lelki, ill. bibliai érvektől vezetve választunk, jelölünk gyülekezeti funkcionáriusokat általában. De lássuk egy harmadik oldalát is ennek: ki ezért a felelős? Ki azért a felelős, hogy nemzedékek szintjén a szükség, a kialakult helyzet, és nem a bibliai rend, ill. feltételrendszer, vagy ennek legalább megközelítő valósága uralja a választó, jelölő mechanizmusainkat? Az emberek, a gyülekezet a felelős ezért?
Semmiképpen sem, abban az esetben, ha nem kaptak erről szoros tanítást! Horribile dictu: a tudatlanságban tartás, a ködösítés révén, aki a lelkipásztorok közül akart, az bármikor előidézhetett egyfajta „zavarost”, amiben gond nélkül lehetett később „halászgatni”. Kérdezem tőled, hogy hol hallottál te falusi gyülekezetben arról egészen komolyan tanítást, választások közeledtével, vagy éppen folyamatosan, hogy milyen a bibliai presbiter-ideál, hogy miként lehet azt ma alkalmazni, vagy éppen megközelíteni? Biztos, hogy van ilyen gyülekezet, megengedem, de én, ezen a tájon nem találkoztam ilyen, egészen komolyan vett, nem csupán egyszer-egyszer emlegetett tanítással.
Nyilván, ha a legszigorúbb értelemben véve a bibliai elveket helyeznénk mércéül, aligha lenne a legtöbb faluban presbitérium. Az azonban felelőtlenség, ha a férfiak hiánya, a gyenge „felhozatal” vagy egyéb más, külső és kényszerítő körülmény elfordít bennünket legalább a bibliai érvek megközelítésétől, egy-egy személy esetében, akit presbiternek jelölünk. S az pedig még durvább elfajulás, ha a szükségállapotokat – bibliai lókusokkal – megideologizájuk. Hallottam ilyet is. Nagyobb plénum előtt, választások közeledtével az egyik prominens, bevezető áhitatában úgy vélekedett, hogy egyesek nagyon arra hajlanak, hogy a presbiterek személyével kapcsolatban a szigorú bibliai mércét alkalmazzák. Holott, hangzott a felolvasott ige alapján a tanítás, nézzük meg, hogy Jézus kiket vett maga mellé? Kik voltak a „stáb”? A zélóta, a lázadó Simon, aki bármikor le tudott volna szúrni egy római katonát, vagy hivatalnokot, a nagyszájú Simon Péter, a vámszedő, csaló, rómabérenc Lévi-Máté, stb. Ezek voltak a stáb – hangzott el. Tehát mi se legyünk kishitűek! Én meg csak hallgattam és ámultam. Ez csúsztatás! Okos, bibliainak tűnő csúsztatás.
Miért? Mert a presbiterek, a vének a gyülekezet kormányzására, erkölcsi, tanbeli felvigyázására, szépen mondva: legeltetésére vannak rendelve a Biblia szerint. Olyan emberek ezek, akik a nyáj legeltetésére az apostoli levelek tanúsága szerint azért választatnak, mert azt megelőzően átmentek a megtérés, újjászületés fürdőjén, életükkel, családi forgolódásukkal, szavaikkal, megnyilvánulásaikkal jó bizonyságot tettek arra, hogy Isten kegyelméből alkalmasak a nyáj legeltetésére. Nem közben váltak – vagy nem váltak – erre alkalmassá! Nem a nyáj legeltetése közben derült erre fény. Jézus azt az eshetőséget nem kockáztatta, ha lehet ilyet esetében mondani, hogy vagy megérnek majd a feladatra a választottai, hogy apostollá legyenek, vagy nem. Hanem mit is mond ő Simon Péternek: „Ha majd megtérsz, erősítsd atyádfiait!” (Lk 22,32) Jézus Péternek, a nyáj legeltetése, erősítése feladatát, megtérése utánra datálta.
Egy fejlődési folyamat, lelki érés utánra, amelynek a betetőződése a pünkösdi megtérés volt. Ha ezt az istenélményt nem is várjuk el minden presbitertől, de az végképp téves gondolat, hogy mivel Jézus maga mellé vett mindenféle fajta embert, hát akkor rajta! Majd közben elválik! (Így is, a legjobb szándék mellett is megtörténik ez egyébként is.) Amit ott hallottunk, részigazság, és nem a teljes Íráson alapuló exegézis. Egy okos, művelt, teológiailag rendkívül jól képzett embertől hallottuk ezt. Hogy bizonnyal jó szándékú, de elvétett exegézisről volt-e ott szó, vagy másról, én nem tudom… Azonban azt a luxust, amire elöljárónk utalt, a mai körülmények között, azt hiszem, hogy nem engedhetjük meg magunknak!
Igen, a motivációk! Egy ciklus, hat év! Rendkívül hosszú idő, amely alatt igen-igen sokat alakulhat egy-egy gyülekezet arculata, pro és kontra. S mivel a presbitériumok elvileg példányképei kell, hogy legyenek a nyájnak, a gyülekezet hitelességének, kifelé való szolgálatának a letéteményesei, ezért rendkívül fontos, és egyre fontosabb, hogy milyen indítékokkal jelölünk valakit erre a tisztre, és kit választunk meg! Nem szabad, újra mondom, nem szabad, hogy a korszellem, a szükségek, és egyéb kényszerítő körülmények elfordítsanak bennünket a bibliai elvektől, és elmozduljunk a könnyebb ellenállás irányába. Áldás csak engedelmességgel jár együtt.
Mi következik azután, ha relatívvá tesszük a bibliai kijelentést? Természetesen a feltételrendszert a szív és az Úristentől elkért bölcsesség teszi élővé, ezek nélkül akár brutális valóság is lehet, ha így alkalmazzuk. De szeretettel, türelemmel, bölcs józansággal mégis arra kell igyekeznünk, hogy a bibliai mércét a leginkább megközelítő embereket emeljünk be gyülekezeteink presbitériumaiba. Mert ezzel nagyban erősíthetjük szétesőben lévő, elfogyó, hitelüket erősen kikezdett falusi gyülekezeteinket. Ma, a megmaradás a fontos. Ennek munkálása közben, szinte magától válik hitelessé egy-egy közösség, és lesz ezzel együtt vonzóvá a kívülállók számára is. Ezért látom azt, hogy a fő motiváció ma a bibliai alapokhoz való ragaszkodás, és a megmaradás, a hitelesség munkálása kell, hogy legyen a tisztújítások idején.
Azt is tudom, hogy nem megy ez egyik napról a másikra. Generációs feladat ez is, egy-egy lelkipásztor esetében. Mert ahhoz, hogy elfogadják tevőleg is a tanítását, kell az ő hiteles élete, kell az, hogy az emberek érezzék: nem a saját várának falait építgeti, kell, hogy felismerjék: lelkipásztoruk ügyben gondolkodik, és nem személyekben. Ehhez pedig idő szükségeltetik. Sokszor hosszú-hosszú évek. De semmiképpen nem reménytelen a feladat. S ha így teszünk, akkor nem lesz hiábavaló a munkánk az Úrban. De hogy ez, nagy vonalakban mikorra fog érezhetővé válni, ez új nemzedékben, én azt nem tudom…
Szeretettel kér a közös gondolkodásra:
Kereső Sándor
