Hosszú bevezetés után jutottunk el tulajdonképpeni témánkhoz a pünkösdi nyelvcsoda történészi szemmel való elemzéséig. Ezen történeti leírásban valójában egy kommunikációs csoda zajlik le. Isten emberi eszközökön keresztül, Szentlelke munkája által rendkívül hatékonyan juttatja célba az evangélium üzenetét. De hogy megértsük, valójában mi is történt Kr. u. 29. aratásünnepének táján, elevenítsük fel a nyelvtan órákon a kommunikáció lényegéről tanultakat. Kommunikáció lehet bármely jelrendszernek az emberi érintkezésben való felhasználása. Bár elméletileg létezhet visszacsatolás (úgynevezett feedback) nélküli információátadás, az ilyen általában nagyon korlátozottan működik, és nagyon hamar el is hal, hiszen a leginkább egyoldalú ismeretközlések is érzékenyek vagy nyitottak valamennyire a visszafelé irányuló metajelekre vagy tudatosan begyűjtött visszajelzésekre. Az igazi kommunikáció valójában egymás (kommunikációs) cselekvése által vezérelt interakcióban zajlik. A közlésfolyamat során leginkább a nyelvet mint emberi jelrendszert használjuk fel a kölcsönös érintkezésben, de nagy szerepe van az értelmezésben a a nem nyelvi jelekből álló metakommunikációnak, mimikának, gesztusoknak, testtartásnak, hangszínnek, hanglejtésnek stb. is. Sőt, egyes nyelvészek szerint ezek adják a kommunikáció leginkább lényegi részét, hiszen ezek a kommunikációnak a nyelvhasználatnál jóval kevésbé tudatos és jóval inkább ösztönös összetevői. A kommunikációban mindig van adó, vagyis az aktuális információ feladója, és vevő, aki az aktuális információt címzettje, mely kommunikációs szerepek akár dinamikusan fel-fel is cserélődhetnek. A kommunikációnak szüksége van közvetítő közegre vagy csatornára, amely az információ továbbításának eszköze. A közlemény vagy üzenet a továbbított információ tárgya. Az üzenet lehet tájékoztató, érzelemkifejező, felszólító (motiváló), csatornaellenőrző (kapcsolatfenntartó), értelmező (metanyelvi) vagy esztétikai funkciójú. Kódnak nevezzük azt a közleményt kifejező jelrendszer elemeit és szabályait. Az üzenetátadás során az adó mindig kódol, a vevő dekódol. A kódolás–dekódolás folyamatában soha nincs teljes információátadás, szükségszerűen következik be több-kevesebb információvesztés. A szituáció az a kommunikációs közeg, amelyben a közlemény megkapja a maga teljes jelentését. Kölcsönös kommunikációs szándék esetén sikertelen a kommunikáció, ha 1.) a felek nem találnak közös kommunikációs csatornát, vagy 2.) érthetetlenné tevő zavarással telik meg a résztvevők közötti közvetítő vagy szituációs közeg; 3.) adó és vevő nem rendelkeznek közös kommunikációs kóddal.
Ha megnézzük a pünkösdi nyelvcsoda leírását akkor nyilvánvaló a város belseje felől kifelé terjedő szélzúgásszerű hanghatás. Ez egyrészt természetellenes jelenség. Ugyanis szélviharok fizikailag mindenütt kívülről zúdulhatnak a közösségre. Az Arábiai-félsziget környezetében fekvő területek pusztító homokviharai esetében sincs ez másként. Jeruzsálemben is egy ilyennek a városfalakra kellett volna rontania. Ugyanakkor teljesen természetes reakció a pánikszerű összeverődés, ahogy manapság a televíziós tudósításokban leginkább a földrengésszerű események helyszíni tudósításai esetében láthatjuk. A szélcsoda esetében mintegy harsonaként trombitálta össze az embereket.
