Tegnapelőtt volt Billie Eilish koncertje a Sziget fesztiválon. A híradások szerint sikeres, izgalmas, szenzációs volt budapesti koncertje. Ez a poszt nem a zenei teljesítményéről szól, hanem az általa (is) használt jelekről. Miért ezeket?
Személyesen nem az én stílusom a zenéje, igazi posztmodern zene (már ha helyes ez a kategorizálás). Azért gondolom, mert – nem figyelve a szövegre, csak a hangulatokra alapozva, amiket kelt bennem zenéje – impresszionista. Leginkább benyomásainak ad hangot, zenéje belső látásmódjának reflexiója. Valaki így fogalmazta: “töprengés és tiszteletlenség” – érdekes robbanóelegy melynek kirobbanó siker az eredménye.
Néha érdekesnek találom, máskor meg egyszerűen engem a művészete nem érint meg. Lehet, hogy a kifejezetten nem Z generációs (nem túl előrehaladott) koromnak is köszönhető mindez: egyszerűen a látásmódja nem kompatibilis az enyémmel. Ám ettől még lehet jó – nem kétlem.
Ugyanakkor kérdéseim lennének az általa is használt a szimbólumokkal, jelekkel kapcsolatosan. Ugyanis a sapka, amit viselt a koncerten kis ördögszarvas piros sapkácska. Sokszor a jel, amit mutat (mint megannyi más előadó is) a kezével az az ördögvilla. (A V jelről – victory=győzelem – már rég leszokott mindenki). Az ördögvilláról Gável András írt egy cikket (ITT), amiben ennek sztoriját tárja fel.
Egyrészről el lehet mondani, hogy „ugyan már, ezek csak amolyan emoji-k, kézzel mutatva”, másrészről pedig azt, hogy sokan tisztában vannak azzal, amire a jel mutat. Vagyis értik a Sátánra mutatást, dicsőítését. Mint szimpatikus figurával való azonosulás és a neki való alávetettség – akár a sikerért.
A helyzet az, hogy
ma a személyes gonosz, mint szellemi lény létezésében hinni – nevetség tárgya!
Isten nincs (legalábbis úgy, ahogy a keresztyének hiszi semmiképp) akkor, hogy létezhetne az ördög? – gondolják ma ezt jó sokan. És mégis: akkor minek vesszük fel az ördögszarvas sapkát vagy a villogó szarvas bazári fejpántot? Miért vannak számosan a popzenei világban, akik saját bevallásuk szerint sátánisták? Miért játszanak ezekkel a szimbólumokkal kultúránkban tömegek?
Billie számos esetben nyúl egészen extrém kifejezésmódokhoz nyilván művészi eszközként használva, valamit kontrasztosan elmesélve az életről (pl. a fenti kép). A kontrasztos, a meghökkentő mindig is a művészet eszköztárába tartozott. Mindenesetre ma azt láthatjuk, hogy az extremitás flúgos futamja zajlik éppen: minél durvább, botrányosabb, annál jobb! Menő! Folyamatosan emelkedik az ingerküszöb, ezért egyre vadabb dolgokkal kell előrukkolni, különben kit érdekel?
“Sympathy for the Devil”
– énekelte a Rolling Stones és ez azért ikonikus, mert tudva vagy tudatlanul az egész nyugati civilizációs kört kezdi áthatni ez a szimpátia az ördöggel. Különös e jelenség annak tükrében, hogy Pál mondja a 2Kor 11,14-ben: “maga a Sátán is a világosság angyalának adja ki magát”. A Lucifer név is ezt jelenti: fényhozó.
Milyen összképet mutat kultúránk? Ambivalenciát, hiszen egyrészről tagadás vagy jelentéktelenség övezi a kérdést. Nevetség tárgya, ha valaki az ősi ellenség létezését komolyan veszi.
Pusztán emberileg nézve – miért szimpatikus a gonosz (aki nincs is)? Akkor ki a nevetséges?
Ha mindez bolondság, ha mindez csak az emberi félelmek megszemélyesítése csupán és a láthatón (érzékelhetőn, mérhetőn) túl nincs semmi, akkor miért játszik vele ugyanez a kultúra? Miért jó e szimbólumokat használni, melyek az ördöggel való szimpátiát fejezik ki? A Kijelentés azt is mondja: “játék a bolondnak bűnt cselekedni” (Péld 10,23).
