Sokszor találkozom azzal a kérdéssel különböző fórumokon, hogy ha az ítélkezés Isten dolga, akkor keresztyénként miért mondjuk ki mi hitvallók a bűnről, hogy bűn, s a bűnös emberről azt, hogy bűnös? Van, hogy ez a kérdés számon kérő – máskor őszinte érdeklődésből fakad: s ez utóbbi miatt úgy látom, szükséges röviden megválaszolni ezt a kérdést.
Kezdjük tehát azzal, hogy kérdés már önmagában is problematikus, mert ítéletnek és ítélkezésnek nevez valamit, ami nem az – összemos két fogalmat.
Más ugyanis az ítélkezés és más a figyelmeztetés. Valóban, az ítélkezés Isten dolga: azt Ő fogja megtenni az idők végén, mikor majd eljön ítélni élőket és holtakat. Akkor mindenki előtte kell számot adjon a földi életéről, s annak fényében lesz az ítélet örök élet – vagy örök halál.
Valóban tehát: az ítélőbíró az Úr – s mi az Ő székébe nem ülhetünk be! Ugyanakkor, azt is látnunk kell, hogy Isten már itt és most is szól a Kijelentésében, a Szentírásban hozzánk: s abban világossá tette számunkra, hogy mi alapján fog ítélni. A Biblia egyértelműen tudomásunkra juttatja, hogy mi a bűn és mi az erény – mi a jó és mi a gonosz. Amikor mi, hitvalló keresztények kimondjuk a bűnről, hogy az bűn, akkor nem ítélkezünk, hanem figyelmeztetünk: mert ahhoz, hogy valaki Isten kegyelmének részese legyen ahelyett, hogy az ítéletével kelljen szembesülnie, szükséges a bűnök megtagadása, az Istenhez való odafordulás (vagyis a megtérés) és az, hogy az ember megtagadja a benne lévő gonoszt, s Isten segítségét kérve törekedjen a tökéletesség felé.
Egy világi hasonlat: ha egy barátom bankrablást tervezne, mert elfogyott a pénze figyelmeztetném, hogy ne kövesse el azt, s inkább segítenék neki más utat ahhoz, hogy pénzt szerezzen, vagy akár kölcsönadnék neki, hogy kikecmereghessen a csávából, mondván, hogy majd megadja, ha egyenesbe jött. Gondoljunk csak bele ugyanakkor: azzal, hogy elmondom, hogy ha bankrablást követne el, rosszat tenne, még nem ítéltem el. Az ítéletet majd a bíró fogja hozni, hazánk törvényei alapján, melyek le vannak írva a megfelelő paragrafusokban, s melyek alapján én korábban nem elítéltem, hanem figyelmeztettem őt: hogy ha ezt a törvényt megszegi, akkor a vége az lesz, hogy bírósági ítélet alá kerül és börtönbe megy.
A figyelmeztetés lényege tehát, hogy a bűn rossz, mely megrontja az életünket, gúzsba köt és végül örök halálba taszít minket – de az is, hogy létezik a jóra való teljes szabadság, és az az Istennél van. Amikor tehát a bűnt bűnnek mondjuk, nem az a célunk, hogy ítélkezzünk, hanem az, hogy figyelmeztessünk mindenkit arra, hogy megtérés nélkül nincs örök élet, csak örök halál. Ugyanakkor nem csak figyelmeztetünk, de meghívást is közzéteszünk: felmutatunk egy alternatívát, egy teljesen más életformát, mely örök életre vezet, s mely a Krisztus útja – az evangélium útja.
Az evangélium lényege ugyanis nem az, amit a progresszió annak mond: hogy csak akkor szeretjük az embertársunkat, ha elfogadjuk őt úgy, ahogy van. Az evangélium lényege teljesen más, s ezt a lényeget talán János apostol foglalta össze a legjobban:
„Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Mert Isten nem azért küldte el a Fiút a világba, hogy elítélje a világot, hanem hogy üdvözüljön a világ általa. Aki hisz őbenne, az nem jut ítéletre, aki pedig nem hisz, már ítélet alatt van, mert nem hitt Isten egyszülött Fiának nevében.” (János 3, 16-18)
Az evangélium tehát az a jó hír, hogy Isten végtelenül nagyon szereti az embert, s ezért Krisztusban ad neki egy új esélyt. Aki hitben elfogadja ezt az új esélyt, s engedelmeskedve a Krisztusnak, megtagadja önmagát, felveszi a keresztjét és követi őt, annak örök élete van. Aki pedig nem hisz benne, elutasítja Őt (hiszen nyilván, ahogy mondani szokás, „nem erőszak a disznótor”, vagyis mindenki szabadon eldöntheti, hogy hallgat-e a figyelmeztetésünkre és elfogadja-e a meghívásunkat az új életre, vagy elutasítja-e azt inkább), aki az önmegtagadás helyett az önmegvalósítást, a kereszt felvétele helyett pedig a bűn aranylóan csillogó rabláncait választja, az maga választja az ítéletet – de az ilyet nem mi ítéljük el, hanem majd az Úr.
Mi csak figyelmeztetünk, mégpedig szeretetből. Mert Istennel együtt mi sem azt akarjuk, hogy az ember elvesszen: hanem azt, hogy a bűnétől megszabadulva, Krisztusban éljen – örökké!