Az összefutottak között végbemenő nyelvcsoda a résztvevőkben egyértelmű csodálkozást keltett. A csoda ugyanis számukra is egyértelművé tette azt a tényt, hogy mintegy kis Bábelként összesen tizenhat ország-, tartomány-, illetve nép közül származnak: Párthiából, Médiából, Elámból, Mezopotámiából, Júdeából, Kappadókiából, Pontuszból, Ázsia provinciából, Frigából, Pamfiliából, Egyiptomból, Líbia Kürenaikából, Rómából, Krétáról, Arábia Nabateából vagy Petrából, Galileából. Semmiképpen nem értünk egyet azokkal, akik a 16-ot a teljesség és a zsidó törzsek szerinti 12-es számra szeretnék bibliakritikus módon redukálni. A résztvevők sokkal inkább azt voltak kénytelenek meglepetéssel konstatálni, hogy az „ég alatt lévő országok és tartományok”, vagyis – ahogy láttuk – a teljes hellenizált világ képviselve van zsidósága, prozelitái és istenfélői által a tömegben. Ahogy arról már Mózes prófétált régi időknek előtte: „Akkor […] összegyűjt majd téged minden nép közül, akik közé oda szórt téged az Úr, a te Istened, ha az ég szélére volnál is taszítva, onnét is.” (5Móz 30, 3–4a)
A lukácsi beszámolóból kiderül, hogy az összefutott tömeg részben olyan jeruzsálemi bevándoroltakról állt, akik idegen diaszpóraterületekről származva telepedtek vissza a zsidóság szent városába, így várva a messiási ígéretek beteljesülését. A Templom köré költözést az motiválta, hogy a vallásos zsidók elkötelezetten várták a messiási ígéretek beteljesülését, amelyet az ószövetségi próféciákra alapozott hitük Jeruzsálemhez és különösen is a Templomon kötött. A források még Kr. u. 137 után is megemlékeznek arról, mennyi vesztegetési erőt és leleményt fektettek öreg, az üzlettel már felhagyott vallásos zsidó emberek abba, hogy a Siratófal közelében fejezhessék be életüket, és oda temetkezhessenek. Az Aelia Capitolinára átkeresztelt Jeruzsálemből ugyanis a zsidókat a Bar Kochba-féle felkelés után hivatalosan kitiltották. Az a tény, hogy a jeruzsálemi keresztyén gyülekezet kiterjedésekor feszültség támadt a héber (vagyis arám), illetve a görög anyanyelvű özvegyasszonyok ellátása körül, utalhat arra, a Jeruzsálembe betelepültek között felülreprezentáltak lehettek az életük alkonyán lévők. Másrészt a zsengék vagy hetek ünnepre felsereglettekről beszélhetünk, a környékbeli és messzi tartományokból érkezőkről, zsidókról, prozelita és istenfélő pogányokról. Előbbiek zsidós hitüket a körülmetélkedéssel és a kultikus (például étkezési) szabályok magukra vételével is megerősítették, utóbbiak egyistenhitüket pogány külső viszonyaik megőrzésével gyakorolták. Az ígéret Földjén belül lakók felé elvárás volt a személyes megjelenés évi legalább egy nagy kultuszi ünnepen, de a távol élő kegyes zsidóság is igyekezett életében legalább egyszer elzarándokolni Jeruzsálembe.
Mint a szövegből kiderül, magát a zsidóságot leginkább vallási tudata, szokás- és kultuszközössége tartotta össze. Valamikori nemzeti nyelvüket, a hébert már a babiloni szétszóratás korában elveszítették. Beszélt nyelvük az Újbabiloni Birodalom, majd a Perzsa Birodalom keleti felének diplomatikai és közigazgatási nyelve, az arám lett. A birodalmon kívülre szóródók további nyelvváltásokon mentek át. Ehhez a helyzethez való alkalmazkodásként alakult a zsinagógai istentisztelet rendje, amely az istentisztelet súlypontját az áldozatról a szent szövegek felolvasására és magyarázatára (benne foglalva az anyanyelvre történő fordító összefoglalást is), valamint a továbbra is héber nyelven elmondott imádságokra helyezte a hangsúlyt. A korabeli zsidóság érzékelhetően többnyelvű (poliglott) volt. Családjaikban környezetük nyelvét használták, így anyanyelvként is azt sajátították el. A szent szövegek olvasásának és értelmezésének szüksége miatt valamilyen szinten járatosak voltak a héber nyelvben. Politikai és műveltségi közvetítőként elsajátították a koiné görögöt, a Jeruzsálembe beköltözők pedig minden bizonnyal megtanulták az ottani zsidóság arám nyelvét is.
