Azt vettem észre, hogy manapság
minden nagyon gyorsan múlik el.
Lelkesedés dolgok iránt. Remények, melyek olyan fontosak voltak. Sok emberi kapcsolat eróziója látható. És felmerül a kérdés, hogy miért van így mostanában mindez? És miért hagyjuk, hogy így legyen?
Korjelenség. Egy rossz, baljós, szürke-ködös kor, amikor mindent felemészt a köd. Se nyári napsütés, se tavaszi, se őszi aranylón indián nyaras, hanem csak a szürke köd. Nincs erőnk küzdeni ellene, ami még pár honnapja izzó tettre sarkalt, ma már csak halovány emlék. És hagyjuk, hogy szép lassan felszívódjon, kilúgozódjon belőlünk.
Tervek, álmok tűnnek el, mert reményvesztetté válik minden. Valószínűtlen, hogy terveink sikerrel járnak, pedig dacosan gondoljuk, hogy „de igen, akkor is” – ám közben kezeinkkel szép lassan elengedjük, mint a haldoklót.
Nem az erőnk fogyott el, hanem a reményünk, lelkesültségünk. Ám mégis, mert ahogy Jézus mondta:
a lélek az, ami megelevenít, a test nem számít semmit.
Történelmi tihanyi visszhang: azért, mert hagytuk. Hát ne hagyjuk, hogy felemésszen ez a kor, ami inkább kór. Szürke köd-áramlat ez, mit észrevettem és tevékeny „sok dolgunk” közepette észrevétlen mossa át életünket. Ám vasárnap a Zsidó levélből más hang szólalt meg:
A lecsüggesztett kezeket és az ellankadt térdeket egyenesítsétek fel és lábaitokkal egyenesen járjatok, hogy a sánta el ne hajoljon, hanem inkább meggyógyuljon.
Így nekünk kell megerősítenünk magunkat ezzel a szürke köddel szemben, mert más nem fogja. Máshol mondja Isten: erőt adok, de most nem, most nekünk kell erőt feszíteni – merthogy itt épp ezt parancsolja. Könnyebb, ha tudjuk: mivel szemben. Azzal az erővel szemben, amely meghalasztja a dolgokat, kapcsolatokat és elhozza a már “semmi sem fontos” világát. Habár „winter is coming”, de ne engedjünk neki! Hogyan ne?
A reménnyel, a remény az erőforrás. Nem a holnapban, nem a holnaputánban, hanem Isten ígéretének jelenvalóságában és egyszerre jövőjében az Eljövendőben. A keresztyén reménység nem „csalfa vak remény”, sőt, sokkal inkább „látó” remény. Látjuk lélekben, amit Isten mond nekünk. És ez ad erőt, értelmet a küzdelemhez az elmúlás, a tél erejével szemben.
Hanem járultatok a Sion hegyéhez, Isten városához, a mennyei Jeruzsálemhez…
Ez nem kézzelfogható, de realitás. A remény forrása Isten végső megoldása, nem a földi holnap-holnapután. Hát ne hagyjuk, hogy megegyen mindent és minket is ez a szürke köd! Mert van remény, ami egyszerre itt él a szívünkben és ott van a mennyei realitásban is és közeleg. Sőt, onnan ered:
