Jelen cikk Rajcsányi Gellért megfogalmazott állításait (ITT) igyekszik a ténybeli háttér felvázolásával érthetőbbé tenni. A politika adja a megértés kulcsát ahhoz a kérdéshez, hogy Németországi egyházi élete miért esett az akadálytalan progresszív nyomulás látszólagosan könnyű zsákmányává. Ennek a politikának a működési mechanizmusát a szerző az általa ismertebb protestáns vonalon fogja megmutatni.
Az anyagi zsarolási tényező
Az egyházi adók Németországban már régóta nem fedezik az egyházi szükségleteket. Emiatt a keresztyén egyházak különböző államsegélyekre szorulnak. Mivel a szociális intézményrendszer elemei (kórházak, idősotthonok) legnagyobb részben egyházi fenntartásban vannak, az államnak sem érdeke az egyházak összeomlása. Az így kanalizált támogatást azonban az állam püspökökön és különböző Kirchenratokon keresztül folyósítja.
Az önfenntartásra paradox módon éppen a valódi evangéliumi protestáns hitet képviselő gyülekezetek képesek. Emiatt viszont éppen ők nem is kapnak semmi segélyt, mivel – úgymond – „ez nektek úgyis megy”. Beletömik tehát a gyülekezeti segélyekre fordítható pénzt azokba az fogalmatlan, semmirekellő, hitetlen, liberális lelkészekbe, akiknek a hitét már a teológián deformálták, akikben elhívás semmi nincs, az egészet csak pénzkereseti foglalkozásnak tekintik. Ők saját bibliátlan, szirupos mázzal leöntött, pszichologizáló, „keresztyéniesített” nyelvezetbe öltöztetett, világias fixa ideáikat már csak egy nagyon szűk körnek tudják előadni.
Elszomorító látni a nagy templomokban lézengő maradék 8–25 embert. A lelkészen érződik a lelki izzadságszag, a csak legyünk túl minél hamarabb ezen az egészen – kínlódása. A gyülekezet is ennek megfelelő minőségű: hagyománytisztelő öregek, akiknek édesmindegy már, hogy mit hallgatnak, illetve olyan, főleg élelmedett középkorú német nők, akik még valami társadalmi aktivitás, a társas élet polgári szükséglete címén, mintegy önfényező kötelességként végzik teendőiket. Mintha 150 évvel ezelőtti elődeiket látnánk, ahogy kézimunkát és süteményt árusítanak a társadalmilag kötelező nőszövetségi jótékonysági bálon. A német fiatalok már teljesen hiányoznak az egyházból, demográfiailag és hitéletileg egyaránt.
A belegyházi megaláztatás tényezői
Ilyen közeg előtt a legalkalmatlanabb lelkészek legválogatottabb ostobaságaikat is következmények nélkül hirdethetik. Csak egy dolgot kell tudniuk: kinek köszönhetik még a német viszonyok között is igen jónak számító fizetésüket. Azzal a tudat alatti lelkiismeretfurdalással lesznek a püspök lekötelezettjei, hogy magas hivatalnoki kategóriájú bérezésükért tulajdonképpen egyáltalán nem dolgoztak meg. Kompenzálásképpen úton-útfélen saját „magas műveltségüket” és az egyház – valójában maguk – társadalmi vezérszerepét hangoztatják.
Valójában azonban mindössze ócska, megvehető eszközök, akiknek segítségével a püspök mindig képes lesz többséget létrehozni a különböző zsinati szervekben. Ezzel a „többséggel” futtatják bele az igazi evangéliumi protestáns hitűeket megalázó leszavazásokba, megfelelő felpuhítás utáni újraszavaztatásokba. „Mit panaszkodtok beszorított helyzeteteken?” – hangzik közben az állandó csúfolás, piszkálás. „Miért nem mentek el inkább szabadegyháziaknak?” – fűzik hozzá a megfelelő lelki zsarolást is. Azok kitartóbbjai pedig minden megkeseredettségük mellett is felemelik a fejüket, és azt válaszolják: „Miért mi mennénk ki onnan, ahol valójában mi vagyunk otthon?!”