A Kr. e 1. századnak ebben az időszakában különösen élénkek voltak a zsidó messiásváradalmak. Ezt a várakozást valószínűleg konkrét, alapvető és egyértelmű ígéretek táplálták legerősebben. Amikor a Júda törzséből származó Dávid háza elveszítette a királyi méltóságot, és a Hasmóneusok papi dinasztiáját is felváltotta az edomita származású Nagy Heródes (ur. Kr. e 37–Kr. u. 4), közvélekedéssé vált, hogy az Örömet adó/ Béketeremtő (Siló) és a Csillag megjelenésének ideje végképp elérkezett. (vö. 1Móz 19, 8, 4Móz 24, 17)
A szélcsoda hatására összeverődött emberek közé az általuk körbevett ház felső emeletéről mintegy százhúsz főnyi sokaság áramlott ki. Embereket, akiket ruházatuk és arám nyelvjárási megszólalásuk alapján a sokaság galileaiakként azonosított. Beszédjükkel mégis részekre osztották az összeverődött sokaságot, hiszen a teljes diaszpóraterületről származó zsidók ezeket a megvetett, „Isten háta mögötti” vidékről származó tanulatlan (egyszerű) embereket saját anyanyelvükön hallották megszólalni, Isten dicsőséges tetteiről beszélni. A tudósítás egy megosztott, „büszke jeruzsálemiség” által uralt öntudatú közösséget ír le, ahol a galileabeliek félpogány-félzsidó páriaként voltak számon tartva. Ez a jelleg másik evangéliumban is hasonló módon domborodik ki. Amikor ötvenhét nappal korábban a názáreti Jézus ünneplő pálmaágakat lengető és ruháikat az útra terítő galileaiak sorfalai között vonult be Jeruzsálembe, a Város a megvető elutasítás „Kicsoda ez?” kérdésével fanyalgott a „galileai Názáretből való próféta” felett. (Mt 21, 10–11)
Isten dicsőséges tettei kapcsán valószínűleg egyszerre volt szó Isten ószövetségi és nem sokkal korábban véghez vitt csodatetteiről, ahogy a fő szónokként előálló Péter is a köztudomású események közé sorolja a názáreti Jézusban megnyilvánuló mennyei erőket. A szónokok szerinti szétválogatódás valószínűleg a koktélparti-jelenség alapján történhetett. Látszólagos zajban és kaotikus hangzavarban is képes az emberi agy hirtelen azt a beszédfoszlányt és annak irányát kiszűrni, amelyben saját magát véli a megszólítottnak. Így minden érdeklődő azon szónok felé közeledhetett, akitől a legérdekesebb, a számára leginkább releváns információt várhatta. A szöveg természetesen arról is megemlékezik, hogy a lekicsinylők, érdeklődők, kíváncsiak, csodálkozók mellett elvetemült csúfolódók is felbukkantak a tömegben. Péter apostol nekik adott válaszára a későbbiekben majd még visszatérünk.
