Az előző írásban a megbocsájtás bibliai hátterének néhány mozzanatát mutattam be. Most a megbocsájtás néhány konkrét esetével foglalkozom és kitérek a bocsánatkérésre is.
A bűn és a megbocsájtás, a megbékélés problémaköreivel nemcsak a keresztyének foglalkoznak, hanem minden olyan ember is, aki az életvezetéséről felelősen gondolkodik.
Sokszor nagyon nehéz, szinte lehetetlen megbocsájtani. Egy ilyen helyzetet ír le a zsidó Simon Wiesenthal „Napraforgó” című elbeszélésében. Ebben egy erkölcsi dilemmáról ír, amely akkor merült fel, amikor a lembergi (ma Lviv, Ukrajna) koncentrációs tábor kórházában rabként német betegek között dolgozott. 1942-ben az egyik német ápolónővér egy 21 éves haldokló SS-tiszt ágyához hívta. Ez a Karl nevű fiatal német katona a szeme előtt küzdött az életéért, tudva, hogy csak órái vannak hátra.
A beteg elmesélte Wiesenthalnak, hogyan szeretett bele a náci pártba, hogyan lépett be nagy lelkesedésében az SS tagjai közé, hogyan szakított családi és egyházi kötelékeivel, milyen kiképzést kapott. Arról a délutánról is mesélt, amikor álcázott aknák végeztek 30 katonatársával az egységből. Bosszúból az SS tisztek – köztük Karl is – betereltek 300 zsidót egy üres házba, benzint locsoltak a földre, majd gránátot hajítottak be és végig nézték, ahogy a ház leég, benne 300 zsidóval. Az SS katonák körbevették a házat és mindenkit agyonlőttek, aki menekülni próbált a pokoli tűzből.
Karl így folytatta: „Itt maradtam magamra a bűntudattal. Tudom, hogy szörnyű, amit most elmeséltem. A végtelenbe nyúló éjszakákon, amióta várom a halált, egyre csak arra vágytam, hogy elmondhassam ezt egy zsidónak, és a bocsánatát kérhessem. Tudom, hogy túl sokat kérek, de a válaszod nélkül nem tudok békében távozni.” Wiesenthal egy ideig gyötrődött, hogyan döntsön, megbocsájtson a katonának vagy sem. „Felállok, felé nézek, a kitárt kezekre, és döntöttem: szó nélkül elhagyom a szobát.”
Az elbeszélés 32 véleményt is közöl. Ezek egy része egyetért a szerző viselkedésével, a másik része helyteleníti azt. Én is elismerem, hogy nagyon nehéz ilyen helyzetben megbocsájtani, de mégis – alaptörvényünk, a Biblia, tanítása szerint – meg kell bocsájtani. Ezt könnyebbé tette az elkövető őszinte bűnbánata és bocsánatkérése.
Más: Vajon ki tudná felidézni az egykori Jugoszlávia etnikai csoportjai között kialakult ellenségeskedések pontos, véres történetét? Vagy hogyan történt a második világháború vége felé a 40.000 magyar legyilkolása a Vajdaságban? Ezek is nagyon nehéz kérdések.
Az kétségtelen, hogy a keresztyéneket a Biblia megbocsájtásra tanítja, legfőbb érvként azt hangoztatja, hogy azért bocsájtsunk meg embertársainknak, mert Isten – végtelen szeretetén és Krisztus kereszthalálán, értünk kiontott vérén keresztül – nekünk is megbocsájtott, és, ha az ember keresztyénként törekszik élni, akkor a kapott bűnbocsánatot tovább adja.
Nem könnyű megbocsájtani, mert az áldozatokban fortyog a harag az elkövetők ellen, a jóvá nem tett vétkek miatt, meg azért is, mert – sok esetben – az elkövetők nem kérnek bocsánatot. Az áldozatok könnyebben mondják az átok zsoltárokat, mint Jézusnak a keresztfán mondott imáját: „Atyám bocsáss meg neki, mert nem tudják, mit cselekednek.” (Lk 23,34). Sőt az áldozatok inkább így imádkoznának: „Ne bocsáss meg nekik, Atyánk, mert tudják, mit cselekednek”.
A keresztyén tanítás, a Biblia szerint Jézus nem egyszerűen azt követelte követőitől, hogy kerüljék a bosszút, hanem ahányszor bűnt követtek el ellenük, annyiszor bocsájtsanak meg, „akár ezerszer is.”