A belegyházi degenerálódás tényezői
Rajcsányi Gellért külön kiemeli Quinton Caesarnak a legutóbbi nürnbergi evangelischer Kirchentagon bemutatott produkcióját. Az igei elhatárolódás és a biblikus rendre utasítás elmaradásának ordító csendje maró kételyt támaszt bennünk a tekintetben, hogy itt mindössze egy túlzó, egyénieskedő szélsőségességről lett volna szó. Az esemény beszámolóit végigböngészve azonban korántsem ezt a „prédikációt” tartom a legrosszabbnak. A nürnbergi Kirchentagon ugyanis volt mindenfajta modernizált „prófétai cselekedet”.
Hasonló szimbolikus aktusokkal a prófétáknak Isten bekövetkező ítéletes cselekedeteit kellett hirdetniük a babiloni fogságba vitel előtt. Tették ezt meztelenre vetkőzött igahordozással, „Jeruzsálem” feliratú tégla oldalfekvéses pozícióban történt szimbolikus megostromlásával (porsánc-építéssel, vasserpenyűvel és vasüsttel, vaspenge általi demonstatív borotválkozással), cserépfazék földhöz vágásával stb. stb. Az „Érezzétek [más fordítás szerint : „ízleljétek”] és lássátok meg, hogy jó az Úr! (34 zsoltár 9. verse) mottója alapján a mindenfajta emberi érzékekre ható mezítlábas ösvények, pszichodrámák, fényképerdők, festett kövek, fényeffektek stb. stb. azonban mindenről szóltak, csak a bűnből valósággal megszabadító isteni kegyelem evangéliumáról és az „igehirdetés bolondságáról” nem (1Kor 1,21).
A politikai zsarolási tényező
A német egyházi életben jelen lévő politikai tényező hagyományosan erős volt. Gondoljunk a császárhű katonatiszti és hivatalnokréteg egyházi szerepére, vagy a német evangélikusok „Deutsche Christen-né” való átkonvertálására az 1930-as években, akikkel szemben csak egy csekélyke Hitvalló Egyház emelte fel a szavát. A politikai zsarolás újabb kori folyamata különösen erős lett, és tüntető progresszív színezetet kapott a különböző dialógusok tekintetében, amióta a szociáldemokraták, a Zöldek, de a kereszténydemokraták is rájöttek arra, hogy ezáltal politikai befolyásszerzés lehetőségéhez juthatnak. A mi fogalmainkkal élve a németországi közép is bal, ellentétben a mi jobbos gondolkodásunk ott már náci.
Olyan politikai aktivistákról beszélünk tehát, akik nyíltan hirdetik, hogy hiába nyilvános ateisták, ők akkor is beválasztathatják magukat a Kirchenratokba, hogy így „segítsék” az egyházukat. És miben segítenék? Természetesen nem a lelki-szellemi-lélekszámbeli felépülésben, az igei tanítás és kegyes és bibliai erkölcsöknek megfelelő, megszentelt élet elmélyítésében, hanem az egyház modernizációjában, az új elvárásokhoz való megfelel(tet)ésben.
És a progresszív társadalmi behódolás, püspöki asszisztencia mellett, társadalmi hatóerő címmel mindennek korlátlan teret ad. Az EKD ugyanis automatikusan alkalmazza a német állami antidiszkriminációs törvényeket, amelynek következtében elég egy illető önbevallási nyilatkozata, miszerint ő az evangélikus egyház érdekében szeretne dolgozni, és már választható is. Semmiféle objektív kritériumot nem lehet elébe állítani, példának okáért konfirmációt, horribile dictu keresztséget. Ennek megfelelően, ha megfelelő politikai hátszele van, egy muszlim is akadály nélkül egy evangelischer Kirchenrat tagjává választathatja magát.
Arról nem is szólva, hogy amikor néhány éve egy brémai lelkész merészelte jegyesoktatás keretében a homoszexualitást a Biblia alapján bűnnek nevezni (ahogy az is, a paráznaság egyéb formái közé sorolandó), nem volt elég, hogy a radikális LMBTQ-aktivisták szólás- és véleménynyilvánítási szabadsága odáig terjedt, hogy üvegbedobálásokkal és hangszórózással a lelkész nyilvános istentiszteleteit megzavarhatták, őt személyében inzultálhatták, de még törvény elé is állították.