Semmiképpen sem érthetünk egyet azokkal, akik szerint az idegen anyanyelvű hallgatók az Istent dicsőítő metakommunikációt értették meg, és azokkal sem, akik szerint az idegen hallgatók csupán belül hallották anyanyelvüket megszólalni, vagyis Isten mindössze a dekódolás által segítette őket megértéshez. A történeti realitás ezzel szemben az, hogy ezek az emberek kívülről hallottak értelmes, összefüggő beszédet. Olyannyira így volt ez, hogy egyes arám nyelvűek a részeg ember félrehúzott szájú, artikulálatlan dadogásához tudták hasonlítani a hallottakat. Hogy különböző nyelvű beszélők milyen idegenül hallják egymás beszédét, álljon itt néhány konkrét példa. 1.) A görögök a nem hellén anyanyelvűeket barbároknak nevezték, ami a bar-bar értelmetlen hebegés hangutánzó szavából származik. 2.) Cikkíró 2015-ben egy Bad Kissingen-i levéltáros konferencián vett részt. Egyik német résztvevő hallotta őt és egy másik magyart egymás között saját anyanyelvükön beszélgetni. A német kolléganő pironkodva vallotta be, hogy a hallottak egyáltalán nem tetszettek neki. Olyan volt az ő fülének a magyar beszéd, mintha kutyaugatást hallott volna. 3.) Hasonló megállapításokkal azonban magyarok sem maradnak adósok. Ismeretes az a vicc, ami az alábbi kérdésből indul ki: Hogyan keletkezett a holland nyelv? – Úgy, hogy egy részeg angol tengerész egyszer németül próbált meg beszélni – hangzik a korántsem kedélyes válasz. És itt már ott is vagyunk annál a hallott minőségénél, melyet a lukácsi beszámoló is az elhúzott szájú, artikulálatlan gügyögés formájában rögzített.
A részegség feltevését egyébként Péter apostol felháborodva utasítja vissza. A „hiszen a napnak harmadik órája van” megállapítása a reggeli kilenc óra körül időre, a reggeli áldozat idejére teszi az eseményeket. Amellett, hogy a vallásos zsidó ember ilyenkor józanon a Templom felé fordulva szokta reggeli imáját elmondani, a korabeli zsidó hagyomány, de az antik városok polgári törvényei is tiltották a reggeli italozást. A söntések sem nyithattak ki, amíg a bírák hivatali ideje tartott. Ahogy erről Pál apostol is megemlékezik a thesszalonikabeliek előtt: „Akik alusznak, éjjel alusznak; és akik részegek, éjjel részegednek meg.” (1Th 5, 7)
A tömeg méretéről Lukács pontos meghatározást nem ad, de néhány támpont segít bennünket a becslésben. Jeruzsálem ünnepi befogadóképességével kapcsolatban tudjuk, hogy a Kr. u. 70 szerencsétlen pészahján az előrenyomuló, majd visszahúzódó Titus-vezette római hadak hamis biztonságérzetet keltettek a tartomány zsidósága körében. Így az újra bezáruló ostromgyűrű a Josephus Flavius-i beszámoló szerint a védőkkel összevegyült ünneplőknek egymilliós tömegét ejtette csapdába. A más anyanyelvű zsidó kolóniák és zarándokok összességében nem alkothattak ezres léptékekben mérhető csoportoknál nagyobbakat. A lukácsi beszámolóban nincs arról szó, hogy Péter beszédét egyéb csoda segítette volna. A görögök a hatezer polgárt egybefogó poliszt tartották az ideálisnak, hiszen a korabeli népgyűlésen egy erős tüdejű szónok hangja ekkora tömeg utolsó soráig volt képes érthető módon elhatolni. A beszámoló háromezer megtérőről beszél, akik azonban az elfordult és elfajult nemzetségen belül erős kisebbséget alkottak. Ezen adatok alapján a több csoportban szóval tartott pünkösdi tömeg jeruzsálemi, júdeai és idegen résztvevőinek együttes számát tízezres nagyságrendűnek tarthatjuk.
Egy történésznek ezen a ponton meg kell állnia. A kibontakozó kommunikáció tartalmi részének kibontása annak ószövetségi hivatkozásaival, bibliai szimbolikájával, dogmatikai összefüggéseivel, alkalmazott üzenetével együtt igehirdetői feladat. De talán nem volt felesleges a pünkösdi nyelvcsodának ez a történeti szempontú elemzése, hogy az Igébe foglalt történelem valóságában és igazságában is megnyugodhasson a szívünk.