Mégis hol merítsünk akkor erőt a megbocsájtáshoz? A keresztyén tanítást követők ehhez segítséget kapnak a Bibliából, míg a Krisztust nem követőknek ilyen iránytűjük nincs, tehát nehezebb nekik a megbocsájtást gyakorolni. A keresztyéneknek, de a keresztyén tanokat nem követőknek is meg kell győzniük magukat, hogy a megbocsájtás mindig jobban szolgálja szellemi és lelki egészségüket – ezen keresztül a fizikai állapotukat is – , mint a bosszúállás, a bosszú folyamatos életben tartása, az állandó gyűlölködés.
A megbocsájtáshoz a mindennapi ember – úgy érzi, jogosan – feltételeket szab. A legnyilvánvalóbb az, hogy a bűnt elkövetőktől bocsánatkérést vár el. Ez nagyon sokszor nincs, már csak azért sem, mert a bűnös elhárítja, nem ismeri el bűnösségét, akár úgy is, hogy nem követtem el semmit, vagy úgy, hogy amit elkövettem, az nem bűn. Ez a bűnbeesés elég jól ismert őstörténete – amit a Biblia 1. Mózes 3-ban ír le -, mai gyakorlata, nagyon sokszor ez történik. A bocsánatkérés együtt jár azzal, hogy felismerjük vétkeinket és vállaljuk a felelősséget azokért.
Fontos, hogy a bocsánatkérés érdekében legyünk hajlandóak akár a tekintélyünk feláldozására is. A bocsánatkérés nem más, mint őszinte megbánás és ígéret, hogy változtatunk bűnös magatartásunkon. A bűnbánatot, a bocsánatkérést követheti a kibékülés, amelyet elősegíthet, a folyamatot felgyorsíthatja, ha a bocsánatkéréshez valamiféle jóvátétel is kapcsolódik.
A pszichológusok úgy vélik, hogy minél kevésbé vállal felelősséget tettéért a vétkes, annál kevésbé hajlik megbocsájtásra az áldozat. Világos, hogy könnyebb lenne a megbocsájtás, ha az elkövetők megbánnák bűneiket. De rendszerint nem bánják meg. Így azután mind az áldozat, mind pedig a bűnelkövető a kölcsönös kirekesztés rabságába esik, nem bír sem bűnbánatot tartani, sem megbocsájtani. Ilyen módon a kölcsönös gyűlölet fonák közösségében élnek.
Pedig a megbocsájtás számos jó dologhoz vezet. A megbocsájtásnak gyógyító ereje van. A megbocsájtással változni fog életszemléletünk. Amikor elfogadjuk mások, pláne Isten megbocsájtását, a világot örömtelibbnek és lehetőségekben gazdagabbnak fogjuk látni. Ebből pedig mentális és fizikai egészségjavulás is következik. Úgyhogy nemcsak keresztyénként, hanem hétköznapi emberként is törekedjünk gyakorolni a megbocsájtást.
A megbocsájtás hiánya az emberek, az emberi közösségek közé falat emel. A meg nem bocsájtott bűnök börtönfala nemcsak a bűnelkövetőket akadályozza meg az áldozatokhoz való közeledésben. Az áldozatokat is gátolja az ellenkező irányú mozgásban. Azt mondják, hogy ennek a falnak a legfőbb erősítője a gyűlölet. Ha a gyűlölet csökken, akkor az elválasztó fal malterje elkezd kihullani, és a fal előbb-utóbb leomlik.
A családi boldogtalanságnak, valamint a milliók életét követelő háborúknak is, a meg nem bocsájtott bűnök az okozói. Sokan – furcsa módon – a megbocsájtást az erőtlenség jelének tekintik. Pedig az ellenkezője az igaz. Az emberek közötti elválasztó akadályokat sem a lesújtó ököl, sem a gyilkos emberek tüze nem tudja lebontani, csak a megbocsájtás.
A keresztyén tanítás szerint a megbocsájtás, a megbocsájtani tudás fontos alapfeltétele a szeretet, ami ennek gyakorlásából az ellenséget sem zárja ki. A Biblia szavaival: „Békülj meg ellenfeleddel, hamar, míg az úton együtt vagy vele!” (Mt 5,25). Addig van lehetőségem megbocsájtani neki, vagy nekik, míg úton vagyunk, azaz földi létünkben, amíg mindketten élünk. Észre kell vennünk, hogy jobb megbocsájtani, mint gyűlölni. Ha erre rájövünk, és erre törekszünk, akkor javulni fog életminőségünk.
