HARCOS vagy IDŐSZERŰTLEN EGYHÁZ? #Hór-völgyi levelek 7

Kelt levelem: irodám magányában október 22-én.

Kedves Barátom!

Evidenciákról írtam előző levelemben. Az élet, a természet, a világ össz-valóságának minden szféráját keresztül-kasba szövik az evidenciák. Ezekre a természettudósok azt mondják: véletlenek sorozatán át ilyenné fejlődött, évmilliók kitermelte törvényszerűségek mozgatják világunkat. Erre a hívő ember így felel: a legfőbb evidencia a Teremtő és Megváltó Isten, aki lelki és fizikai törvényszerűségekkel tette élhetővé világunkat, s benne az életet.

Ilyen törvényszerűségek a természet világában az évszakok is. Egyik jön a másik után, és amint ezt a körforgást öröknek, vagyis a teremtéstől, Jézus eljöveteléig tartó világkorszakunkban állandónak ígérte meg az Úr Noénak, így hihetünk benne, hogy ez az evidencia, sacra evidentia. Így gyönyörködhetünk ilyenkor ősszel a természet elmúlásában. Mára, itt, a Hór-völgyén ezt az elmúlást az eső is erősen siratja, s ködök úsznak a kert, a rétek, a mezők, s a hegyek hónaljaiban megbújó lápák fölött. Aztán majd hó takarja be a hegyeket, és elaltat mindent, ami nem az ember rohanó életét éli.

Mindazt, ami engedelmes része ennek az isteni törvényszerűségnek. S majd, ha elkotródik a hó, tavasszal, érthetetlen, megfejthetetlen módon, isteni kód parancsának engedve kibomlanak a rügyek, fakad a nedv a fák törzsében, és élettel leheli tele a kicsi, gyümölcstermő ágakat. S ahogy a Nap egyre magasabbra emelkedik pályáján, ahogy egyre hosszabbak lesznek, és melegebbek a nappalok, s buja hőségüket még az éjszaka sötétje sem olthatja meg, elkövetkezik a gyümölcsérés, a nyár. S mikor minden derekasan kiadta magából a tőle termett javakat, augusztus végére újra roppan a láb alatt a diófalevél, és álmos szemekkel újra alvásra készül a világ.

Valami, ami mögött örök isteni erők vannak, s valami ebből a világból, ami csak azért produkál egyre több félelmetes jelenséget, mert az, aki őrzésre és művelésre kapta ezt a csodát, amit világnak nevezünk – csak műveli, de nem őrzi a rábízott világegyetemet. Így hasadnak meg, Pilinszky szavaival az evidenciák. Így válnak torzóvá az egykor tökéletes ajándékként nekünk szánt isteni értékek. A hasadás mögött pedig szinte mindig az ember, mindig mi magunk bújunk meg. Következzék be az a hasadás, bár a természet világában, a fizikai téreken, vagy éppen a lelki evidenciák terén.

Okos emberek kimutatták, hogy akár csak az egyház kétezer éves történetében, mennyi-mennyi olyan fordulópont tartható számon, ahol gyökeres változások állottak be az emberiség életében. Történettudósok, az empíria fellelhető jegyeit számon véve még messzebbre mentek vissza, és mutattak ki még több ilyen fordulópontot. S amennyire én megfigyeltem, ilyen változások, gyökeres váltások mindig akkor álltak be, amikor valahol, az addigi paradigma, a világról, annak teljes valóságáról, élhetőségéről alkotott összkép, tükörlapként megrepedezett és összetört. Amikor annak a korszaknak az evidenciáit valami külső-belső erő meghasította. S akkor új utakat kellett keresni.

Nagy kérdés az, hogy az új utakat, új felfogásokat tényleg az ember, a mindenkori ember alakította-e, vagy pedig a körülmények. Talán a kettő összeállása izzadott ki magából újra és újra valami újat, valami másat, hol véres tűzvészeken által, hol pedig csendesebben fordult egyet a világ kereke.

Azt mondom, Barátom, hogy manapság egy ilyen fordulóponthoz érkeztünk el. Sőt, azt hiszem, már javában benne vagyunk a vajúdásos időkben. S ezt éppen azért gondolom, mert a Pilinszky-idézet ma is igazán érvényes. Evidencia-hasadásos időket élünk, s ez a változás, egy teljes világ-fordulás egyre erősödő előszele. Hiszen ami eddig magától értetődő volt, a lelki (szellemi), fizikai világ minden szférájában hasadozni látszik. Talán nem kell példákat sorolnom, pedig tehetném, gondolva akár az emberek átlagos viselkedésére, felfogására, világképére, a tudomány, a világról összeszerzett ismeretek hihetetlenül gyors bővülésére, ami mind-mind egy új korszak felé nyit kaput. S mivel az egyház a világba ágyazott isteni alakulat, így nem képzelhető el, hogy ezekkel a változásokkal ne kelljen az egyháznak is (nem együtt, de) párhuzamosan mozdulnia, változnia.

Az egyházi váltások, gondolat, szemlélet és felfogásbeli változások azonban úgy tűnik, sokkal lassabban indulnak el, mint ahogy a környező világ vált. S ha gondolatbeli pillanatképet szeretnénk, készíteni erről a folyamatról, valahogy úgy képzelem el, mintha az egyház valahol állna, s körülötte nagy sebességgel áramlik, változik, alakul az élet, és a kettő közötti távolság egyre nagyobb. S mi, lassan-lassan, általában (!) egy zárt klubhoz kezdenénk hasonlítani benne. Ülünk páran a templomban, éljük megszokott életünket, a nagy és csukott ajtókon kívül pedig, rohannak a dolgaik után az emberek. Mindig kicsiny nyáj ugyan az Isten népe, de ez sohasem jelenthet és eredményezhet befelé fordulást, sohasem jelenthet statikus állandóságot.

