Mi magunk vagyunk azok… #küldetés

Közösségünk nevében fogalmazva…

“mi magunk vagyunk azok, akikre vártunk!”

Vajon hogy is kell ezt érteni? Talán valami elrugaszkodott önbizalom lenne ez? Sokat gondolnánk magunkról? Nem!

Hanem sokkal inkább felismerése és felvállalása a történelmi felelősségnek, szemben a másra várás kényelmével. És szemben azzal a kritikai attitűddel is, hogy miért nem úgy van ahogy lennie kéne és ezért ki is lenne a felelős.

A képen egy hopi indán látható, amint native sas ruhájában táncot jár. Mindig szerettem megnézni, megfigyelni más kultúrák népek dolgait, városait, falvait, művészetét és szokásait. Ez egy masszívan bennem élő intuíció miatt van, miszerint túl az érdekességeken meggyőződésem, hogy mindig lehet tanulni valamit tőlük. E címadó mondás is tőlük, a hopi indiánoktól származik: “mi magunk vagyunk azok, akikre vártunk“. Jómagam ezt a mondást Békés Márton történész egy kiváló cikkében olvastam és ezúton is köszönet Neki, hogy megismerhettem e távoli nép bölcs gondolatát.

Mert bizony mélyen elgondolkodtatott. Egyházi, szolgatársi helyzetünkről, várakozásainkról, hiányérzeteinkről. Igen, sok hiányérzetünk van önnön közösségünkkel kapcsolatosan.

Én úgy találom, hogy van ROSSZ elégedetlenség, amikor valakinek semmi sem elég, és mindenben csak a hiányosságot fedezi fel, s aminek rendszerint “bezzeg valami más viszont…” szokott a vége lenne. De a hiányérzet nem feltétlenül negatív elégedetlenség. Nem csak azért lehet hiányérzet bennem, mert ím ismét valami okot találtam arra, hogy szapulhatom, amit mindig is szoktam. Hazámmal kapcsolatosan számomra elviselhetetlen, amikor rázendít valaki a nótára, hogy “persze, mert ez Magyarország!” Végtelenül gonosznak, demagógnak tartom ezt és azt tudnám tanácsolni az illetőnek, hogy ha ennyire nem tetszik itt – ne csak hangember legyen, hanem legyen karakán és menjen el innen – de ha lehet kérnem – jó messzire! És hogy hova? Hát valamelyik “bezzeg-országba”, hiszen van belőlük sok és mindegyik jobb, mint a mienk.

ZÁRÓJEL amúgy tájékoztatásul közlöm: az oikofóbia csak itt nyugaton létező “kulturális jelenség”, más civilizációkban teljességgel ismeretlen. És itt is mesterséges és nem magától lett. Ha pedig mesterséges, akkor viszont felelőse is kell legyen talán. Saját népem, hazám, kultúrám gyűlölete – szemben a hazaszeretettel – tolerálhatatlan! Mind az ember részéről, mind az Isten részéről! ZÁRÓJEL BEZÁRVA.

Elégedetlen vagyok – például – az egyházammal, mert azt érzem: sokkal többek vagyunk és sokkal többek lehetnénk és még többre vagyunk hivatottak!

Mire tanít az indián bölcsesség? Aki a hiányt látja, annak kötelessége betölteni. Ezért kapta a szemeket és nem azért, hogy kritizáljon és nyavalyogjon! Kire, kikre, mire várjunk még? Ki fogja megoldani a problémákat? Jó eséllyel az, aki egyáltalán látja, hogy vannak. Mert itt kezdődik minden.

Egy pillanatra visszatérve a nyitó képre: az indián koma a naplemente tüzes fényeiben épp olybá tűnik, mintha egy főnix lenne. A madár mely tűzben leli halálát és a halál éjszakája utáni reggel első napsugara gyújtja életre – tűzben születik újjá. Egyházi címerünkben ott van , mint Krisztus szimbólum, a feltámadás szimbóluma.

Az ember csak vár és vár, hogy jön majd valaki. De nem jön és nem is fog. Lehet hogy jön, de nem helyettünk jön, hanem a saját dolga helyére. Az indiánok ezt bölcsen belátták és ezzel együtt azt is, hogy akikre vártak, azok nem mások, mint ő maguk. A történelem, a sors, Isten – mely korban és kultúrában hogy látja ki-ki ezt – szerepet szánt! Amire a látás kárhoztatott, mint fájó szemek és szív, őrjítő hiány és szükség, nyughatatlanság, a nem-belenyugvás feszültsége, hogy “nem kéne ezeknek így lennie!” (Jak 3,10) ide és éppúgy szól, mint a nyelvre.

KIK VAGYUNK MI? Azok lennénk, akik vallják, hogy amit látnak az nem tehetségük, bölcsességük miatt látják, hanem mert szemeket kaptak. A látott hiányt nekünk kell betölteni. TEHÁT:

“mi magunk vagyunk azok, akikre vártunk!”