Az egyház prófétai hangjának elnémítása #szemle

“Egyre többször hallani leginkább különféle hazai kisegyházak, szabadevangéliumi formációk képviselői részéről, hogy lelkészek és teológusok ne szólaljanak fel nyilvánosan akkor, amikor a házasság és a család definíciójának újrafogalmazására történik kísérlet „állami” részről (lásd az Európai Parlamentnek az unióban élő LMBTI-közösséghez tartozók jogairól szóló legújabb állásfoglalását, mely szerint el kell ismerni az azonos neműek házasságát és élettársi kapcsolatát az Európai Unió minden tagállamában.) Ha ezt megteszik – ,mondják –, úgy „beleszólnak”, illetéktelenül „beavatkoznak” olyan kérdésekbe, amelyekhez semmi közük nincs. Sőt, egyáltalán ne tematizáljanak ilyen kényes kérdéseket – a saját fórumaikon a keresztyén bloggerek se! –, csak végezzék sajátos, a spiritualitás szűk területét érintő szolgálatukat, és „ne akarják előírni” az államnak, hogy az mit és hogyan tegyen. Ne szólaljanak fel kormányzati döntésekkel szemben, de nyilvánosan ne is támogassák azokat (például a magyar kormány gyermekvédelmi törvényét). Legfeljebb gyülekezeti körben fejtsék ki véleményüket közéleti témákról. Még egyszer: nem csak arról van szó, hogy az illető személyek elleneznék az államra történő direkt egyházpolitikai nyomásgyakorlást bizonyos közügyek mentén, hanem arról, hogy egyházi emberek egyáltalán ne mutassanak a nyilvánosság előtt utat közéleti kérdésekben, és ne véleményezzék a szekuláris társadalomnak a bibliai erkölccsel teljes mértékben szembenálló jelenségeit, mondván, „az a világ, a szekuláris társadalom felesleges ostorozása volna, ami csak megütközést kelt és ellentéteket szül. Különben is, Jézus és az apostolok sem véleményezték a világot, csak saját hallgatóságukhoz szóltak. Nem foglalkoztak politikai változásokkal, vagy a gyülekezeten kívüli kultúrával.”

Valószínűleg azok, akik így gondolkoznak, összekeverik a szűkebb értelemben vett politikát (a pártpolitikát) a tágabb értelemben vett politikával, azaz a közélettel. Hogyan is tarthatná magát távol egy, a társadalomban élő, felelősen cselekvő, az Úr missziói parancsának engedelmeskedő keresztyén a közélettől? (Arisztotelész szerint az ember természeténél fogva hajlamos a társulásra, az államba tömörülésre, azaz az ember „zoon politikon”, tehát „közösségi lény.”) Ettől azonban még kérdéses: vajon honnan ered ez a mentalitás? Mi a gyökere? Lehetséges, hogy különféle felekezetek eltérő teológiai tradícióira, pontosabban az állam és az egyház közötti viszony eltérő modelljeire vezethető vissza e keresztyének közötti nézetkülönbség?

Úgy gondolom, emögött lehet ideologizált személyes deficit is (enyhébben fogalmazva konfliktuskerülés, passzív tespedtség, fáradtság, keményebben fogalmazva gyávaság, ami nem mellesleg „bibliai kategória”, hiszen a Biblia szerint reális veszély, hogy gyávaságból leplezzük, elrejtjük, vagy egyenesen megtagadjuk a hitünket, lásd Jel 21,8), de lehet téves teológiai meggyőződés is az egyház szerepét, illetve az egyház és állam közötti viszonyt illetően. Próbáljuk meg az utóbbi lehetőséget kicsit körbejárni.

Ehhez érdemes röviden és némileg leegyszerűsítve áttekinteni az állam-egyház viszonnyal kapcsolatos modelleket: Az első, az egyház és az állam egysége. Itt az állam és az egyház között átfedés van, sőt, e kettő – az ószövetségi zsidó teokrációához hasonlóan – azonos (Például Bizánc, vagy a két kard elméletet kidolgozó pápaság, amely, bár megkülönböztette a világi és egyházi hatalmat, de a spirituális hatalom gyakorlóját – a pápát – a világi ügyek tekintetében is a császár tekintélye fölé helyezte, vagy VIII. Henrik alatt az anglikán egyház.) A második, az egyház és az állam radikális szétválasztása: eredetét tekintve e nézet alapvetően egyes anabaptista csoportokhoz köthető. Ők úgy gondolták, hogy keresztyén embernek tilos bármilyen állami szolgálatot teljesítenie, vagy a szekuláris államban hivatalt viselnie. A két szféra között nem lehet semmiféle „átjárás” – egyes csoportok még az esküt is megtagadták a polgári bíróságokon, valamint elutasították az általános hadkötelezettséget (ma például az amerikai amisok képviselik ezt). A harmadik elmélet a kettős kormányzat, vagy két birodalom elmélete: ezt szeretik Luthertől eredeztetni, ugyanakkor a kidolgozása Augustinus egyházatyához köthető, aki az „Isten városáról” című műben fejtette ki ezzel kapcsolatos gondolatait. Ágoston nyomdokain járva Luther is két „felsőbbségről” beszélt: az egyik a világi hatalom, azaz a kormányzat, a másik pedig az egyház. (Kálvin és Luther felfogása között csak nüansznyi eltérések voltak). Luther szerint mindkettő – az állam és az egyház is – Isten rendelése, és mindkettőnek be kell töltenie Istentől kapott küldetését. Ehhez az elmélethez szorosan kapcsolódott az „elhívás” reformátori koncepciója (ugyanis mindegyik keresztyénnek van elhívása, de nem mindegyiknek egyházi szolgálatra).”