S e mai, statikus állandóság gyökere egy elfelejtett, régi evidenciáig nyúlik, amit eleink így fogalmaztak meg: Ecclesia Militans. A militáns, a harcos, szebben mondva a missziói egyház ez az evidencia. Erről is le kell verni a port. Írtam már előzőleg, hogy a misszió az egyház lélegzetvétele. Ha a kifelé nyitás hiányzik, akkor válunk zárt klubbá, és lassulunk le, és ezzel veszítjük el legnagyobb valutánkat, a hitelünket. Nem is felétlen erkölcsi, de idői értelemben. S leszünk Ecclesia Militans helyett Ecclesia Anacronistica. Harcos egyház helyett, időszerűtlen egyház. Leszünk?

Már-már a legtöbb helyen ilyenek vagyunk. Már a kilencvenes évek legelején kimondta a katolikus Várszegi Asztrik apát, nyilván ő a maga egyházára értette, de igaz a megállapítása reánk nézve is, hogy „a magyar egyház, minden tiszteletre méltó vonásával együtt konzervatív, korszerűtlen”.  Így, ha valamikor, akkor ma újra eleven és húsbavágó a másik régi, reformátori törvényszerűség: Semper reformári debet! Állandó megújulásra van szükség! Ám a kérdés újra ez: megújulás: hogyan? Új utak: merre? Felelős őrállók: kik ezek?

Egyházunknak nem a világgal együtt, hanem a világban kell változnia. Ha a világgal együtt változna, akkor az azt jelentené, hogy igazodik az isten nélkül élő világ elvárásaihoz, és annak a belső törvényei, behatolva az egyházba, határoznák meg azt. Ez így ítéletes. Az egyház változásainak a változó világban az én látásom szerint mindig a régi hármasból kell kiindulnia; változtatásaink alapkövei ma sem lehetnek mások, mint a Szentírás, a hitvallások, és az egyháztörténelem, a tanulságok tükrében. De bár ott járnánk már, hogy a váltásbeli felfogások alapjairól folyna a diskurzus! Magam úgy gondolom, hogy ez a diskurzus azért már az egyház sejtjeiben, kicsiben megindult, s ez reménységre jogosító. De újra állítom: itt a legfontosabb kérdés az idő: mikor? Mikor ébredünk? A szárazság idején kezdjük-e építeni a bárkát, vagy akkor, amikor már magaslatainkat is kezdi fenyegetni az ár?!

Amit tennünk kell és tennünk lehet ma, az a felelős szembenézés a tényekkel: a diagnózis felállítása, és imádkozó szívvel és értelemmel, felfelé nézve a konzultáció a jövő irányai felett. Mert meghasadtak az evidenciák az egyházban is. Ez a tény pedig leginkább a falusi gyülekezetekben észrevehető és fájdalmas. Itt aztán, csak az elmúlt ötven esztendőt tekintve is fájdalmasan igaz, hogy megtört, meghasadt mindenféle eddigelé a falusi gyülekezetek alapjait képező evidencia.

Az egyik ilyen, ha nem a legfontosabb, a hagyomány. A tradíció. Kialakult egy olyan fura helyzet, hogy kapaszkodunk valamibe, ami tulajdonképpen már nincs. Illetve még megvan, de emberi számítás szerint látni lehet a végét. Hiszen a tradíció az idősekben él még falun, akik lassan-lassan kopnak kifelé a gyülekezetekből, kiköltöznek a temetőkbe. Az utánuk jövő nemzedéknek pedig nincsenek már tradíciói. Megfosztotta őket ettől a történelem vöröses vihara. A nagycsaládok szétverése, az iparosítás hazug ideája mind ütött egy jó nagyot a falvak következő nemzedékein. A legtöbben elvándoroltak, s csak a kevésbé kezdeményező képes réteg maradt, annak meg agyonmosták az agyát, a zsigereiig. S így sem ő, sem a fiai nem hordoznak, zömében, az egyházat illetően semmiféle hagyományt.

Ehhez járult a megfélemlített szülők óvatossága, akik, ha maguk jöttek is a templomba az elmúlt dekádok alatt, de a gyermekeikkel óvatosak voltak, no meg, ezek a nemzedékek kettős nevelésben részesültek, már ahol a szülők tényleg komolyan vették, legalább a templomosságot. Érdekes megfigyelésem az, hogy Magyarországon, ahogy halad az ember keletről nyugat felé, úgy egyre erősebb, a falvakban is az elvilágiasodás. Azt értem ez alatt, hogy amíg keletebbre, ha a fiatalabb szülők nem is járnak templomba, a gyerekeket azért szorosan küldik, legalább a konfirmálásig. Errefelé már ez az „evidencia” is meghasadt. Itt a fiatal szülők már ezt sem igen erőltetik gyermekeik tekintetében, tisztelet a kivételnek.

Azért a tradíciót említettem első renden, mert ebből sarjad a legtöbb mozzanata mai gyülekezeti létünknek. S mert egyre korszerűtlenebbé váló egyházunk falusi gyülekezeteiben ez az az alap, amelyre építünk, amelybe fogódzunk, s amely még élhető valóságként nyújt fundamentumot legalább az azokkal való foglalkozáshoz, akik „automatikusan”, tartalmas és tartalmatlan indokok alapján jönnek hozzánk. Ez a ma. A holnaphoz pedig valóban új utakat kell keresni; ahhoz, hogy mások is jöjjenek hozzánk – egy új nemzedék. S hogy merre vannak ezek az új utak? Még (!) nem tudom…

Köszönt:

Kereső Sándor